Heltai Jenő: Álmokháza ürügyén
„Az asztalon pezsgő, a
falon egy svábbogár, a zongora mellett a borzas és szmokingos fiatalember.”
Borzasztó, de korunk megdöbbentően sokban hasonlít a száz
évvel ezelőttihez. Sajnos nem abban, hogy városaink egy harminc éve tartó
hatalmas fellendülést követően gyönyörűen néznének ki. Az elmúlt években nem
épültek sugárutak, nem fejlődött viharosan a közlekedés. Szerencsére abban azért még bízhatunk, hogy fiaink két év múlva, az első világháború kitörésének
századik évfordulóján sem fognak Budapesttől sok száz kilométerre harcolni, de
a válság, a szegénység, a munkanélküliség ma is komolyan próbára teszi a
jellemeket. Az első világháborúban a hátországot még nem fenyegette közvetlen
veszély, harci repülőgépek alig voltak, bombázásról szó sem lehetett, a nagyvárosokat
az ágyúk nemigen lőtték. Budapesten akkor is a gazdasági helyzet drámai
romlása, a pénztelenség, a nyomor ellen kellett harcolni, éppen úgy, mint ma. Ez
a helyzet pedig mindig kitermeli a maga gusztustalan parazitáit.
A portást
Valamivicsnek hívták. Nem ez volt az igazi neve. Az igazit senki sem tudta,
talán ő maga sem… Adott-vett, aranyat ezüstöt, ékszert, képet, bútort,
szőnyeget, nyomon követte a megszorult embert, mint vizsla a vadat, tudta, hol
van kiadó lakás. Kis és nagy tételekben máról holnapra szállította a narancsot,
banánt, a kaviárt, a svájci csokoládét, a havanna szivart, az egyiptomi
cigarettát, a francia parfümöt és női selyemharisnyát, az utóbbit esetleg
mindjárt lábon.
Lábon azóta is, folyamatosan nagyon könnyen lehet
selyemharisnyát kapni. Különösen ott, ahol sok az arany, az ezüst, a kép, a
bútor. Valamivics pedig még csak nem is bűnöző. Egyszerűen mindig pontosan tudja,
mitől döglik a légy. Ő volt anyagbeszerző a hatvanas években, és ő járt „ezerötös” Ladával,
amikor az egyetemi tanár Trabanttal füstölte tele a várost.
A meglepő addig meglepő csak, míg nyitját nem tudjuk. Meg lehet tudni,
el lehet intézni mindent. Pénzért minden és mindenki kapható. Határokba,
korlátozásokba csak a buta, a gyáva, a szemérmes nyugszik bele. Ebből a három
anyagból gyúrják az úgynevezett becsületes embert. Az pedig öregsúllyal fut
minden versenyben, legfeljebb helyre jön be, de sohasem nyer.
A becsületes embereknek ma sincs sok esélyük a győzelemre, a
valamivicsek ma is mindent visznek. Nem kell nagyon messzire menjünk, a
gazdasági sajtó hetek óta mással sincs tele, mint a valaha látványosan jól menő
legnagyobb hazai biztosítási alkuszcég széthullásával, majd főnixmadárként való
újraéledésével. De a pár év alatt sok tízmilliárd forintot, a gazdaságot ma
valóban gúzsba kötő kockázatos befektetésekre, azóta elértéktelenedett fedezetekre
felvett devizahitelekre a kisemberek zsebéből kiéneklő zseniális társaság
ügyfelei sajnos alig olvasták a magyar irodalmat.
Pedig többet kellene
olvasni! Legalább magyarul, a magyar szerzőket!
Mert nem csupán Heltai e kevéssé ismert regénye, de
Jókai egyik legkönnyebben olvasható műve is óvatosságra inthette volna azokat,
akik hosszú évek küzdése által megszerzett értékes ingatlanukat zálogba téve
használták ki az akkor kiválónak látszó, és a vonatkozó jogszabályoknak
mindenben tökéletesen megfelelő hatalmas lehetőségeket.
Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros,
kiskereskedő létére nagygyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni;
holott az két „ellentétes” talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró
nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az
egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat
kockáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a
kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson
magának tért. (Jókai Mór: Fekete Gyémántok)
Jókai, Heltai írásai már semmit nem segíthetnek a sok képzetlen,
naiv, lecsúszott, tönkrement vidéki kisvállalkozón, azokon, akik a bezárt
üzlet, bezárt műhely után már csak az elárverezett házukból menekülő
svábbogarakkal beszélhetik meg sorsukat. Közülük remélhetően nem sokan utánozzák
Heltai századosának döntését, amely döntés után már csak Valamivics és egy
kutya követi a halottas kocsit. De az sem sokkal szívderítőbb, ha az értelmes
munka, a józan, termelő, a gazdasági életet valóban pezsdítő befektetések
helyett a nagy színésznők régi dalain búsongnak a rendkívül helyesen jelentős
mennyiségű fogyasztási adóval terhelt kommersz whisky vagy valamely igencsak
átlagos divatbor mellett, az éppen aktuális "rendszert" szapulva.
Milyen furcsa, hogy ezt a dalt mostanában egy fiatal, divatos énekesnő is elővette. Vajon miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése