Téli mese

Egy szürke, unalmas, barátságtalan téli napon, nemsokkal azután, hogy elkezdett fújdogálni a szellőcske, úgy a maga kedve szerint, ijesztően hajlítgatva a hatalmas fenyőfákat, szinte azonnal elment az áram. Ezen errefelé senki nem csodálkozott, mert ha jön a szél, akkor megy az áram, ez egy ilyen falu. Az már kicsit izgalmasabb volt, hogy a szerelők csodálatos módon veszekedés nélkül fél óra alatt megjelentek, ráadásul nem is kis létszámban, egyszerre három daruskocsival. Kiderült, hogy az egyik fő betáplálásra dőlt rá a fa, és az egész falu hosszabb ideig fázni fog, merthogy áram nélkül a legtöbb házban fűtés sincs. A jeges szélben pillanatok alatt össze-vissza fagyott szakemberek ígérték, hogy gyorsan megoldják a leszakadt vezeték cseréjét. Először délután négyet mondtak, aztán hatot, majd nyolcat, de bizony még este tízkor sem sikerült a visszakapcsolás: valahol mindig akadt még egy zárlatos szakasz, amit ki kellett javítani.

Egy teljes nap alatt azért nagyon kihűl a ház, valami meleg után kell nézni. A felkészültebbek udvarán már sötétedéskor elkezdtek brummogni az áramfejlesztők, de blogírónak ilyen szerkezete nem volt. A háború kezdetén beszerzett egy kis cserépkályhát, éppen azokra az időkre felkészülve, amikor majd nem lesz áram, de az csak egy jópofa játékszer volt, valóban csak vész esetére. Egy nagyon szép, rusztikus kerámiával beborított vaskályha, néhány kis samott téglával benne. Lehetett nézni benne esténként a lángokat, érezni a csempékből sugárzó kis meleget, de nem nagyon tartja a hőt, óránként rakni kell rá újabb és újabb rönköket.

Nos, erről aztán eszébe jutott egy másik vaskályha.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor blogíró még javában játszotta a komoly szakembert, a munka egy fantasztikus kis zempléni körjegyzőségbe vitte. Elvarázsolt hely volt, muflonokat rejtő erdőkkel, szorgalmas és tisztességes emberekkel (merthogy elvarázsolt hely volt…), hajnalban frissen szedett vargányából készült rántotta reggelikkel. Ott dolgozott egy kis csapattal pár hétig. Persze onnan nem lehetett csak úgy hazaugrani esténként, nyilvánvaló volt, hogy ott kell aludni az ország legkisebb lélekszámú városában. A vendégház sem volt igazán felújítva, a szobák végtelenül tiszták ugyan, de nagyon egyszerűek. A fűtést pedig néhány vaskályha szolgáltatta.

Egy vaskályha kezelése, akármit is mondanak a gendertudósok, férfimunka. Így adódott, hogy késő este még a nagyon okos, nagyon komoly, és nagyon önérzetes kolléganő is átment hozzá melegedni. Mint jóval később kiderült, blogíró kevés híján elrontott egy szép történetet, de végül csak rájött, hogy mi a feladata, és egész éjjel szorgalmasan, óránként, kétóránként kibújt a puha, meleg, kedvesen ölelő karokból, és alaposan megrakta a kis vaskályhát. Igen, blogíró egyetlen éjszaka alatt beleszeretett abba a kis vaskályhába.

A kályhácskát később már nemigen látták többet, egymást is csak keveset. Körjegyző úr nyugdíjba ment, a nagyon okos, nagyon komoly asszony ismét hűséges feleség lett. De vajon a kis vaskályha megvan-e még?