Mint a Duna. Megállíthatatlanul.
Legalábbis
régebben megállíthatatlan volt a nagyobb műszaki-technikai kiállításokon
Magyarországon. Minden reggel, pontban 10-kor az összes pavilonban, de még a
szabad téren, a pavilonok között is felhangzott a Rákóczi induló. A kiállítók
számára szólalt meg, kezdés előtt, mielőtt beengedik a látogatókat, amikor
szokás szerint semmi nincsen készen, és a standokon az embereknek kisebb
gondjuk nagyobb annál, hogy az órájukat lessék. Egy ilyen egyértelmű jelzés
nagyon szükséges, mert mindig kell pár perc mire összerántják magukat. A fiúk
leveszik a lábukat az asztalokról, a lányok begombolják (vagy kigombolják,
döntésük szerint) a blúzuk legfelső gombját, a technikusok abbahagyják a
kísérletezést azokkal a gépekkel, amelyek éppen aznap döntöttek úgy, hogy „dafke”
nem indulnak el. (Ezeket hátra viszik a csöppnyi raktárakba, ha elférnek, a
halomban álló prospektusok és a feldőlt repi-piás üvegek közé.)
De vannak olyan
kiállítók is, általában nem kevesen, akik az első nap, amikor felcsendül ez a
szép dal, megijednek. Ők a gyakorlatlanok, akiknél még tényleg nincs
felragasztva az összes kép a falra, még nincsenek helyükön a művirágok a
vázákban, és a stáb még nem áll készen az első órában az egész kiállításon méla
undorral végigsétáló fejesek és a velük hasonló lelkesedéssel cammogó tévés
stábok fogadására. Mert a fejesnek benne kell lennie az aznapi híradóban, de
azt este hatig még meg is kell vágni. Ami főleg akkor nagy munka, ha előtte délben
a legjobb potyakajákat szolgáltató helyeket is meg kell látogatni.
A gonosz főnök marketingese kiváló szakember volt, bármikor össze tudott állítani egy olyan féloldalas sajtóanyagot, ami (messziről) kifejezetten izgalmasnak tűnt. Nem is volt soha probléma a pár perces bemutatóból (ami aztán persze kimaradt az esti adásból). És náluk nyitásra mindig minden tökéletesen készen volt. Legalábbis készen volt mindig, kivéve az első alkalommal. Akkor a dekoratőrök a nyitás napján fél 10-kor értek oda hozzájuk, és csak akkor kezdtek el szöszmötölni a tervekkel, mert addig máshol voltak elfoglalva. („Ez most melyik stand?”, „Ide mit is akartunk tenni”, „Ja, az nincs is itt, azt a dobozt el is felejtettük elhozni”, ....) De a saját emberei sem álltak jobban. A szoftverek nem voltak betöltve, a gépek fele még éppen csak éledezett amikor a miniszter úr megérkezett. Nagy égés mégsem lett a negyedig sem kész standból, mert a másfél perces snittbe amúgy sem látszik, hogy valami működik-e vagy sem. De a gonosz főnök nagyon vacakul érzete magát, így aztán a következő évben már előző este, pontosabban éjjel 11-kor megjelent a standon, és körülnézett. Mondjuk, az előző év tapasztalata alapján kicsit sem lepte meg amit látott: a méregdrága dekoratőrök három standdal odébb dolgoztak, a munkatársai a már nem igazán szomjas hoszteszeknek udvarolgattak. (Mentségükre legyen mondva, az ivászat csak a tényleges nyitvatartási időben volt szigorúan tilos, és a lányok valóban gyönyörűek voltak.) A gonosz főnök elővette az igencsak ritkán használt legmélyebb hangját, és környezete legnagyobb meglepetésére ordibálni kezdett. Rendesen megfenyegetett mindenkit, sokat emlegette a „ki lesztek mind rúgva lusta banda” szókapcsolatot, és teljesen felpaprikázva, ezres pulzussal, egekben lévő vérnyomással otthagyta a csapatot, nehogy még ott megüsse a guta. Éjjel egy szemhunyást sem aludt, de láss csodát: másnap, amikor már kora reggel megjelent, hogy folytassa az üvöltözést, minden készen volt. A dekoráció a helyén, a gépek beállítva, a szórólapok kikészítve. Az egész csapat dolgozott hajnalig, mert mire másra is való az éjszaka egy kiállítás megnyitása előtt? Miniszter úr ugyan éppen nem jött, de jöhetett volna, nyugodtan.
Ja, hogy ezt
így kell? Itt üvölteni kell? Később még két kiállításon vettek részt, és mindegyik
tökéletesen indult. Igaz, amikor a nyitás előtti éjjel éjféltájt a gonosz főnök
könnyen felismerhető fehér kocsija bekanyarodott a standok közé, már jött is a
vészjelzés: „Itt a főnök!” (mert előző este még a felmatricázott kocsik is
bemehettek, elvben csak egy kipakolás idejére, és csak addig, amíg nem voltak
egymásnak nagyon útban). Mindenki szépen eljátszotta a szerepét: a gonosz főnök
kiabált, a munkatársak megijedtek, az alvállalkozó elkezdett sürgölődni.
Ezt is meg
kellett tanulni. Az, hogy valójában a gonosz főnöktől még a pavilonba betévedt
darazsak sem ijedtek meg igazán, már mellékes volt.
(Kép forrása: pixabay.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése