Egy gonosz főnök naplója – 2.: Miért szeretünk multiknál dolgozni?

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy nemzetköziek. Rengeteget lehet tanulni, hiszen egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem, előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. Sok idegen kultúrát meg lehet ismerni, az ember ki tud szabadulni kicsit a saját környezete megszokott, kényelmes világából.

A nemzetközi cégekben az az elviselhetetlen, hogy nemzetköziek. Egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. És hát igen: nem minden esetben örömmel.

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a legtöbb esetben un. mátrix szervezetben épülnek fel, vagyis az embernek van egy (vagy több) főnöke a saját országában, és van legalább egy, de inkább sok-sok főnöke szerte a világban. Ez általában úgy működik, hogy a közvetlen irányítást „otthon” kapja, de a szakmai okosságokat a világ valamely táján kialakított szakértő gárda biztosítja, és persze nekik is joguk van mindenféle utasításokat adni. Így aztán rengeteg lehetőség adódik, hogy összerúghassuk a port egy tőlünk sok ezer kilométerre ülő kollégával, aki onnan egészen nyilvánvalóan sokkal jobban tudja, mit is kell nekünk itt csinálni. És ha már kialakult egy jó viszony, akkor sok érdekes dolog is megtörténhet.

Történt egyszer, hogy a magyar gonosz főnöknek valami buta hiúsági kérdésen sikerült összevesznie az egyik külföldi gonosz főnökkel. Ez még akkoriban történt, amikor a magyar gonosz főnök életében először lépett ki a beosztotti, szakértői, kisfőnöki szerepekből, és éppen csak kezdte megismerni a magasabb vezetői beosztással járó örömöket. Talán még elég gonosz sem volt, hiszen azt is tanulni kell. Ez az amerikai gonosz kisfőnök, akivel természetesen még életükben soha nem látták egymást, sőt, még telefonon sem beszéltek soha, csak a levelezésekből ismerték egymást, valami rendkívül okos feladatot küldött el a hazai gonosz számára itteni idő szerint pénteken késő délután, bőven a munkaidő lejárta után. Nem véletlenül akkor, hiszen addigra ő már gyakorlott gonosz volt. Amerika messze van, és ha ismerjük a térképet, akkor tudhatjuk, hogy ott olyankor kezdődik a péntek reggeli munkaidő (főleg a távolabbi, nyugati parton). És mivel a rendkívül fontos parancs nem lett végrehajtva azonnal, sőt, valójában a levelet sem olvasta el még hétfőn reggel hatkor sem senki, az amerikai gonosz kisfőnök nem volt rest hétfő reggelre (tehát neki vasárnap éjjel!) egy levelet küldeni a legfőbb magyar igazgatónak, hogy a magyar gonosz főnök „már harmadik napja nem is válaszol a levélre, amiben a feladatot kapta.”

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a fúrás is nemzetközi. (Szerencsére a helyi nagyfőnök régi motoros volt a szakmában, és így semmi hatása nem lett a fúrásnak. De erről majd később.)

A gonosz főnököt már bőven igazgató úrnak szólították, amikor már nem ő, hanem az egyik munkatársa lett egy történet áldozata. Egy belga szakmai vezetőnek valamiért nagyon nem tetszettek az adott munkatárs eredményei, és elkezdte bombázni a budapesti vezetést, hogy rúgják ki. Egy jó darabig ellen lehetett állni egy ilyen kérésnek, de sajnos a cég francia volt, és a Párizsban ülő magasabb vezetőket könnyebb elérni Belgiumból, mint Budapestről, így a magyarok megkapták Párizsból a végleges döntést: a kollégát el kell távolítani. Annyit lehetett elérni, hogy a végkielégítés mértékében elég komoly játékteret kaptak, és mivel arrafelé a fizetések nem voltak alacsonyak, ez elég szép summát tehetett ki. A munkatársat meg rá lehetett beszélni egy kis szerepjátékra.

A nagy eseményre természetesen a belga kolléga is megérkezett, biztos akart lenni abban, hogy a kirúgás tényleg megtörténik (és legalább életében egyszer találkozhatott az áldozatával). Az egész itthoni vezetőség összebeszélt, és megegyeztek a kolléganővel, hogy egy komoly végkielégítés biztos, de ha kicsit hajlandó küzdeni, akkor feljebb is lehet majd menni. Össze is hívtak egy „bizottságot”, aminek elnöke természetesen a mindent is tudó belga úr volt. Hogy a habverés még nagyobb legyen, a „bizottságba” egy nő tagot is delegáltak, „nehogy valami incidens érje a szegény munkatársat” (ez még a „#metoo” kampány előtt volt, de azért az ilyesmire már bőven adtak a komolyabb cégek). El is készült a hosszú asztal, aminek az egyik oldalán ültek vagy öten. Az igazgató, a közvetlen főnök, a belga, a nő munkatárs és a titkárnő, mert valójában csak neki volt érdemi dolga: jegyzőkönyvet kellett vezetni. Mint a régi „Légy jó mindhalálig” filmben az iskolai igazgatóság. („HR szakértő” alkalmazása akkor még nem mindenhol volt divat, itt sem.)

Egy darabig elég jól ment a műsor, de a kolléganő, aki egy rendkívül jókedélyű, egészséges hölgy volt, egy idő után már nem bírta, és ahelyett hogy krokodilkönnyeket préselt volna ki a szeméből, egyre feltűnőbben kezdett röhögni (sajnos nem lehet finomabban kifejezni azt a tevékenységet, ami ott történt). Eleinte magában, de amikor a kezébe adták a felmondás tervezetét a három havi végkielégítéssel (amit még fel lehetett volna zokogni hatra) fülig szaladt a szája, és csak annyit kérdezett: „hol kell ezt aláírni?”

Mert annyi esze vagy gyakorlata nem volt a belga kollégának, hogy a felmondásba beleírassa a „konkurenciánál történő elhelyezkedés tiltására” vonatkozó bekezdést, így azt persze nem is tették bele. Mivel pedig a kolléganő már jó előre értesült a várható felmondásáról, mire erre a színjátékra sor került, meg is volt a munkaszerződése egy másik, hasonló céggel már a következő hónap elsejétől. A nemzetközi cégekben az a jó, hogy akinek van hozzá kedve és gyakorlata, annak irgalmatlanul jól lehet keresni.

A nemzetközi cégekben az is a jó, hogy számtalan kultúra találkozik. Például számtalan valós vagy kitalált történetből ismert, hogy Dél-Európában egészen másképpen telik az idő, mint pl. Németországban. És ha történetesen a nemzetközi cég egyik gyára éppen egy dél-európai országban van (a nevét ne írjuk ki, hiszen ez is csak egy kitalált történet, ilyesmi a valóságban meg nem történhet), akkor komoly vita tárgya lehet, hogy vajon hány nap a hat hét? Északabbra rá szokták vágni, hogy hatszor hét az 42, tehát a hat hét az 42 nap. De ez súlyos tévedés. A gyár adott esetben olyan terméket készített, amelyre szerencséjére óriási volt a kereslet. A gonosz főnök egyik munkatársának is sikerült belőle eladni egy szép nagy tételt, örült is mindenki, nagyon. Május eleje volt, a fák némelyike még virágzott, és mindenki reménykedett (az ügyfél különösen), hogy a nyári szabadságolások megkezdése előtt üzembe lehet a cuccot helyezni, és a kereskedőknek pedig már az első félévi bónuszokba bele fog számítani ez a nem kis üzlet.

El is küldték gyorsan a megrendelőt a gyárnak, ahonnan szintén gyorsan meg is érkezett a visszaigazolás szeptember közepére. Nem igazán értették a dolgot, ezért először alacsonyabb szinten indult egy kis telefonálgatás. De kiderült, hogy a gyár ezt komolyan gondolja. A gonosz főnök francia nagyfőnöke jól ismerte a gyár mediterrán igazgatóját is, ezért mosolyogva megengedte, hogy akkor ezt a problémát a gonosz kisfőnök most maga intézze el. Hadd ismerje meg a nemzetközi élet szépségeit. Ő meg, hiszen ő is főnök volt, ráadásul ugye, eggyel már nagyobb, amilyen gonosz volt, csak figyelt. El is kezdődött a levelezés, ahol a jól felkészült déliek tételesen kimutatták, hogy mi mindenre kell figyelemmel lenni a hat hét számításánál. Volt abban minden: szabadságolások, nemzeti ünnepek, hőség miatti szünetek, még a feltételezett váratlan szülési szabadságok is szerepeltek a listán (mondjuk, ha valaki júniusban, júliusban szülni tervez, annak májusban ez már nem lehet igazán nagy meglepetés, de ilyen apróság arrafelé nem számított). Az senki nem zavart (ott), hogy a gyár szerződésében hat hét maximális szállítási határidő szerepel, minden egyéb megjegyzés nélkül. Ez lett aztán egyik alkalom (egy másikról majd később még lesz szó), amikor a gonosz főnök annyira gonosz volt, hogy üvölteni kezdett a telefonba. Kicsit összeszaladt a ház, mert a gonosz főnök jó magyar akcentussal terhelt angolja (a „hungish”) üvöltve még érdekesebb volt, de ez sem okozott problémát, mert a vonal túloldalán sem tanulták a nyelveket sokkal lelkesebben (csak másik rossz kiejtéssel). A munkatársak jöttek is hallgatni a műsort, és nagyon jól szórakoztak. Végül talán csak Szent Erzsébet átkaival nem fenyegették egymást, (merthogy mindkét országnak volt egy-egy saját Szent Erzsébete), de azért nagy nehezen kicsivel több, mint egy órai folyamatos hadakozás után sikerült megállapodni: a hat hét 46 napos lett. De azért a nemzetközi cégnél vannak pozitívumok is: a 47. napon Ferihegyen landolt egy cargo gép, a hasában a teljes megrendelt tétellel. A jó magas bónusz meg lett mentve.

De azért ha jó a csapat, akkor ez a sok történet mind szórakoztató. Ha jó a csapat, akkor minden meg lehet oldani. Azt már mondtuk, hogy a gonosz főnök csapata, a munkatársak igen jók voltak. De neki is volt egy főnöke, mert akkoriban még a franciák esetében szinte teljesen kizárt volt, hogy egy francia tulajdonban lévő cégnek ne francia állampolgár legyen a csúcsvezetője (később már az is elő-elő fordult). A nagyfőnök gyakorlatilag nyugdíj előtti utolsó három évben került (másodszor) Magyarországra. Hogy jutalomból vagy büntetésből ez nem derült ki, de jutalom lett belőle, mert olyan sikeresen működtek, hogy ő is igencsak szép prémiumokat kapott, ami persze a nyugdíját is megdobta, nem is kicsit. A sikeres működésnek pedig egy nagyon egyszerű képlete volt, amit a gonosz nagyfőnök már az első napon közölt a gonosz beosztottjával: „Én hazudok franciául, te hazudsz magyarul, de egymásnak nem hazudunk!” Ez azt jelentette, hogy gonosz (kis) főnöknek meg volt engedve minden csibészség, amit a jogszabályok megengedtek, és ezeket a legalább annyira gonosz (nagy)főnök fedezte Párizs felé, de egymást mindenről tájékoztatni kellett. Így aztán pontosan tudták, hogy melyik utasítást, letolást, itteni vagy ottani balhét, cirkuszt kell komolyan venni, és melyiket lehet elengedni a fülük mellett.

Ennyi, ilyen egyszerű. Ilyenkor jó egy nemzetközi cégnél dolgozni.

(Képek forrása: pixabay.com)