„A Keresés vége biztos”

Rudyard Kipling: Kim (fordította: Bartos Zoltán)

Blogíró Ismét Londonban járt. És ha már London, akkor természetesen egy kis angol irodalom. Blogíró mostanában rengeteget dolgozott, hihetetlen események történtek vele, vagy tán inkább mellette, hiszen ő inkább nagy, külső szemlélő, szereti távolról figyelni az eseményeket. De azért a szemlélődés közben találkozott egy nagy művel: ez Rudyard Kipling egyik könyve, tán a legjobb, de biztosan nem a legismertebb. A szerzőről ma mindenkinek a Dzsungel könyve jut az eszébe, különösen Walt Disney valóban jól sikerült adaptációja után, pedig írt még sok mást is, kapott irodalmi Nobel díjat, méghozzá éppen ezért a Kim című könyvéért.

Nyilvánvaló, hogy Kiplinget, klasszikus brit és indiai neveltetése hatására rendkívüli módon izgatta a multikulturális környezet, noha akkoriban ezt a szót még nem ismerték. Maugli egyszerre része a farkasok és az emberek társadalmának, és nincs ez másképpen legnagyobb regénye főhősével, Kimmel sem. Kim származására skót, de neveltetése alapján egyszerre hindu és muszlim, legfőbb barátja pedig egy buddhista szerzetes.

„Noha bőrét feketére égette a nap, mint más bennszülöttét; noha inkább a bennszülöttek nyelvén beszélt és a saját anyanyelvén csak bizonytalanul hebegve; noha a bazárbeli csöppségekkel teljes egyenlőség alapján cimborált; Kim fehér volt, a legszegényebb fehérek közül való.”

A kettős nevelés hatásának összevetése, a nem minden esetben politikailag korrekt mondatok előrevetítik egy hatalmas vita lehetőségét. Kipling művei mind a mai napig vitákat váltanak ki, hiszen ő egyértelműen a klasszikus brit értékrendet képviseli. De ha vesszük a fáradtságot, és kicsit is figyelmesen olvassuk a regényt, akkor „Sobrao Sahai, tisztelendő Teskoo Láma” személyében és a szájába adott mondatokban észrevehetjük a keleti értékek iránti hatalmas tiszteletet. De közvetlenül is kimondatik: „Ki a te néped, Világ Barátja? Ez a nagy és gyönyörű ország - szólt Kim …”, és alighanem így gondolta magáról az Indiában született Kipling is. Márpedig aki ezt mondja egy országról, az bizonyosan nem nézi le azt. Lehet, hogy látja a hibákat, lehet, hogy látja a hiányosságokat, de a kritikát soha nem szabad összetéveszteni a lenézéssel.

És ezzel vissza is jutottunk Londonba. Blogíró valójában ezért szereti ezt a mesebeli birodalmi fővárost: Londonban az ember soha nem idegen. Természetesen egy tősgyökeres londoni számára britnek születni nagy szerencse, de zárkózottságuk egyformán viselkedik mindenkivel: nekik már a szomszéd utcában lakó éppoly idegen, mint az indiai, az eszkimó vagy a magyar. És éppen annyira közelálló. A kocsmában, a pubban soha senki nem kérdi honnan jöttél, csak azt kérdik, iszol-e még egy sört. A brit repülőgépen a steward nem kinevet azért, amiért éppen a legnagyobb viharban kértél egy kávét és hatalmas küzdelem árán nem az egészet öntöd egyetlen, természetesen vajszínű nadrágodra (csak a felét...), hanem veled nevet, és hoz több tonna papírszalvétát felitatni a folyadékot. Majd természetesen hozna még egy kiváló és erős feketét, mert tudja, a kicsit furcsa magyarok úgy szeretik. Kiplinggel ez még nem fordulhatott volna elő, a Kim írásakor még nem volt igazi repülés, az emberek még vonatra szálltak, ha a gyaloglásnál gyorsabban akartak haladni. De mégis megfogalmazódott egy csodás mondat, ami annyira jellemző mai életünkre is: „Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda.”

Noha blogírót is néha egyik helyről a másikra rúgják, dobják, mint valami labdát, de labdának lenni néha mégis jó, mert a labda tud szállni a levegőben, a labda pattan egyik helyről a másikra, és igen ritkán áll egy helyben. A labda soha nem kérdi: „Hova megyünk?”, mert tudja a választ: - Hát fontos az, Világ Barátja? Azt mondom, hogy a Keresés vége biztos. […] Együtt vagyunk és minden úgy lesz, mint volt, Világ Barátja, Csillagok Barátja, tanítványom. Igen, ez volt Kimnek a tanítója által adott neve: „Egész Világ Barátja”.

Gyönyörű név, örülhet, aki megérdemli, és örülhet, aki megérti üzenetét. De Kipling a láma szájába adja a legfontosabb üzenetét is, a keleti bölcselet alapelvét, amit nekünk is érdemes lenne néha meggondolni:

„Haragra harag! Rosszra rossz! Nem szabad ölni. Azok, akik megütöttek, a saját cselekedetük rabszolgái lesznek. A Kerék igazságos, hajszálnyit sem téved. Sokszor meg fognak születni, de mindig gyötrelemre.”

A „Dolgok Kereke örökké forog”, és mi legtöbbször észre sem vesszük már hogy a dolgok kergetnek minket, körbe-körbe, és a dolgok gyorsuló forgásának az értelmét csak ritkán látjuk meg.

De ha nem akarunk ennyire fennköltek lenni, akkor idézhetünk zárómondatot egy hasonlóképpen nem egészen az értékén tisztelt másik, ezúttal magyar regényírótól: „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” (Rejtő Jenő: A szőke ciklon)

Olvassák nyáron e két könyvet, mellényben vagy anélkül, akár közvetlenül egymás után is!