„Úgysem voltál soha önmagad; - mi van abban, ha a halál hívogat”

Grieg – Ibsen: Peer Gynt (Budafoki Dohnányi Zenekar, Müpa)

(Az idézetek Áprily Lajos fordításából származnak.)

Blogíró végre ismét lelkesedik egy előadásért, már csak azért is, mert olyan helyen járt, ahova nem jutott el (és reméljük: nem is fog eljutni) a színházi élet szomorú szemete. A múlt hétvégén egészen különleges előadásban lehetett része néhány, a műsorfüzeteket kiemelt figyelemmel böngészőnek: Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar, a hihetetlen, de már 73 éves Huszti Péter és a Coincidance Táncszínház közös alkotás volt látható egyetlen este: a hangszeres zene, egy kórus, szólisták, tánc, mesemondás, színházi előadás egymást hihetetlenül erősítő alkotása.

Grieg zenéje önmagában is „jól emészthető”, számtalan nagyon ismert részlete van az Ibsen darabra írt melódiáknak. Ha cím szerint nem is, de dallamról szinte mindenki ismeri a Manók táncát (Hegyi király csarnokában), a reggeli hangulatot, Anitra táncát, és természetesen Solveig dalát.

De ezt a kellemes hangulatot végtelenül erősíti, amikor rögtön a darab elején teljesen helyénvaló módon a kivetítőn Minecraft kockák jelennek meg. Akkor a 13 évesnek azonnal fülig szalad a szája, és onnantól kezdve még nagyobb lelkesedéssel hallgat és néz. Pedig az Ibsen-darab értelmét nehéz összefoglalni a 13 évesnek. Peer rossz? Hiszen tevőlegesen hozzájárult egy ember halálához, megszöktetett egy menyegzőjét ülni készülő lányt, ráadásul már másnap faképnél is hagyta. Vagy jó? Hiszen kiderül, hogy valójában nagyon szerette anyját, és halála előtt még megérti, hogy mindig is a hótiszta Solvejg mellett lett volna a helye.

De (az értelmes) 13 éves számára nem nehéz összefoglalni, hogy „mindössze” annyi a kérdés, hogy „hol volt Peer Gynt egy hosszú életen át?” Az ő számára már fel lehet tenni a kérdést, sőt, legfőbb ideje feltenni a kérdést (és a mai viszonyok között egy kamaszfiúnak kötelező feltenni a kérdést), hogy miképpen is kell élni, hogy erre a kérdésre az ember nyugodt szívvel válaszolhasson, amikor majd válaszolni kell. Mintahogy a (blogíró által eddig is sokszor emlegetett, de ma már 16 éves) bakfissal is meg lehet beszélni, hogy mekkora öröm, ha egy igazi, erős, palotát ácsolni készülő férfi mondja az ember lányának, hogy „Megleltelek csodaszép királylányom! Királypalotám most újra megcsinálom!”. Pedig Peer nem a ma annyira divatos, jámbor, a lányokhoz egy újjal sem hozzáérő férfi. Ő még az ibseni időkből származó, a száz évvel ezelőtti férfiideál, akit ma már nem akarunk, mert nem szabad megérteni: „Zúzni, fenyvesekben tépni ki fát! Ez emel, ez edzi erődet! Ez: élet! Ördög vigye a szeleburdi meséket!” Ezért aztán Ingrid, az elrabolt, meghódított és elhagyott menyasszony sorsa az igazi mai lánysors, mert hány mai lány van, aki szíve szerint az esküvője előtt percben bezárkózna a menyasszonyát nyámnyila módon nem meghódítani, hanem az apósától locsogással megszerezni akaró, tutyi-mutyi vőlegénye elől a kamrába, és menne el egy igazi pasival, még ha csak egyetlen éjszakára is, bárhova, fel a hegyekbe.

Mert Peer rossz, Peer jó, de Peer legalább szeretne valamilyen lenni. Szeretné elkerülni az öntőkanalat, ami a szürke, unalmas, semmilyen lelkeket ismételt felhasználásra beolvasztja. Ezért aztán sajnos ez a politikailag kicsit sem korrekt („nem PC”) férfi olyanokat is mond néha, hogy „Ó, hogy verje meg a bánat, s minden nőjét a világnak!”  Vajon szabad-e a mai hangulatban leírni, hogy talán nem is igazi férfi az, talán nem is élt igazi életet, akinek ez soha nem jutott az eszébe? (Avagy nő létére ugyanez a mondat pasikra lefordítva…)

De akárhogy is értékeljük férfiként vagy asszonyként Peer Gynt meséjét, akárhogy is értékeljük apaként vagy anyaként Peer Gynt cselekedeteit, egyetlen kérdés felmerül, amikor az ember kifelé sétál a még mindig csodás épületből: miért csak egyetlen alkalommal adták ezt elő? Miért nem láthatják ezt mások is?

Amikor az M5 adja, mert szerencsére ezt az előadást is rögzítették, mindenki feltétlenül nézze meg!

„Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!”

Ibsen: A nép ellensége (Katona József Színház)

Blogíró kivételesen negatív. Ezer oka lenne rá, hiszen akad gondja elég, de kinek nincsen? Eddig is volt problémája, sok, mégsem próbálta soha depresszióba kergetni olvasóit.

Blogíró kivételesen negatív. Amikor írni kezdett, megfogadta, hogy csak olyan előadásokról fog mesélni, amelyeket megnézni érdemes, ezért is lett régi-régi rovatának címe: „Ajánló”. Ami nem volt jó előadás, ami nem tetszett, arról eddig soha nem írt, hiszen blogíró nem képzett kritikus, nem képzett irodalmár, a sok-sok színmű elolvasása és egy-két „valaminek” a játékból történő összereszelése nem jogosítja fel semmire.

De a most látott darab esetében megszegi a maga készített szabályt. Hiszen éppen arról van szó, hogy a szabályok azért vannak, hogy előbb-utóbb megszegjék őket.

A Katonában most futó Ibsen mű aktualitása kicsit sem kétséges. Igaz ugyan, hogy aktualitása 2014-ben trivialitás, és ha az alkotók valóban bátrak lettek volna, akkor két-három, esetleg négy vagy éppen hogy nyolc, vagy akár tizennyolc évvel ezelőtt tűzték volna műsorra. Akkor még újdonság lett volna az üzenet, akkor még nem szembesültek volna polgártársaink nap, mint nap ezzel az örök problémával. Mert a politika által elnémított igazság kérdése örök, az Ibsen által leírt mondatok érvényessége, fontossága soha nem kérdőjelezhető meg. A színészek játéka ma is kiváló, a rendezés ma is pontos. De a közönség felháborodás helyett mégis a vállát rángatva távozik, és nem tüntetni megy a Petőfi szoborhoz, hanem hazasétál felmelegíteni a maradék vacsorát. A közönséget nem érinti meg a darab üzenete, mert az előadásban van egy igen súlyos dramaturgiai tévedés, egy jóvátehetetlen hiba: a kézikamera megjelenése a színpadon. Ibsen korában nem volt kézikamera, és ha a darabot a mába transzponáljuk, ha van kézikamera, akkor internet is van. És ha internet van, akkor nincs darab. Ma a véleményét mindenki ellen vállalni akaró doktor nem lehetne egyedül. Az persze elképzelhető, hogy a tömeg nem fogadja el amit a nép ellensége mond, az persze lehet, hogy a politikai elit, a polgármester, a jól fizető állásokra pályázó megalkuvó civil szervezetek vezetői el akarják némítani a számukra kellemetlen eredményeket bemutatni akaró társukat, az persze lehet, hogy hamis jelentések közzétételére akarják kényszeríteni a tudóst. Ilyen mindig volt, talán ma is van, blogíró maga is találkozott ilyennel fiatalkorában (**). Be is adta felmondását, el is ment az országból, ennél többet nem tudott, három kölökkel nem mert tenni. De ma, az internet hőskorában, mindaddig, amíg meglehetősen szabad a blog, tűrhetően szabadok a közösségi portálok, nem okozhat problémát egy vélemény nyilvánosságra hozatala.

Az persze érdekes kérdés lett volna, hogy mi lesz majd akkor, ha már a blog sem lesz szabad? Létezhet-e vajon olyan kor, amikor az internetnek is befogják majd a száját? De ez a kérdés ebben az előadásban nem merült fel.

Ezért aztán felejtsük is el ezt a régi Katonához méltatlan előadást. Foglalkozzunk inkább kicsit a magányos művész, a magányos tudós és a tömegek szembenállásával (***).

Közhely, hogy a művész, a tudós mindig magányos, közhely, hogy még az is igen ritka, hogy a magára keveset adó művész, a szórakozott professzor, a nehezen elviselhető zseni akár csak egy társat: feleséget, férjet találjon magának. De mi nem is ezzel akarunk egy kicsit foglalkozni.

Maradjunk például rögtön annak a színháznak a névadójánál, ahol ezt a felejtendő darabot láttuk. Katona József mindössze 38 éves volt amikor meghalt, és soha nem érte meg az azóta sokszor, sok szennyes célra felhasznált nagy műve színpadra kerülését. A Bánk bánt 24 évesen írta, de pár hónappal később abba is hagyta az írást, hogy aztán soha többé színművet ne írjon. Polgárként, Kecskemét főügyészeként hunyt el.

Az egész világon méltán elismert Bartók Bélának jóval hosszabb élet adatott meg, de méltó elismerést itthon ő is alig kapott. Színpadi műveiért, főleg a „kékszakállúért” és a „mandarinért” életében rengeteg elutasítás érte hazájában, olyannyira, hogy a Csodálatos mandarint sokáig be sem engedték Magyarországon mutatni: szülőföldjén csak halála után került színpadra. A valaha élt legnagyobb magyar zeneszerző temetésén tíz (10) ember volt jelen.

Apropó temetés: nem csupán a magyar zeneszerzők élete volt kemény. Mozart sorsát a Shaffer darabból készült Milos Forman film tette közismertté. De azt a Mozart desszertek vásárlói közül meglehetősen kevesen tudják, hogy a zeneszerző temetésén egyetlen egy hozzátartozója vagy barátja sem vett részt, ma senki nem tudja, és már soha nem is fogjuk megtudni, pontosan hova is temették a salzburgi édesség névadóját.

A festők, mint például a ma dollármilliókért árult képet alkotóinak az életét is jól ismerjük. Van Goghról tudjuk, hogy első kiállítása 15 évvel a halála után volt, és ha testvére nem támogatta volna, tán éhen is pusztul. Ma egy képe százmillió dollárnál is többet ér. De például Csontváry sem járt jobban. Ő Párizsban elismert festő volt, itthon kinevették, és csak 11 évvel a halála után fedezték fel. Egy közismert magyar tudós, akinek munkásságára ma joggal vagyunk oly büszkék, Semmelweis Ignác, belebolondult abba a sok támadásba, amik tanai miatt érték. Az atomfizika nagy felfedezéseiről hosszú évekig próbálják mindig bizonygatni, hogy értelmetlen zagyvaságok, és csak a felfedezés után tíz, húsz, sokszor ötven évvel kerülnek elfogadásra.

Folytassuk?

A lenézett, kinevetett, el nem ismert magányos harcos számára egyetlen vigasz létezik: a jövőbe vetett vak hit. Ha sikered van, ha a tömegek elismernek, akkor biztosan a saját korod közönségének alkottál valamit, akkor igazi művész ritkán vagy. Ha nincs sikered, ha leköpnek, akkor viszont sajnos még mindig két eset van: vagy valóban csapnivalóan rossz, amit alkottál, és akkor feleslegesen haltál éhen, vagy tényleg nagyon jó, és azt egy jövő korban, amikor te már a föld alatt leszel, el fogják ismerni.

Viszont akkor téged már hihetetlenül nem fog érdekelni, hogy bárki is tud-e rólad.

Megéri?

De tehet-e egy művész egyebet, mint alkot? Tehet-e egy tudós mást, mint küzd? Lehet egy blogot meg nem írni?

(*) A címben szereplő idézet Babits Mihály „In Horatium” című versének a kezdősora.

(**) Ez Magyarországon például a Mányi Szénbányák indításakor történt: a környezeti katasztrófát csak a bányának a 89-es fordulat eredményeképpen történő leállítása akadályozta meg. A nyolcvanas évek elejének magyar tudósainak a becsületére legyen mondva, hogy akkor nálunk egy sem írta alá a hamis kutatási jelentést. A mai államadósság nem kis részét okozó értelmetlen beruházás alapjául szolgáló "kutatási" anyagot a Szovjet Tudományos Akadémia jegyezte. De azok közül a akadémikusok közül ma már talán senki nem él….

(***) Az adatok pontosítását a Wikipédia segítette.