Rendkívüli kiadás: Operation Dynamo, Hungary, 2013.

Az „Operation Dynamo” 1940 májusában egy második világháborús hadműveletnek volt a fedőneve. Ennek során csaknem 340 ezer katonát menekítettek ki, és szállítottak át a csatornán néhány nap alatt a németek által lerohant francia Dunkerque kikötőjéből Angliába. Mindezt nem a brit haditengerészet büszke flottája, hanem 933 darab civil, alapvetően picike, néhány tíz méter hosszú, tengerjárásra éppen hogy csak alkalmas kereskedelmi és halászhajó valósította meg.

Ez a menekülés jutott blogíró eszébe, amikor lehetősége volt részt venni a mostani árhullám elleni védekezésben. Munkára jelentkezéskor még politikai marketing akciónak tartotta az egész gondolatot, mert miért éppen a sok elkényelmesedett bürokrata segítsége oldaná meg ezt a súlyos helyzetet? Ide gépek kellenek, profik, katonák, hivatásos tűzoltók, rakodók, dózerek, kétéltűek. Lóerők: ezrével, tízezrével, százezrével, lehet, hogy millió számra. De természetesen első szóra jelentkezett, hiszen ha két vízmolekulát meg tud állítani, akkor már tett valamit, és hátha éppen az a két molekula dönti el, hogy bebugyborékol-e a víz valakinek a lakásába. De a frissen kinevezett büszke fiatalok is úgy gondolhatták, hogy nem esik le sem az öt, sem a hétágú újrafényezett korona egyik közszolga fejéről sem, mert igen sokan jelentkeztek.

Az első benyomások természetesen igazolták blogíró sokszor már saját maga számára is elviselhetetlen cinizmusét. A szegény, agyonhajszolt polgármester protokolláris köszöntése, aminek a sok köszönöm mellett fontos része volt, hogy ne együk el a kaját a kinn dolgozók elől. Majd küldenek nekünk is, kicsit később. (Valóban küldtek, éppen a legjobbkor.) A helybéliek úgy fogadtak, ahogyan az várható volt: a csoportok elkülönültek, mindenki külön dolgozott, „majd mi megcsináljuk, nem kell segítség”. Ha kaptak is feladatot a frissen érkezettek, az a legkevésbé lényeges, és a legkellemetlenebb volt: menjenek csak a hölgyek-urak a tűző Napra dolgozni. Persze, le is égtek, mint annak a rendje, de azért már látható volt, hogy ez nem kiváltság: az egyik nagyon szép felsőtestű helybéli srác háta ugyancsak rongyokban volt az előző egész napos lapátolástól. De meg is csodálta minden nő az izmait…

Aztán az első pihenőnél körülnézve eszébe jutott blogírónak Dunkerque. Itt, a sziget déli csücske felé, ahol nem a főutat, nem a Visegrádra eljutás egyedüli lehetőségét kell védeni, ide már nem jutott hivatásos. Egy-két vízügyes felügyelte ugyan a munkát, de ők is inkább egymás oktatásával foglalkoztak. Hiába, a homokzsákot másképpen kell hajtogatni a Dunánál, mint a Tiszánál! Itt alapvetően a polgárok maguk, saját gépeik, saját markolóik, saját kisteherautói dolgoztak. Volt itt minden: nagyon öreg lengyel ZUK a hatvanas évekből, feltűnőre pingált platós Nissan terepjáró, amelyik jobb időkben alighanem a helyi diszkó lányait hivatott szédíteni, és öreg, dobozos Ford, amelyikből úgy kellett kibányászni a zsákokat, hiszen nem ömlesztett áru szállítására tervezték. De látszott: minden mozgásképes jármű, amelyikben van annyi erő, hogy felmászik a töltésre, homokzsákkal küszködik.

Blogíró kollégáinak becsületére legyen mondva: mindent lenyeltek, egyetlen megjegyzés nem volt, csak rakodás és pakolás. Ha az lett a parancs, akkor felszedték azt, amit félórával azelőtt leraktak. Aztán két kemény órai után összekeveredtek a csapatok, már senki nem nézte, hogy melyik izzadt test milyen nemű, és honnan jött. Igaz, addigra már nem is volt nagy különbség… Nagyjából ekkor hangzott el először: „mennyivel gyorsabb így, mint amikor egyedül rakodtam!” És amikor vége lett az irodistáknak szánt, rövidített, négyórás „félműszaknak”, az öreg bácsi, aki már felnőttként érte meg a 65-ös nagy árvizet is, és most egyszál lapáttal hol itt, hol ott segített valamit, ő azért mondott annyit búcsúzóul: köszönjük!

Hazafelé, amint vitte a busz vissza a minisztérium elé a koszos és valljuk be, büdös közszolgákat, blogíró azon tűnődött, vajon ismerősei közül hányan lehetnek most a gátakon? Vajon mit csinál barátja felesége, aki egyedül neveli két lányát, itt Tahiban, ahol éppen most elfordultunk? Mennyire félnek? Mihez kezd a három nő magában? Mi lesz velük a vályogházban, ha valahol megszakad a gát? (A blog írásának idejére éppen kiderült: átszakadt. A nőkről még nincs hír.) Leányfalunál eszébe jutott a szép testű, valaha barna lány, aki pár éve oly jól megszívatta álnok kis trükkjeivel. Azért róla is remélte bloghíró, hogy van otthon kajájuk bőven, mert ha a 11-es utat elönti a víz, akkor „se tőled, se hozzád”, akkor egy hétig, de lehet, hogy kettőig is a mélyhűtőből kell enni. És Szentendrén, ha fizikailag nem is, de képzeletben tisztán látta a hadsereghez oly nagyon kötődő régi kollégát és az MVM-es vezetőket, akik mind ott laknak valahol. És persze a nem mindig teljesen józan vajszívű vasgyúró barátját is, aki ugyan domblakó, de biztosan homokzsákot tölt, mert neki feltétlenül mindenhol ott kell lennie, ahol baj van.

Ez egy picike ország, itt mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse szép számmal a Duna mentén.

Azt nem tudjuk, hogy ennek a 62 embernek a segítsége mennyit ért, ma még nem tudjuk, hogy a mélyen fekvő falut sikerül-e majd megóvni a víztől, hiszen a víz szintje már most is a gyengécske töltés másik oldalán álló házak kéményeinek magasságával volt néhol egyvonalban. De azt talán sikerült elérni, hogy néhány emberben csökkent a „bűnös város”, a semmire sem jó „hülye pestiek” és a falusi emberek egymás iránt érzett teljesen értelmetlen utálata. Alighanem ez járhatott a buszon mellette ülő vezető kormánytisztviselő fejében is, amikor félálomban azt motyogta, hogy milyen jól is működött a mai munka, hagyni kellene a civileket minél többet tevékenykedni, nem lenne szabad ennyire csak a politikához kötődő szervezeteket támogatni.

Hátha most végre megtanuljuk, hogy jó úgy dolgozni, hogy nincs okoskodás, nincs hangos szó, nincs veszekedés, nincs morgás, nincs politikai agitáció, nem okolja a kár miatt senki sem az Istent, sem a politikusokat, sem egymást. Csak munka van. Rengeteg. Körülnézve, ott a vízparton tényleg el lehetett hinni, hogy csak ennél az egy településnél 4-5 millió sok tízezer homokzsákot töltöttek meg, fogtak meg, szállítottak a gátra és raktak le az emberek pár nap alatt.

Ha lemegy az ár, nézzük esetleg homokzsáknak a napi munkánkat is…

Utóirat: a faluba vasárnap betört a víz, száz embert kellett kitelepíteni, és a TEK-es hivatásosok fejezték be a töltés kiépítését.