A könyv és az egér (II. rész: az egér)

Valamikor mostanában lehetett harminc éve, hogy ez az eset megtörtént. De megtörtént, biztosan, mert a könyv, amiről az előző bejegyzés szólt, még ma is itt van blogíró féltett kincsei között. A másik érintett, az egér, aligha él már, de reméljük, hogy népes családja körében boldogan teltek napjai a bécsi fejlesztőközpont jól ápolt bokrai alatt.

Blogíró akkor egy osztrák cég számára dolgozott. A fejlesztőközpont a város szélén volt, egy régi, bezárt kábelgyár helyén. Tipikus barna mezős beruházás volt, a felesleges, koszos, hatalmas gyárépületet legyalulták, a földet kármentesítették, fákat, bokrokat ültettek, és az egész területet jó ritkásan telepöttyözték egy és kétemeletes irodaépületekkel (amik mellé azóta kiköltözött a cég központja is, persze egy vadonatúj sokemeletes toronyházba, mert a főnökök magasan szeretnek ülni…). A telep közepén volt egy kis étterem is, aminek az üzemeltetője ingyen kapta a helyet és az áramot, így aztán a kinti árnál sokkal olcsóbban lehetett egészen kiváló ebédet kapni. A fejlesztőknek, kutatóknak igazi paradicsom: biciklivel elérhető zöld liget, értelmes munka és kiváló koszt. Mi kell még? Nagypénteken úgy pislogtak ki a sült pisztrángok a tepsiből a feketebors szemükkel, hogy az ember csak bámult, hogy ilyen üzemi étkezde is lehet a világon.

(fotó: Google)

Mind az előző részben leírtuk, éppen véget ért a projekt, amiben blogíró tevékenykedett, de még kinn tartották Bécsben. És mivel a „Herr Doktor” olyan nagyon okos, és olyan jól ismeri a legmodernebb rendszereket (vagy inkább tudott olvasni, és óriási szerencséjére jó könyvet vásárolt), szóval kapott egy önálló feladatot, ahol egy (akkor…) csúcsmodern számítógépet kellett tesztelnie. A feladat leginkább jutalom volt. A környezetvédelmi projekt, amin előtte dolgozott, óriási siker lett, viszont új munka még nem jött, és hazaküldeni nem akarták. Így aztán átadták neki az alagsorban lévő fejlesztőlabor kulcsát, hogy nézze át az ott üzembehelyezett vadiúj masinát.

Az óriási alagsori terem teljesen üres volt, csak a közepén állt egy hatalmas íróasztal, rajta a gép, három óriási monitor és rengeteg dosszié, mind tele a leírással. A leírások fele német, a fele angol volt, és azért több ezer oldalt átnyálazni nem kis feladat. Ha nagy is, mindenképpen izgalmas, mert ilyen gépet akkoriban nagyon kevés fejlesztő láthatott közelről. Blogíró ki is próbált rajta mindent, amit a vadonatúj könyvéből ki tudott olvasni, írta a lelkendező jelentéseket (a gép tényleg jó volt…) és élvezte az irigységet, amit a folyamatosan kötelezően magával cipelt kulcs karikáján lógó hatalmas, fából készült, pirosra festett fityegő jelentett, mert az jelezte, hogy a kulcs csak a feljogosított néhány személynek adható ki.

Egy nagyon szép, napsütéses októberi nap lehetett, amikor teljesen belemerülve a képernyő bámulásába valami furcsát érzett. Mintha figyelné valaki. Azt tudta, hogy a teremben nem lehet senki, hiszen az ajtót mindig kulcsrazárva kellett tartani. Mivel a labor az alagsorban volt, a keskeny kis ablakokon csak akkor bámulhatott volna be egy kíváncsiskodó, ha négykézlábra áll, ami azért elég feltűnő még egy kutatóközpontban is. Persze, a szoftverfejlesztők sokszor bogarasak, de azért négykézláb elég ritkán mászkálnak az avarban.

Pedig valaki bámul. Biztos. És akkor…

És akkor blogíró soha el nem felejthető módon, a periférikus látás határán, a jobboldali monitoron túl, két felállított dosszié között meglátott egy egeret. Egy egér pofiját, a hegyes kis nózijával, két pontnyi szemecskéjével.

Kész, vége.

Begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy pincében bezárva, körülötted csak gépek, és te egeret látsz.

Biztosan begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy hipermodern irodában a hipermodern gépeddel, a kristálytiszta, kórházisan fehér tapétás falakkal, a mennyezeten világító rengeteg vakító fénycsővel, ami egy műtőnek is elég lenne, és te egeret látsz.

Egészen biztosan begolyóztál.

A monitoron egy elég bonyolult szimulációs program, amiben valami gonosz kis hiba van, mert már második napja ez ördögnek sem azt csinálja, amit szeretnél. Jobb kezed az egéren, mutatóujjad éppen billenteni készül, és te egeret látsz.

Szerencsére blogíró egyik nagyon kedves könyve a Micimackó, és már Malacka is megmondta, amikor alaposan pofára esett, hogy „Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban...”, szóval, blogíró is arra gondolt, hogy ha már begolyózott, legalább nézze meg azt az egeret, és jobbra fordított a fejét. Ettől a mozdulattól a kép kitisztult, hiszen a periférikus látás helyett középre került a kis pofácska, amely ugrott is egy hatalmast, és elkezdett menekülni a laborban.

Merthogy igazi egér volt.

Közönséges, szürke, mezei egér, aki talán egy takarításkor surrant be a meleg laborba, ahol aztán jól elvolt, mert ketten igazán nem sokat zavarták egymást (a terembe még takarítani is csak hetente egyszer volt szabad belépni). De azért nem volt felemelő gondolat, hogy továbbra is ketten maradjanak (blogíró annyira nem ismerte a vonatkozó osztrák szabályokat, hogy vajon egerekre is vonatkozik-e a szigorú belépési tilalom, amelynek betartásáért egyedül ő volt a felelős). Ezért aztán elkezdtek fogócskázni. Mivel a leglustább egér is sokkal gyorsabb egy puhány mérnöknél, a kergetőzés elég cirkuszian komikus volt. Szerencsére blogírónak eszébe jutott, hogy ajtó is van ezen a porondon, kinyitotta, és attól kezdve már mindössze tíz perc hadonászásba telt, amíg a kis szürke nagy nehezen rájött, hogy jobb lesz, ha távozik.

Blogírónk aznap már semmit nem volt képes alkotni… A történetet sem mesélte sokáig senkinek, mert félt, hátha tényleg beviszik a diliházba.