Valamikor mostanában lehetett harminc éve, hogy ez az eset megtörtént.
De megtörtént, biztosan, mert a könyv, amiről szó lesz benne, ma is itt van
blogíró féltett kincsei között. A másik érintett, a kis szürke mezei egér
aligha él már, de reméljük, hogy népes családja körében sokáig boldogan teltek
napjai a bécsi fejlesztőközpont jól ápolt bokrai alatt.
Már a könyvnek a megvétele sem volt teljesen hétköznapi. Blogíró akkoriban már majd’ két éve Bécsben dolgozott, egy nagy nemzetközi cég egyik félig kutató, félig gyártó üzemében. Mivel már akkor is volt jópár gyermeke, kikötötte, hogy semmiképpen nem hajlandó turistaként munkát vállalni (ami akkoriban nem kicsit volt divatban). Intézzenek el neki egy rendes munkavállalási engedélyt, mert három gyerek papájaként nem szeretne megismerkedni az osztrák fogdák szépségeivel. Az már külön érdekes igazgatási kérdés, hogy miért volt egyszerűbb német és osztrák munkavállalói vízumot együttesen kapni, mint csak osztrákot, de ez a történelem része, számunkra most nem igazán érdekes. (Bár erről is van történet…)
A könyv meséje pár hónappal a berlini fal leomlása előtt kezdődött.
Akkor már sok NDK „turista” menekült be a budapesti nyugat-német követség
épületébe, de még csak tavasz volt, a páneurópai piknik még csak pár ember
fejében szerveződött, és a csillebérci úttörőtábor is csak úttörőtábor volt.
Blogíró csendesen olvasgatott egy unalmas hétfő este bécsi bérelt kis lakásában.
Igen jó dolga volt, nem kellett szállodában, panzióban laknia, volt saját
szobája, konyhája, egészen közel a műegyetem könyvtárához és a belvároshoz is. Nyolc
körül csörgött a telefon, és a kinti főnöke kérdezte, ugye jól tudja, hogy neki
kiváló német munkavállalási engedélye van? Az igenlő választ hallva minden
további kérdés nélkül közölte, hogy blogíró másnap reggel fél hatra rendesen
felöltözve menjen ki Schwechatra, ott várni fogja egy kolléganő, aki sajnos nem
tud elrepülni Hannoverbe, de a jegyet már átíratta, ott majd átadja a
költőpénzt is, a szállodafoglalást is, a kiállítói bérletet is. Merthogy másnap
tízkor nyílik Hannoverben az informatikai szakma akkori legnagyobb kiállítása,
ahol a cégnek van egy picike standja, de senki nem tud ott lenni, hát délelőtt blogírónak
kell tartania a frontot, amíg a kolléganő meg nem érkezik.
Mi van? Ez még telefonbetyárkodásnak is rossz, de sajnos nem egy rossz álom, ez a főnök hangja.
Blogíró akkor még szinte soha nem volt Bécsen túl, soha még csak nem is hallott arról, hogy a BNV-n kívül léteznek más vásárok is. Repülni már repült sokat, mert akkoriban a repülőjegy fillérekbe került, legalábbis a baráti országokba. Hannover? Ott mi van? Kiállítás? Egyedül? Mit kell ott csinálni? Éjjel nem sokat aludt, szerencsére a taxit is fizették, mert ugyan hazafelé sokszor eljött a bécsi repülőtér mellett, de hogy abban a lelkiállapotban ki nem talált volna, az biztos. A kolléganő tényleg ott volt hajnalok hajnalán, a papírokat átadta, és szentül megígérte, hogy este ő is jön. A gép elindult, majd leszállt, a drapp német Mercédesz taxi elvitte blogírót a vásárváros kapujáig, ahol a kiállítói belépővel meglepő módon tényleg be lehetett menni. A standot megtalálni már nem volt nehéz, egyik vásárváros olyan, mint a másik, a kulcs nyitotta a picurka tárolót, oda be lehetett tenni a kisbőröndöt. Az egyetlen székre is sikerült leülni, és amikor pontban tízkor nagy csinnadrattával ünnepélyesen megnyílt a kiállítás, akkor blogíró már csak abban tudott reménykedni, hogy élő ember oda nem megy hozzá, mert ha tőle bármit is kérdeznek németül, arra aligha fog tudni válaszolni. Nem tudta, hogy Hannoverben beszélik legszebben és legérthetőbben a német nyelvet, tehát a bécsi „wienerisch” után kész felüdülés lesz majd az a pár nap. Zárás előtt nem sokkal tényleg megérkezett a kolléganő is, aki profi kiállító volt, megköszönte a hősies helytállást, ami ugyan csak helyt ülést jelentett, mert szerencsére semmit nem kellett csinálni. Este már együtt mentek a polgármester fogadására, amit a város a kiállítók tiszteletére rendezett. Ott nem számított, hogy valaki 12 négyzetméteren állít ki vagy 1200 négyzetméteren, az elvarázsolt szendvicsek és potya pezsgők mindenki számára folyamatosan és mérhetetlen mennyiségben voltak elérhetők. A legmegrázóbb nem is a még soha nem látott mértékű proccos rongyrázás volt, hanem a féltucat légtornász, akik a városháza kupolájában órákon keresztül folyamatosan a vendégek feje felett ugrált, és soha nem lehetett tudni, hogy mikor potyog valamelyik a lazacos szendvicsek hihetetlen tömege közé.
Ebben a nagyon bizarr történetben a jótett kivételesen elnyeri jutalmát. Nem is kicsit. Blogíró (mint utóbb kiderült, a főnök által is elég megrázónak ítélt) beugrásért kapott két nap fizetett szabadságot, bőséggel költőpénzt, és ezalatt a két szabadnap alatt megnézhette az akkori világ legnagyobb informatikai kiállítását. Ráadásul úgy, hogy ezalatt semmi dolga nem volt, és napidíját valóban az ottani árakhoz igazították, mert a hannoveri vásár büféjében egy bécsis zsemle annyiba került, mint Bécsben egy könnyebb vacsora a Ritzben, pedig hát Bécs soha sem tartozott soha az olcsó városok közé. Még egy egészen friss könyvet is meg tudott venni, ami ott jelent meg először, és a legmodernebb technológiákat írták le benne, kivételesen érthetően.
Ez a könyv van meg még ma is.
És ez a könyv alapozta meg, hogy amikor ugyanannak az évnek
az őszén véget ért a projekt, amiben blogíró dolgozott, még kinn tartották
Bécsben. És mivel a „Herr Doktor” olyan nagyon okos, és olyan jól ismeri a
legmodernebb rendszereket (vagy inkább tud olvasni, de ezt nem kellett
mindenkinek az orrára kötni), szóval kapott egy önálló feladatot, ahol egy
csúcsmodern számítógépet kellett tesztelnie.
De ez már a következő történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése