Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó
Budapesten van egy picike utca, aminek hosszú ideig saját neve sem volt. Egy egészen mikroszkopikus méretű terecske egyik rövid oldala az utcácska, benne három házzal mindössze, amelyek sokáig a térhez számítódtak. Itt, az egyik házon áll egy márványtábla, és hirdeti valakinek a születését, akinek egyik ponyvának tartott regénye nagyon régen megdöbbentően fontos lett blogíró számára. Az író, mondjuk ki a nevét, Rejtő Jenő életére és halálára jellemzően a tábla teljesen téves: a sok annyira sikeres ponyva vagy nem ponyva regény szerzője valójában nem abban a házban, hanem egy sarokkal odébb született…
Blogíró olyan 14 éves lehetett, amikor ez a könyv először a kezébe került. Akkor még nem is tudatosan véste eszébe az önmagát és a világot komolyan venni képtelen férfi és a gyönyörű, nagyon komolynak látszó pirosruhás lány történetét. Érdekes módon, első olvasatra a regény utolsó mondata maradt meg: „A vőlegénye kísértet volt, a férje hazajáró lesz”. Ebben a mondatban egyszerre benne volt a csibészség és a kispolgári túlfűtött lakás, benne voltak a teljesen értelmetlen kalandok és a nyugodt családi fészek. Benne volt a bolond pasi, aki egy hangulatért, egy ötletért, egy jó mondatért, vagyis hát: egy piros vagy történetesen esetleg nem piros ruhás nőért bármilyen szamárságba képes belemenni.
Mondjuk ki nyíltan: minden fiú, minden férfi, (igen, még a nős férfiak is…), sőt talán még az öreg bácsik is bevallottan vagy titokban „Hű, de szép!” piros ruhás lányokról álmodnak. (Akkor is, ha esetleg valami csoda folytán nem látták Pretty Women-t, mert pl. Rejtő biztosan nem láthatta…) Még ma is, pedig ma vajon melyik modern férfi meri bármely luxusétterem teraszán magában azt gondolni, hogy „Nagyon csinos!”. Pedig a gondolat önmagában talán még nem tekinthető a Btk. alapján büntetendő zaklatásnak. (Vagy mégis?) És ki meri őket megszólítani? Ki vesz nekik száz szál „La France” rózsát? És főleg: ki meri a bemutatkozás után öt perccel feleségül kérni őket?
Blogíró egész életében gyávább volt annál, minthogy akár egyetlen egyszer is száz szál rózsát vegyen valakinek. Pedig… talán, lehet, hogy valakinél esetleg érdemes lett volna próbálkozni. Akkor…, de ez már mindenki számára múltidő. És lehet, hogy rossz társaságba jár, nem megfelelő férfiakkal és nőkkel barátkozik, mert nem is ismer egyetlen egy férfit sem, aki valaha adott volna, és egyetlen egy nőt sem, aki valaha kapott volna száz szál rózsát (igaz, valójában még Anette sem, mert ugye Vanek úrnak sem sikerült pont száz szálat összevásárolnia). Írói túlzás lenne? Vagy inkább a sikeres férfi tapasztalata? Mert „Reich” Jenő, ha máshol nem is, de a lányoknál sikeres volt. Igen, alighanem a nagy tapasztalat és persze az írói merészség. Mert blogíró akármelyik hölgyismerősét elképzeli száz szál rózsával a kezében, egészen biztos lehet náluk a folytatásban.
De ez a folytatás viszont alighanem mégis különbözne a Gorcsev Ivánnal történtektől. Mert a száz szál rózsa után ki áll neki verekedni még a bemutatkozás napján a piros ruhás lány apjával, hogy utána beálljon az idegenlégióba? Sok apának van a valóságban is eladósorban lévő „Hű, de szép!” lánya, akiknek talán még egy princessz szabású kis piros ruhájuk is akad, de a zord atyák egyáltalán nem biztos, hogy boldogok lennének, ha valamelyik új „srác” azonnal pofozkodással mutatkozna be…
Az igazi komoly döntések másodpercek alatt születnek, azt igazi nagy szerelmek, házasságok másodpercek alatt elindulnak. Az a pár másodperc számít, a többi már csak körítés, játék és adminisztráció… A tizennégy karátos autót tizennégy évesen érdemes elolvasni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése