Cikikirálynő

Kálmán Imre, Leo Stein, Bela Jenbach, Békeffi István, Kellér Dezső, Gábor Andor: Csárdáskirálynő (Pécsi Nemzeti Színház) ürügyén

Ciki? Ciki beülni a Csárdáskirálynőre? Persze hogy az, mert mindenkinek a kedves Bástya elvtárs jut róla eszébe! És aki látta Bacsó másik, hasonló filmjét is, annak még Udvaros arca is beugrik, amikor a „Te rongyos élet” végén belökik a színpadra. Mára ez a darab valóban közhelygyűjteménnyé vált, „jó társaságban" nem illik egyetlen mondatát sem ismerni. Igaz, ez tényleg nem görög sorstragédia, Szilvia valóban nem Elektra, de ha az ember az előadás alatt a közönséget nézi, mégis megdöbbenhet. A szomszéd páholyban ülő, határozottan értelmesnek látszó gimnazistáknak tetszik. Figyelnek, kicsit sem vihognak, gondolkodnak, néha duruzsolnak. Talán mert ők még szoktak szívből szeretni, ők még ismerik azt az érzést, amikor nagy szerelmünk egyszer csak elutazik, és pár hét után már egy új fiú/lány oldalán libeg be a társaságba. A másik oldalunkon ülő, helyi újságírók, minden fanyarságuk ellenére a darab végén lelkesen tapsolnak. Pedig aligha az előadás magas művészi színvonala fogta meg őket.

Igen, szegény „nagyoperett” látott már a pécsinél fényesebb környezetet is. A picike színpadon csak "helybenkeringözni" lehet, mint egy szalagavatón, a prózai színészek a dalokat csak jelzik, a „cicák” talán a szomszéd kis lokálból ugrottak át (de a híres Pécsi Balettből biztosan nem). Mondjuk ki: a színpadon megjelenő művészek sem énekelni, sem táncolni nem tudnak olyan szinten, ahogy azt ebben a darabban megszoktuk, egyes mellékszereplőket kifejezetten jobb lett volna fel sem engedni a színpadra. A kürtös hölgy az árokban kifejezetten feszengett is, tán éppen emiatt. Mégis be kell vallani: szórakoztató és jó előadás volt. Miért?

Biztosan nem azért mert az ifjú sanzonett szerepét, akibe a szöveg szerint minden férfi első látásra szerelmes lesz, ismét MILF korú hölgyre osztották, és Cecília, akiért még három férj után is bolondulni lehet, ismét Honty Hanna korú dáma. Mit tudnak akkor ezek a művészek (mert művészek!) ott a színpadon, amitől nem tartjuk őket rossz csepűrágóknak? Mit tudtak ennek a darabnak az írói, amitől „működik” ez az előadás is? Alighanem egyetlen dolgot: a látszólag mindenkitől távol álló, hercegi, hercegnői, orfeumi környezetben, ahova nemhogy a ma közönsége, de a száz évvel ezelőtti közönség sem juthatott be soha, olyan embereket mutat be, akik teljes mértékben élnek. Ráismerünk barátainkra azokra a valóban élő apró kis mozdulatokról, gesztusokról, amiktől élni kezdenek a jelmezes, agyonsminkelt figurák.

Élnek, mert ma is vannak köztünk olyan végtelenül nevetséges emberek, akik komolyan veszik régen anakroniksztikussá vált ilyen-olyan rendjüket és rangjukat. El lehet hinni, hogy létezik olyan önmagát szerelmesnek mondó férfi, aki a saját státusza miatti büszkeségből, gőgből nem venné feleségül állítólagos szerelmét, csak a szakmája miatt. Élnek, mert Cecília nyugodtan lehetne Ausztriába szakadt testvére annak a Becky Sharpnak, akiről két hete beszélgettünk, és akiről már megállapítottuk: ma leginkább HR igazgató lehetne. Élnek, mert avítt jelmezük nem zavar jobban, mint azon urak jelmez-egyenruhája, akik felnőtt ember létére sem vetik le farsang elmúltával a huszármentét, és a „jobb társaságban” ma is bárónak, grófnak, sőt hercegnek mondják magukat. Jól esik látni a színpadon mindazt, amit nem merünk látni az életben: hogy az álszentség, az önteltség, a dölyf, a hamis hiúság mily nevetséges! Jó látni, hogy egyedül Szilvia, mondjuk ki: a lekurvázott nő az, akit nem lehet lesajnálni, nem lehet kinevetni, ő az, aki a színpadon is egy lány, aki harcolni akar azért a férfiért, akit valóban szeret. Ennél modernebb nő nincs, nála határozottabban senki nem áll ki ma sem a kenyérkeresete, a függetlensége a szabadsága mellett. (A „liberté” szót még jegyezzük meg, a jövő héten még visszatérünk rá!) De akkor miért lenne ciki ez a darab?

Kell is az előadás végeztével egy kis séta Pécs igazán rendesen (noha talán kissé megkésve…) kialakított belvárosában, ahol irigylésre méltóan mozgalmas „élet” van éjfél körül. Közben meg elképzelhetjük a történet folytatását. Valahogy így:

„Miután Szilvia sikerrel felülkerekedett leendő anyósán, és megköttethetett házassága nem túl határozott jellemű szerelmével, azonnal ő lett a kenyérkereső a családban. Karrierjét természetesen nem adja fel, folytatja színésznői pályáját. Férje, Edwin, a herceg, irányítja a háztartást, neveli a gyerekeket, miközben néha, csak saját magának, délutánonként, mikor viszi a kölyköket a Schönbrunni kastély kertjében lévő játszótérre, eldúdolgatja a „Te rongyos élet” refrénjét. De ebből nincs semmi feszültség: mindenki elfogadja ezt a munkamegosztást. Bóni és Stázi pedig vasárnaponként megállnak a ház előtt, és a két család együtt indul a hegyekbe biciklizni.”

Nem így lesz? A jajcica alapján nem erre gondol az ember? Furcsa ez a jövőkép? Pedig nincs másik alternatíva!