„… only education, sir. Scholarships, sir. Cambridge Local, sir. Sidney Sussex College, sir.”

Blogíró, vénségére, óriási eredményt ért el: olyan ajándékot kapott születésnapjára (szép, nagy, kerek szám volt…), aminek valóban tudott örülni. Ennek az ajándéknak nem kellett hatalmas doboz, ezt nem lehetett kézbe fogni, de nem is kellett használat után eldobni sem, nem növelte a felesleges műanyag alkatrészek számát. A nagy-nagy ajándék egy színházjegy volt a londoni újjáépített Globe Szinházba, Shakespeare Viharjához.

 Ez blogírónak amúgy is kedves darabja, hiszen ez a színmű a drámaírás egyik magasiskolája.

Az ember meg sem tudja számlálni, hány szálon játszódik a cselekmény, és szinte dramaturgiai csoda, hogy hány szereplő életében áll be jelentős fordulat az előadás során. Ráadásul oly módon, hogy ezt még valamennyire hihetőnek is tartjuk. Soroljuk el gyorsan:

• Prospero, Milánó törvényes hercege, az elefántcsonttoronyba zárkózott mogorva varázslóból jókedvű, leendő nagypapa lesz.
• Miranda, Prospero lánya, lázadó tinédzserből határozott, ifjú asszonnyá válik.
• Ferdinánd, nápolyi királyfi, a hülye hercegecske, aki végül is legalább annyi próbának képes megfelelni, hogy férjül veszi egy leány, aki apján kívül más férfit még soha nem látott.
• Alonso, Nápoly királya, a jó útra térő trónbitorló, aki átadja helyét az arra ugyancsak érdemtelennek.
• Ariel, légi szellem, szolgából szabaddá válik.

És mindez egy kis szigeten, három óra alatt. Képtelenség. Egy rendes szappanoperában egy évtized alatt sem történik ennyi jellemfejlődés.

Az előadáshoz, persze, először is ki kellett repülni Londonba.

Ahol azonnal és sokadszor fel szabad ismerni, hogy blogíró angoltudása udvariasan fogalmazva is „nem túl erős”. Ez eléggé érthető, hiszen ő még olyanoktól tanulta ezt a szép nyelvet, akik soha életükben nem jártak a Lajtán túl. Mégis, ennyi tudással meg lehet érteni a buszsofőrt, aki persze bevándorló, esetleg bevándorlók gyermeke, de látva a szerencsétlen mostérkezettett, megpróbál érthetően beszélni. Valljuk be, ez nem nagyon sikerült neki, de már a jó szándék is becsülendő… Az igazi döbbenet akkor éri a kontinensről érkezett külföldit, amikor látja, hogy a sofőr a következő megállónál szép türelmesen megvárja, amíg az éppen felszállt idős utas helyet foglal, és hátrafordulva a vezetőülésből még meg is kérdezi, hogy valóban kellően stabilan ül-e a bácsi. Pár perc múlva, amikor a piros busz csak azért lassít kicsit, hogy a sofőr megmutassa külföldinknek azt a gyalogosfelüljárót, amelyen majd elérheti célját, már senki nem lepődik meg.

Később, a földalattiban az utasnak eszébe jut az útikönyvnek azt mondja, hogy „gyakorlatilag minden vallás képviselt valahol Londonban”. És ez valóban igaz. De továbbmehetünk: Londonban a világ minden nyelvét is beszélik. A londoni földalattin közlekedve az ember egészen biztos lehet abban, hogy Babilon nem a felhők között, hanem ott lenn, a föld alatt van.

De miért van az, hogy még a borzasztó csúcsforgalom is elviselhető valamennyire? (Bár azért naponta kétszer nem lenne könnyű benne közlekedni.) Miért van az, hogy ötször kér bocsánatot az az utas a társától, akit véletlenül egy kicsit meglökött? A válasz gyorsan megtalálható. Londonban élve belátható az az ősi igazság, hogy ha nem zavarjuk embertársainkat, ha elfogadjuk szokásaikat, ha kedvesek, esetleg udvariasak vagyunk velük olyankor, amikor az nekünk nem okoz nehézséget, akkor a saját életünk is ezerszer könnyebb lesz. Még csak ne is gondoljunk arra, hogy valaha viszonozhatják ezt a kedvességet, vegyük észre, hogy egyszerűen jó érzés segíteni valakinek olyankor, amikor ez nekünk semmibe sem kerül. Jó érzés elfogadni egy mosolyt, egy „thank you, really”-t, egy olyan mozdulatért, ami nekünk kicsit sem volt megerőltető.

Ilyen kevésből áll az angol jó modor? Ilyen kevés teszi Londont még ma is olyan kívánatossá a világ oly sok fiatal polgára számára? Lehetséges. De miért marad fenn, miért nem szűnik meg ez a viselkedési forma? 

Pár hete azzal fejeztük be a hazai piszchiáterek iránti hódolatunkat lerovó írást, hogy boldog az a nemzet, ahol a társadalmi szokások évtizedeken át változatlanok. Nos, észre kell vegyük, hogy éppen London az a város, ahol a társadalmi szokások alapelvei nem évtiezedek, de évszázadok óta változatlanok. Ezek voltak fontosak Morus Tamás idejében, és ezek fontosak ma is.

Hogyan lehetséges ez, hiszen a város lakosai folyamatosan cserélődnek, jelentős részük már réges-régen nem az ősi ”fehér, angolszász, protestáns” közösséghez tartozik. London igazi világváros, itt többségben vannak azok, akik kicsit sem tartoznak ehhez a réteghez. MIért képes a mára kisebbségbe szorult réteg átadni szokásait, elfogadtatni erkölcseit a többséggel?

Valószínűleg azért, mert ezek a szokások, ezek az erkölcsök segítik az életben maradást.

Shakespeare?

A vihar?

De hiszen az alig-alig több, mint négyszáz éve (pontosan: 402 éve) íródott!

Arról majd egy hét múlva…

(a bejegyzés címe G. B. Shaw: You Never Can Tell című művéből származik, a Gutenberg Projekt segítségével.)