„döntsétek el, hogy maradjak, vagy menjek el”

Shakespeare „A vihar” című művének londoni előadásának emlékére.

The New Globe

Új-régi építmény, de bármennyire is tökéletesen hasonlít az eredetire, nemrégen, alig 16 éve építették. Mégis: itt semmi sem hamis. Noha teljes egészében tölgyfából készült (állítólag semmiféle fém alkatrészt nem használtak az összeállításához), nem akarnak feleslegesen antiknak látszani. Nincsenek műgyertyák, nincsenek műfáklyák, nincsenek műanyag dekorációk. A hatalmas oszlopokból ácsolt kör alakú épület szélén, három emeleten helyezkednek el az ülőhelyek, melyek ugyancsak fényesre csiszolt fából vannak. Középen, a földszinten, a porondon, ahol manapság a zsöllyék találhatóak, ott bizony ázik a közönség. De ott van a fő „járás” is, onnan lehet a szintén csak részben fedett színpadra is feljutni. A színészek az esetek jelentős részében a nézőtérről sétálnak fel, hiszen „All the world's a stage”. És valóban, körbenézve sok esetben nem tudjuk, hogy egy-egy furcsa öltözék vajon színész jelmeze-e vagy méregdrága Oxford street-i ruhaköltemény?

A világítás, a szcenika már a legmodernebb fénytechnikával van megoldva, bár igyekeztek elrejteni a fényvetőket. A színészeknek nem jár hangosítás, hiszen a „fogadó” kiváló akusztikájának hála, hangjukat a nézőtér bármely pontjáról hallani lehet (ellentétben a mi csodás Nemzeti Színházunkkal). Pedig ez nem picike kamaraszínház: csaknem 1600-an nézhetjük egyszerre az előadást. A „back-stage”, a technika, amely kiszolgálja a varázslatot, hasonlóképpen modern: hátul, láthatatlanul, öltözők, és a stáb minden tagja gégemikrofonos mikroporttal szaladgál. A nézőknek külön kávézó és külön söröző jár (ahol csak a buta külföldi kér kávét…), és természetesen, mivel a londoni időjárás megbízhatatlan, lehet takarót és párnát is bérelni.

The tempest
 

Amikor blogíró Londonba indult még egyszer elolvasta a darabot, így aztán nem volt nehéz felismerni a szereplőket, a helyzeteket. Néha még a szöveget is sikerült megértenie. Már persze, ha a figura szerint ez szükséges volt. A hercegkisasszony nyilvánvalóan a legtisztább mai irodalmi angolt beszélte (ez nem archaikus előadás volt), míg a bohóc, a színpad örök részeges Harlikenje, minősíthetetlen, trágár tájszólást. Az előadás tehát egy számunkra viszonylag idegen nyelven is teljesen érthető, követhető, élvezhető. Ennek oka igen egyszerű: a rendezője tudott olvasni: megértette, és nem tett hozzá Shakespeare anyagához, igaz, nem is vett el mondataiból. Nem értelmezte újra, „csak” színre vitte a darabot. De hát akiknek az öreg Vilmos írta, azok között sem rendelkezett mindenki érettségivel! (Konkrétan senki, mert azt a vizsgát akkor még nem találták ki.) Ezeken a deszkákon érthetővé vált a „színház a színházban”, érthető a bűnösök őrültsége, és érthető Prospero gyermeki öröme lánya boldogságán. Itt olyan finomságokat is észre lehetett venni, hogy a darab elején Miranda még mint rendes 15 éves kamaszlány lázad, majd amikor megérti apja történetét, kibékül vele, és imádni kezdi. És érthető, hogy ez az imádat még akkor sem lohad igazán, amikor apa kissé még késlelteti a várva várt egybekelését álmai lüke hercegével. 

Hát igen, Ferdinánd, a herceg eléggé lüke, szép prototípusa a reklámok buta pasijának. Ez részben humoros, de érthető is, mert hol találna Miranda apjához fogható erejű férfit? Ha pedig nem lehet a férje olyan erős, mint apa, akkor viszont viselje az asszony a nadrágot, legyen férje még nála is gyengébb. A lökött kis szőke herceg pedig kellőképpen alá is rendeli magát leendő nejének:
„Tudd meg, angyal, hogy első látásra röpült a szívem szolgálatodra, ott lakik tenálad, s már rabszolgáddá tett. Csakis miattad hordom türelmesen a fát.”

De mint egy pár hete írt provokatív bejegyzésben mondtuk, a házasság csak akkor jöhet létre, ha a leendő feleség elfogadja a tesze-tosza herceget teljes mértékben urának: 

 „Feleséged vagyok, ha elveszel; ha nem, szűzen halok meg. És ha társnak nem kellek, szolgád akkor is leszek, ha akarod, ha nem.” 
És ezt Shakespeare már Freud előtt tíz emberöltővel hibátlanul leírta…
 
The project
 

Blogírónak még egy nagy öröme volt ezen az estén. Hatalmas segítséget kapott szakmája műveléséhez a négyszáz éve íródott mű által, hogy munkatársainak okosságokat tudjon majd mondani a projektek lényegéről. Manapság divat azt gondolni, hogy a projektek modern dolgok, és csak Mr. Gantt megjelenése óta léteznek. Henry Gantt valóban sokat tett annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjunk elvégezni nagyobb, sokszereplős feladatainkat, de a Globe-ban ülve hallhatjuk, hogy projektek már 400 éve is léteztek. Maga Shakespeare is, csak ebben a darabban háromszor mondatja ki Prosperoval, hogy ő bizony egy projektet hajt végre (tessék rákeresni a szóra!). Igen, ez az egész darab egyetlen projektről szól! Prospero munkájának van azonosítható célja (vissza akar kerülni Milánóba), van időütemezése (Ariel már nagyon várja a szabadulását, Prosperonak mindössze három órája van), van erőforrás ütemezése (csak saját magára és légi szellemeire támaszkodhat), és hát, még ha kissé sajátságos is, de van a feladat végrehajtásának egyedi módszertana.

Hej, de sok projektvezető örülne egy olyan hatékony szellemnek, Arielnek, mint amilyennel Prospero rendelkezik! Bár blogíró már azzal is megelégedne, ha néha eltörhetne egy olyan vastag, görcsös botot egy-egy engedetlenebb projekttag hátán, mint amilyen a vén varázsló kezében látható.
 

(A cím Fábri Péter fordítása, a többi idézet Nádasdy Ádám fordításából származik)