A számítógép, mint írógép II.: mire használjuk a rendszereinket?

Szélsőségesen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy az informatika jelenlegi magyarországi vállalati, közigazgatási alkalmazása (a kommunikációtól eltekintve) szinte csak a mechanikus írógép és a kézi számológép helyettesítésére korlátozódik: a jelenleg használatos programok jelentős része a tabulátorbillentyű helyettesítésére szolgál.

Megbecsülésük is ennek megfelelő. Ennek oka azonban nem az infokommunikációs termékekben, hanem a termékek felhasználásában gyökerezik. Legjobb példák erre, hogy a pénzügyi programcsomagok - függetlenül attól, hogy a legnagyobb nemzetközi cégek, avagy kis hazai vállalkozások állították elő azokat - legtöbbször csupán az alapvető kimutatások, a mérleg, a bérszámfejtési dokumentáció elkészítését segítik, és az adópapírok kézi kitöltését helyettesítik: a rendelkezésre álló adatokból igen kevés helyen jönnek létre komolyabb vezetői elemzések, a tényleges üzleti döntéseket támogató igényes anyagok. 

A megvásárolt eszközök valós képességei, kapacitásai alig hasznosulnak. A legmodernebb hardverek és szoftverek réges-régen jelen vannak az országban, a COCOM listának ma már nyoma sincsen. A drága informatikai eszközök hatékony felhasználásához azonban hiányzik az adminisztrációs és a vezetési folyamatok magas fokú szervezettsége, hiányzik a jogszabályok, a belső szabályzatok matematikailag pontos, algoritmikus leírása, a munkafolyamatok elektronikus irányítása. A nagy kapacitású munkaállomások legtöbbször adatrögzítő gépként funkcionálnak, tényleges lehetőségeik, tárkapacitásuk töredékét hasznosítva. A központi kiszolgálók (szerverek) egy-egy nagyvállalat, pénzintézet, kivételnek számító közintézmény számítóközpontjától eltekintve, az adatok bamba tárolását végzik. Merevlemezeik ugyan telve vannak adatokkal, de az adatokon a programok nemigen végeznek érdemi műveletet: az egyik felhasználó begépeli, a másik, egy kicsit más csoportosításban, más formátumú űrlapot használva, kinyomtatja. Éppen úgy, mint a hatvanas évek legelején, csak éppen nagyobb mennyiségben és gyorsabban. A szolgáltató állam megvalósítását, az államigazgatási adatállományok elektronikus úton történő könnyű elérhetőségét ugyan a politika célul tűzte ki (ld. pl. a a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény célkitűzését), de ennek a feladatnak a megvalósítása igen vontatottan és csak egy-két kiemelt központi adatbázisra vonatkoztatva halad. Az adatok minőségbiztosításáról, a rögzített adatok hitelességének ellenőrzéséről nemigen beszélünk. (Az egymástól függetlenül létező, és olykor egymásnak ellentmondó adatokat tartalmazó, egyenként „közhiteles” adatállományokról egy másik gondolatsor keretében fogjunk szólni.) Olyan ez, mintha egy gyönyörű fürdőszobában a színarany csapból éppen hogy csepegne a hideg víz.

Természetesen ez a helyzet egy folyamat eredménye. Mondhatnánk: „ma azért sokkal jobban állunk, mint régebben”. De ez sem teljesen igaz, mert ma már sehol nem található az az őszinte bizalom, amit a múlt század 70-es, 80-as éveiben az emberek az informatikába vetettek. Az valóban igaz: akkor sok szempontból még rosszabb volt a helyzet. Az 1980-as években még gépeket sem vásároltuk, divat volt „bütykölni”, méregdrágán itthon előállítani azokat, pedig akkoriban már a személyi számítógépekre egyáltalán nem vonatkozott a fejlett technológiát tartalmazó termékekre vonatkozó embargó. Akkor még a közintézmények is tele voltak jól-rosszul összeszerelt, márka nélküli masinákkal, házilag épített kiegészítő elemekkel, hálózatokkal. A 90-es évek pedig a „szoftverbütykölés” jegyében teltek. Gépeket, legalábbis nagyobb, bonyolultabb eszközöket akkor már felkészült profi szállítóktól vettünk, de a sokszor még ma is használt programokat „megbízható” belső programozókkal, a nekünk kedves külső cégekkel írattuk. Hatalmas programrendszerek keletkeztek a semmiből, olyan problémákat kíséreltek meg néha csak pár fős csapatok a semmiből kifejlesztett programokkal hónapok alatt megoldani, amelyek megoldásán más országokban több száz fős, jól szervezett szakember-csoportok hosszú éveken keresztül dolgoztak, pontos tervekkel, szigorú dokumentációval, minőségellenőrzéssel, „kőkemény” tesztelési és üzembe helyezési eljárásokkal. Ezeket a tapasztalatokat ritkán sikerült átvenni, az elkészült hazai termékek ugyan valahogyan működtek, de annyira azért nem, hogy megbízhatóan építeni lehessen rájuk. Soha nem lettek pontosan rögzítve a minőségi elvárások, nem lettek kellőképpen regisztrálva és szankcionálva a hibák, az üzemzavarok. Hogyan is lettek volna: sem a saját munkatársunkat, sem a jó haver vállalkozót nem akartuk büntetni! A programok üzemeltetését legtöbbször még ma is maguk az eredeti programozók végzik, a termék soha nincsen készen, évről évre vagyonokat kell áldozni csak azért, hogy a működésük még fenntartható legyen. Ami botrány, mert gondoljunk bele, hogy milyen vicces is lenne, ha minden mosógép mellé be kellene csomagolni egy műszerészt, hogy az ékszíjat igazgassa mosás előtt… A felsőbb vezetésnek eközben elfogyott a türelme, az informatikának, az informatikusoknak, akik „csak viszik a pénzt, és az eredmény pedig semmi” elfogyott a tekintélye, oda a becsülete. Nem véletlen, hogy manapság már igazi kormányzati képviselete sincsen.

A jelenség magyarázható, csak elfogadhatatlan. Magyarázható, mert a 70-es években még számos jó fejlesztőmérnök nőtt fel azon a feladaton, hogy a világ sok táján készen kapható, jól bevált termékeket behozatali engedély híján másolja le. Az így létrejött eszközök műszakilag sokszor valóban kissé jobbak, fejlettebbek voltak az eredetinél és a fejlesztők igazán magas szintű szakmai tudásra tettek szert. Akkoriban elhittük, hogy szakembereink jobbak a világ bármely országának szakembereinél, pedig igazából csak az eredeti és az utánzó fejlesztések között eltelt évek tapasztalata épült be a termékekbe. Az előnyök viszont mára már hátrányba fordultak. Mint annyi más történelmi folyamat, egy idő után ez a tevékenység is elvesztette előremutató, hasznos tartalmát és a fejlődést gátló, visszahúzó tényezővé vált. Mert ez a hangulat, a nemzetközi tudás lebecsülése, az erőszakoltan csak a saját erőre támaszkodás kísérlete manapság is tart, miközben szakmai tudásunkat a világ mérnökeinek felkészültsége már sok esetben alaposan meghaladja.

Így alakult ki az a helyzet, ami talán a létező legrosszabb. Rendelkezünk eszközökkel, működtetjük is azokat, de alig tudjuk, mi is történik valójában az informatikai szervezeten belül, mire költjük pénzünket. A felső vezetők ritkán tudják, hogy mit csinálnak az üzemeltetők, a programozók, valójában mire is használjuk valójában a méregdrága eszközöket. És főleg alig foglalkozunk azzal, hogy mi mindenre használhatnánk még a rendelkezésünkre álló hatalmas információtömeget: az erőforrások tényleges felhasználását nem mérjük, nem ellenőrizzük, a tudást nem hasznosítjuk. A legfelső vezetői réteg, beleértve a politikust is, pedig sokszor lenézi, nem tekinti fontosnak az informatikát, „lesajnálja”, nem tekinti magához méltó társnak az informatikust, alig használ számítógépet, és ha igen, akkor is legfeljebb írógépnek, a levelezése kényelmesebbé tételére.