„Everything free in America”

Bernstein - Laurents – Sondheim: West Side Story (Szegedi Nemzeti Színház) ürügyén

Azt gondolom, manapság már kevesen gondolják komolyan a címben idézett mondatot. Pedig amikor egy évvel a magyarországi forradalom után (1957-ben) bemutatták a „West Side Story”-t, akkor ezt a refrént alighanem sokan el is hitték. Akkor az USA még alig több, mint egy évtizeddel volt a II. világháború megnyerése után, a gazdaság virágzott, Martin Luther King pedig még csak egy kis falusi gyülekezet vezetője volt. Micsoda merészség volt akkor az idegengyűlölet ellen szót emelni? Micsoda merészség volt akkor a mélyszegénység okozta kilátástalanság ellen szót emelni? Micsoda merészség volt ráadásul mindezt bevinni a Broadway csillogó musicalpalotáiba!

És micsoda zsenialitás kellett ahhoz, hogy mindezt úgy mutassák meg, hogy Amerika bármely polgára megértse! És milyen zsenialitás kellett ahhoz, hogy az idegengyűlölet forrásáról is legyen egy izgalmas kis mondat a darab legelejéről: „Tony már nem tartozik közénk! Tonynak állása van”. Mert ha belegondolunk, akkor jól látható, hogy a darab minden fiúszereplője, az egyetlen Tony kivételével, munkanélküli. Aki nem élt hasonló közegben, aki nem sétál rendszeresen a Nyugati téri aluljáróban, az talán észre sem veszi ennek jelentőségét. Mert az esetleg nem látja, nem érzi, hogy a mélyszegénységben egy idő után már sajnos más erkölcsök lesznek elfogadottak, hiszen már József Attila is megírta: „Tiszta szívvel betörök”. József Attilát emiatt eltanácsolták éppen Szegedről, de a musicalban is Krupke örmester hiába szavalja, hogy: „Éljen hát a törvény és a jog!”, ez önmagában kevés. Kevés volt akkor, és kevés ma is. Viszont az Egyesült Államokban az 55 év alatt sok mindent elvégeztek már ezen a téren, amit nekünk a musical bemutatás mellett érdemes lenne átvenni. Például nemcsak hirdetik, de a mindennapok részévé is tették azt a gazdasági paradigmát, hogy az alacsonyabb képzettségű munkavállalókat csak a kisvállalkozások képesek felszívni. És bár a GDP jelentős részét ott is a nagyvállalatok adják, ők komolyan gondolják, hogy „Small business is America's most powerful engine of opportunity and economic growth.” Legalábbis ez olvasható az (amerikai) kormány által fenntartott „US Small Business Administration” intézmény honlapján. De ez a honlap nem csupán jólfésült politikusok jámbor óhajainak gyűjteménye, itt valóban hasznos anyagokat találhat bárki, aki kisvállalkozásba akar fogni. (Megjegyezzük: még azoknak is nagyon hasznos lehet, akiknek itthon kell angol nyelven megfogalmazni egy szerződést, összeállítani egy előterjesztést.) Milyen szép is volt a jelenlegi kormány 2010-es programjában a „Kisvállalkozói Ügynökség” kialakításának gondolata, melynek ma már nyomaira is alig lehet rábukkanni!

Ha a kisvállalkozókkal nem is tudunk foglalkozni, a West Side Story-nak azért jelentős érdeme, hogy gyakoroltatja velünk azt a fontos emberi tulajdonságot, hogy képesek vagyunk szolidaritást vállalni az elesettekkel, és a ma annyira divatos „the winner takes all” életérzésen felülemelkedve képesek vagyunk sajnálni a veszteseket. Akár az ős Rómeó és Júlia, akár az eredeti amerikai színdarab kiváló dramaturgiájának hála, a színházba betérő, becipelt kiskamaszok még nem értik, nem tudják miért, de önmagukon is csodálkozva, észrevéve és legyőzve saját előítéleteiket, képessé válnak együttérezni a megtámadottal, képessé válnak felülemelkedni saját, vagy társadalmuk szokásain, idegen- és szegénygyűlöletén. Mert ebben a szándékoltan harsány és szándékoltan egyszerű darabban láthatóvá válik az előítéleteken alapuló harc tarthatatlansága. Szegeden egyszerű, de hiteles és egyértelmű rendezői megoldás, hogy a darab végén a „Jet”-ek lassan leveszik megkülönböztető fekete bőrdzsekijüket, jelezve ezzel: az értelmetlen háborúnak vége, több halott nem kell. A darab zárójelentésben nem szól zene, a színpadon a némaság, szinte érezni, hogy már semmi nem mozdulhat. „Csak a szél”

Ezt persze talán csak blogíró érzi így, erről ott valójában nincsen szó, hiszen ez Fliegauf Bence Berlinben komoly sikereket elért filmjének a címe. Arról a témáról nem lehet, nem szabad musicalt készíteni, és manapság az általánosan elfogadott vélemények szerint nem várható el, hogy egy „olyan” film nézettsége elérje a könnyed, szórakoztató családi filmek, színdarabok, musicalek nézettségét (miért is nem?). De az azért jó lenne, ha a „Csak a szél”-nek legalább akkora elfogadottsága lenne itthon is, mint Berlinben volt.