Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, III.: „Berlin, 1972.”

Utazni fiatalon kell. Szép-szép, és főleg a világgazdaságnak nagyon hasznos a sok módos, nyugdíjas turista, de ők már csak unalmukat űzik el az utazással, míg egy fiatal hihetetlen hasznos tapasztalatokat szerezhet az idegen emberek, idegen szituációk között. A fiatal még elindulhat egy kis hátizsákkal és benne egyetlen, esetleg három váltás fehérneművel, idősebb korban már kell a kényelem. Legborzasztóbb talán az, hogy akik otthon kimossák (árammal melegített langyos vízben) a joghurtos poharat mielőtt a szelektív kukába dobnák, minden lelkiismeretfurdalás nélkül körbehajózzák a Földet egy borzasztó mennyiségű széndioxidot okádó hatalmas szállodahajón. Ezen még lesz mit gondolkodni.

Szerencsére blogíró sokat utazott már fiatal korában is. Hárman voltak barátok fiúk, nagyon különböző családból ugyan, de azért jól megértették egymást. A szülőknek sehol nem volt sok pénzük, de az „átkosban” az utazás keletre nem volt drága, és egy hónap alatt diákmunkával is kényelmesen meg lehetett keresni annyit, amennyi egy nagyon egyszerű csavargáshoz elég volt. Persze nem Párizsba vagy Londonba, oda, aki még nem volt katona semmiképpen nem kaphatott útlevelet, de a „baráti” országokba szinte bárhova.

Először, rögtön már az érettségi bankett után pár nappal, természetesen Lengyelországba mentek. Úgy, ahogy akkor szokás volt, Krakkótól Gdanskig, szigorúan csak stoppal. Csodálatos utazás volt.

 

Krakkó gyönyörű, Gdansk gyönyörű, mindhárman előszőr láttak tengert. A stoppolás izgalmas volt, az emberek kedvesek. Igaz, Lengyelországban a szegénység akkor már óriási volt. A két hét alatt kétszer ettek rendesen húst, egyszer valami fasírt féle, kicsit gyanús „kotletet”, egyszer meg lepényhalat, ami iszonyú drága volt, és csak a végén derült ki, hogy ennivaló csak az egyik oldalán volt, a másik oldalon csak a bőre tapadt a gerincre. De füstölve csodálatos finom volt, és a valaha nagyon gazdag Hanza városban még lehetett kapni.

Nyelvi problémáik nemigen volt, mert egyikük, aki légiutaskísérő szeretett volna lenni (akiket akkor még szabad volt „steward”-nak hívni) már szinte felsőfokon beszélt oroszul. De 12 év orosz tanítás (nem, nem tanulás, csak tanítás) után a másik két fiú is vartyogott valamit. A szláv nyelvek elég hasonlóak, meg hát Lengyelország is megszállás alatt volt, ott is kötelező volt oroszul tanulni. Így aztán még beszélgetni is sikerült. Rengeteg volt a stoppos, egy-egy kisteherautón néha hatan, nyolcan is utaztak, igaz, biztonsági öv nélkül, fenn a platónk, ami akkor még nem volt nagyon tilos.

A „spirytus” borzasztó erős volt, közel 90 fokos, és az is még nagyon olcsó. Járt is körbe az üveg a stopposok között, senki nem kérdezte, hát te honnan jöttél? A „Polak, Wegier, dwa bratanki” mondást sem járatta még le a politika. Egyre kellett nagyon vigyázni, hogy bár a lengyelek magyarul nem értettek, a sarkon posztoló lányokat érdekes módon betűhelyesen ugyanazon a névvel tisztelték. Ezt az egy szót a lengyelek is ki tudták szűrni a magyar szövegből…

A második útjuk Berlinbe vezetett. A német lányok is szerették a magyar fiúkat, és noha nem ez volt a fő érv, mert addigra már a háromból ketten komoly kapcsolatban éltek, de azért ezt a szempontot sem szabad soha elhanyagolni. Úgy tervezték, hogy kirepülnek Berlinbe, ott maradnak 4-5 napig, aztán pár nap Drezda, és onnan haza. Többet nem nagyon tudtak Németországról, és persze csak a keleti felére volt szabad gondolniuk. Megvették a repülőjegyeket, fillérekért, de szállást nem foglaltak, mert minek? Lengyelországban sem kellett, igaz, ott nem is tudták soha, meddig fognak estére eljutni. Mindig akadt egy kollégium, egy kedves néni, aki pár zlotyiért befogta őket.

Felültek hát ismét egy gépre, és meg is érkeztek Schönefeld-re. Egy barátjuk segítségével jutottak be a városba, de ott aztán magukra maradtak. Németül egyikük sem beszélt, és kiderült, hogy a gimnáziumban tanult nagyon kevés franciával ott szinte semmire nem lehetett menni. Első útjuk természetesen az Alex-re vezetett, ahol tényleg nagy élet volt. Valóban rengeted fiatal ücsörgött mindenfelé, és mint kiderült, ha nem is híres „világóra” 150 városából, de valóban a világ minden tájáról. Ott is ragadtak estig, nagyon élvezték a Budapesten akkor még elképzelhetetlen fiatal, nemzetközi világot.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, igazi világváros.

Közben azért bementek egy irodába, hogy valami szállást kérjenek éjszakára. Ott meglehetősen értetlenkedve, és nagyon undok módon fogadták őket. Szállás az itt nincs. Azt előzőleg kellett volna foglalni, még otthon. Mit képzelnek? A fiúk, akik egyáltalán nem néztek ki csavargónak, egy ideig jártak egyik irodából a másikba, de mindenhol ugyanazt a választ kapták: turistáskodni szervezett úton kell, előre meghatározott útvonalon, idegenvezetővel, aki vigyáz a csoportra, nem csak így elindulni a vakvilágba. Amikor az irodák este bezártak, ők visszatértek a világóra mellé, és kissé már kevésbé boldogan, de még élvezték a nagyváros fényeit.

De a németek 11-kor hirtelen eltűntek, utána már csak a külföldiek maradtak, igaz még ők sem kevesen. Legalábbis a német civilek tűntek el, mert jött helyettük német rendőr, jó bőven. Elkezdték igazoltatni az embereket, nem udvariatlanul, de nagyon olyan „német rendőr” hangulattal. Blogíróék elindultak sétálni egyet, mászkáltak is vagy két órát, benéztek még egy-egy szállodába, de mindenhonnan kidobták őket. Amikor már nagyon elfáradtak, visszakanyarodtak az Alex-ra. Ott már szinte minden padon hevert valaki. Jobb ötletük nem lévén, ők is leheveredtek, és ha nem is aludtak el, mert ilyet azért még életükben nem csináltak, de legalább a lábukat pihentették, és szundikáltak.

De padon aludni Kelet-Németországban nem volt szabad. Folyamatosan ott mászkáltak a rendőrök, és bár nem bántottak senki, mindenkit pontosan óránként, szó szerint menetrendszerűen felráztak. Elkérték az addigra más sokadszor látott útlevelet, lapozgatták kicsit, mintha akkor látnák először, majd szó nélkül visszaadták, és közölték, hogy a padokon csak ülni szabad. Megvárták, amig az igazoltott felült, és mentek a következőhöz. Majd pontban hatvan perc múlva jöttek ismét.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, Poroszországban rendnek kell lennie.

Elsőre félelmetes volt, másodikra bosszantó, ötödikre, hatodikra már dühítő. De azért valahogy eltelt az éjszaka, kisütött a Nap, és egy jó reggeli sokat tudott segíteni. Így aztán az éjszaka viszontagságai még nem zavarták a fiúkat. Aznap még nem voltak nagyon fáradtak, egy nap alatt megnéztek egy csomó mindent, amit szerettek volna. Elmentek a Pergamon múzeumba, megcsodálták az Istár-kaput, ami egészen hihetetlen, hogy két és félezer éve készült, kimentek Potsdamba, megnézték a „krumpli-király” kastélyát, és átbámultak Nyugat-Berlinbe a Friderichstraße S-Bahn állomáson. Mivel szállásra még nem kellett költeni, pénzük volt elég, ettek, ittak bőségesen.

A második éjszaka viszont már nehezebb volt. A rendőrök ugyanúgy óránként felkeltették őket, és hajnalra már veszettül gyűlöltek mindenkit, akinek fedél van a feje felett. Nem voltak ehhez hozzászokva, nagyon szerettek volna végre ágyban aludni, zuhanyozni, akár csak hideg vízzel. Reggelre az egész várost megutálták, ahol több millió ember aludta békésen polgári álmát, és nekik egyetlen egy ágy, egyetlen egy fürdőszoba nem jutott, pedig fizetni akartak érte. Nem, az nem lehet igaz, hogy számukra sehol sincs hely. Olyan düh, olyan irigység alakult ki bennük, amit sem előtte, sem azóta soha nem éreztek.

Reggel, amint kinyitott az az utazási iroda, ahol legkevésbé voltak undokok, ismét bementek, és megkérdezték, mit tudnak adni esetleg Drezdában? Mert ha semmit, akkor szégyen-szemre haza kell menni, mert ez így nem fog menni. Kiderült, hogy ha „tervezett” útról van szó, akkor van szállás, bőven. Egy másik városba akár már aznap estére lehetett foglalni. Ha előre beírják az útlevél minden adatát egy nagy könyvbe, és időben, még délelőtt leadják a rendőrségen, akkor estére minden rendben lesz. De csak egy másik városban, itt nem maradhatnak, mert hiszen nincs előzetes foglalásuk. Azt hogy képzelik?

Szégyen feladni a terveket, de a meleg víz nagy csáberő, lefoglaltak egy olcsó drezdai diákszállást, gyorsan elkérték az akkor még csak nyomtatva létező menetrendet, melyik vonattal is tudnak átérni. Szerencsére Berlin és Drezda között számtalan járat volt, így nem is olyan késő este már a zuhany alatt állhattak. Így kicsit több idő jutott a Zwinger-re, rengeteget mászkáltak az azóta szerencsére teljesen átépített, akkor még „baromi ronda”, valami márványféle anyaggal burkolt főutcán, és emlékezetükbe vésődött a Frauenkirche amerikaiak által lebombázott, azóta ugyancsak újjáépített, akkor még szándékosan romosan hagyott kupolája.

Valójában, tizenkilenc évesen ez a két padon töltött éjszaka semmi gondot nem okozott. De blogíró egy életre megtanulta, milyen hajléktalannak lenni: nem jó.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, II.: „Csak ketten”

Vannak örök sztereotípiák, amiket képtelenség legyőzni. Ha pedig az ember olyan eseményekkel találkozik, amelyek ezeket a képzeteket erősítik, akkor még azt is képesek vagyunk elhinni, hogy ezek igazak. Ilyen sztereotípia a „szórakozott professzor”, a „szobatudós” figurája. Néha még a legnagyobbak sem tudnak ellenállni a csábításnak, gondoljunk csak Arany Jánosra, aki 1847-ben még gúnyosan írt a macskás tudósról, de alig több, mint egy évtized múltán már ő maga is akadémikus (az MTA rendes tagja) lett.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Valamikor nagyon régen, több, mint húsz éve, nem sokkal az ezredforduló után, de lehet, hogy tényleg csak álmunkban, blogírót meghívták előadónak igazi tudósok közé, egy igen-igen előkelő helyre. Akkoriban kezdett a kisvállalkozások vezetésének oktatásával foglalkozni, ami akkoriban még elég újdonságnak számított.

Abban az időben mindenki vállalkozott, de még komolyabb felkészülés nélkül, a szokásos hályogkovács módon. Lett is aztán sokszor csodálkozás, hogy miért nem működik a cégecske? A másik, itthon újnak gondolt kitalálmány pedig a kockázati tőke bevonása volt, illetve csak lett volna az egyetemek finanszírozásába, bár az csak jóval később derült ki, hogy ez valamiért édeshazánkban nem működik. De már akkor alakult egy komoly szakmai csoport, elősegíteni az egyetemi „spin-off” cégek megalakulását, ami azért sok év alatt csak-csak elért szép eredményeket. Na, de akkor még ennek a folyamatnak a legeslegelején jártunk.

A harmadik nagy újdonság, akkor, amikor a Covid-nak még a gondolata is ijesztő lett volna, a „távoktatás” volt. Össze is rakták az okosok, hogy alakuljon egy internet alapú támogató távoktató központ, ami ezeket a saját szakterületükön kiváló, de a cégvezetés gyakorlatában finoman szólva sem nagyon járatos elméleti szakembereket majd jól megsegíti a vezetésben. És ha már itt van blogíró tananyaga, ezzel sem kell bíbelődni, nosza, magyarázzuk el az egyetemek vezetőinek, hogy ez nekik mennyire nagyon jó lesz. Biztosan imádni fogják…

Meghívták tehát az akkor még létező minisztérium nevében az összes nagy egyetem vezetőit, rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, és egy egész délelőtt nyúzták őket, hogy indítsanak kisvállalkozásokat. Az egyik előadó pedig blogíró lett, akit azzal mutattak be, hogy lám-lám, tőle is milyen csodálatos támogatást fognak majd kapni a kollégák, hiszen itt van ez a kiváló gyakorlati tananyag, csak lapozgatni kell, és minden sikerülni fog. Mert hát igen, tudjuk, ez már csak ilyen egyszerűen szokott működni.

Blogíró valóban alaposan felkészült, a diák színesek voltak, áttekinthetők, gondosan ellenőrzöttek, nehogy valami szamárság vagy akár csak egy sajtóhiba becsússzon. Az előadás pontosan húsz perces volt, a mikrofont sikerült helyesen tartani, a vetítő vezérlőjével sem történt semmi katasztrófa, szóval minden tökéletesnek látszott. Messziről.

Egyetlen egy apró zavaró momentum akadt: az első sorban két nagyon neves egyetem rektora, akik jóbarátok lévén egymás mellett ültek, nem sokkal az első dia megjelenése után jól láthatóan elszundítottak. Mindketten. Blogíró akkor már elég gyakorlott előadó volt, többször adott elő mindenféle környezetben, még az sem zavarta, amikor száznál is több, szépen sminkelt szempár előtt kellett magát produkálnia, tehát az előadás pörgött tovább probléma nélkül, de azért a szeme sokszor oda-oda tévedt a rektor urakra, akik csak nem akartak felébredni.

Egyszer minden előadás véget ér, felhangzott az udvarias taps, blogíró hátrament a helyére, és tudomásul vette, hogy nem ez lesz élete legnagyobb sikere. Sajnálatos módon a szünetben nem tudott elmenekülni a konferencia szervezője elől, aki hatalmas hangon lelkendezett: „Gratulálok! Nagyon jó volt! Óriási siker!” Blogíró erősen elgondolkodott, hogy mit vágjon jóbarátja fejéhez, és bár utoljára nyolcéves korában verekedett, akkor sem tudta, hogy miért, most erősen elgondolkodott, hogy újrakezdi ezt a tevékenységet, és megkísérli csúnyán elagyabugyálni a barátját.

„Legalább te ne bántsál! Nem láttad, hogy az első sorban ketten is aludtak? Az egyik ráadásul a szervező rektor úr volt az „…”-ről.”

A jóbarát most már azért csak észrevette blogíró fancsali ábrázatát, és éktelen röhögésbe tört ki:

„Te tiszta hülye vagy! Ez tényleg óriási sikert volt. CSAK ketten aludtak! Nem tudod, hogy ez mekkora sikernek számít errefelé, egyetemi körökben…”

Blogíró azóta sokat dolgozott ezen a témán, lett is belőle még jónéhány előadás, igaz, egy sem ilyen magas körben. Később soha többé senki nem aludt el közben, de annak az elsőnek a hangulata örökre megmaradt.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, I.: „5+1”

Blogíróról meglehetősen köztudott, hogy pályaválasztását a soha nem látott, csak a családi legendákból ismert nagypapáról szőtt álomkép határozta meg. A háborút rengeteg szerencsével és a teljes családi vagyon feláldozásával túlélő nagymama szerint férje kiváló mérnök volt (ez akár igaz is lehet), mint vezető MÁV tisztviselő nagyon sokat keresett (ez tény), és a bajai hidat ő tervezte (ez legenda, mert bár élt a család Baján, de a híd akkor született, amikor nagypapa még be sem iratkozott a bécsi műegyetemre). Így alakult ki az unokában a döntés: mérnök lesz, méghozzá az akkoriban könnyen elérhető NDK villanyvasút hatására villamosmérnök. A családban akkor persze senkinek fogalma sem volt arról, hogy mit is csinál egy villamosmérnök, annyira, hogy az egyik jól felkészült unokatestvér arra gondolt: a villamosokat vezeti. Nem kizárt, hogy ez talán jobb foglalkozás lett volna… A BME-re nehéz volt bejutni, ezért már az általános iskola végén megszületett a döntés: próbáljon meg felvételizni az egyik jónevű belvárosi gimnázium matematika tagozatára. Azt nem tudhatta, mert otthon ilyesmiről soha nem beszéltek, és számára csak évtizedekkel később lett világos, hogy mivel nem volt „F”-es, vagyis fizikai dolgozó vagy termelőszövetkezeti tag gyermeke, és szülei pártkáderek sem voltak, semmi esélye sem volt bármilyen elit csapatba bejutni. De a felvételije nem sikerült rosszul, ezért betették a suli egyik „futattak még” osztályába, ami végül óriási szerencsének bizonyult. (Ezért tessék minden kudarcnak mindig a jó oldalát látni!) Az sem tudhatta, hogy ez egy különösen „reakciós” iskola, ami szónak a félelmetes jelentőségét ma már szerencsére szinte senki nem érti. A sok nagyon elvhű pártkáder mellett számos kiváló tanárelme is került oda „számüzetésbe”, megfigyelésre, „átnevelésre”, és tőlük rengeteget lehetett tanulni. Az egyik kiváló pedagógusnak már próbáltunk is emléket állítani régebben. (Azt azért halkan megjegyezzük, hogy a régen volt tanárok névsorát böngészve sok további ismert és tisztelt névre bukkanhatunk, köztük például egyik hajdani miniszterelnökünk nevére, akinek nevét ma a pesti rakpart igen-igen elegáns szakasza is őrzi…)

A suli egyik különös tulajdonsága az volt, hogy az akkori oktatáspolitika megkísérelte a sok „elkényeztetett”, „semmirekellő”, „a fizikai munka szépségét még hírből sem ismerő” belvárosi gyerekek számára bemutatni a munkásosztály boldog életét. (Úgy látszik, a „Körúton belüliek” minden rendszerben ellenségnek számítanak…). Ez azt jelentette, hogy az osztály fiú-részének minden csütörtökön reggel hatra meg kellett jelennie Csepelen, a Pannónia Motorkerékpárgyár tanműhelyében. Ehhez a legtöbb legénynek fél ötkor kellett kelnie, ami természetesen nagy-nagy örömükre szolgált. De ellógni még azok sem merték, akik a május elsejei vonulás alól szereztek orvosi felmentést, mert az már nyílt lázadás lett volna. (Az oktatási formát azért nevezték „5+1”-nek, mert az első évben még szombaton is volt tanítás, tehát a diákok öt napot töltöttek a gimiben, és egyet Csepelen. Az egész rémálom akkor és azzal az ürüggyel szűnt meg, amikor nem sokkal később a szabad szombatot bevezették.)

Egyetlen vígasz az volt, hogy a Fémművek főbejáratánál lévő HÉV megállóban egy forint húsz fillér (igen, „fillér”) volt a hatalmas szelet friss, meleg rántott máj, két óriási szelet kiváló minőségű fehérkenyérrel, és ötven fillér fél liter valódi meggylé (amit akkor sehol máshol az országban nem lehetett kapni…). Teli hassal azért a kamasz is jobban elviseli, hogy az egész délelőttöt bezárva kellett tölteni egy terembe, ahol a falon még piros betűkkel látható volt, hogy „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga.”

(fotó: Wikipedia.hu)

A szakmunkásképzés igen magas színvonalú volt. A két oktató végtelenül jóindulatú, a munkásmozgalom történetét jól ismerő, de a szilárd anyagok kristályszerkezetét nem túl magas fokon értő, teljesen józanul soha nem látott szaki volt, akik az első két elméleti órában a vas-szén állapotábra rejtelmeibe próbálták bevezetni a borzalmasan álmos fiúkat. Apró probléma volt, hogy a valóban nem túl egyszerű rajzból ők maguk sem értettek semmit. De az elméletnél még sokkal látványosabb volt a gyakorlati képzés. Kalapácsfejet és acélkockát kellett készíteni kézi reszelővel. A kocka egy aljas térbeli idom, annak minden irányban azonos méretűnek illik lennie, különben téglatestnek hívják. Ráadásul a fémszakmában ismerik a „subler” fogalmát, amivel mindezt tizedmilliméter pontosan meg lehet mérni… A hatalmas fa munkaasztalokra hat satu volt felszerelve, így egy-egy asztalhoz hat diákot osztottak be. A leendő villamosmérnök mellett a legerősebb eufémizmussal is csak csekélyke (valljuk be: zéró) kézügyességgel megáldott, a fúrás-faragás iránt kicsit sem érdeklődő fiút. Ha későbbi pályájukat nézzük, ezen azért nagyon nem csodálkozhatunk: ezekből a srácokból később (nem operáló) orvos, ügyész, filmrendező, illetve légi-utaskísérő lett. Mind-mind csupa olyan hivatás, amelyek művelése a pontosan reszelt acélkockák készítésének ismerete nélkül elképzelhetetlen. Sejthető, hogy az érdeklődés a munka iránt különösen magas volt.

De volt a kockareszelésnél unalmasabb feladat is, amikor is jó szocialista diák módjára „besegítünk a termelésbe”. Ennek két változata is volt. Az egyik az öntőgép által rosszul formázott, selejtes „ferodol” fékpofák eladhatóvá reszelése minden védőfelszerelés nélkül. A teljesen tétova reszelgetés (és minden elszívó berendezés hiánya) miatt szállt is a vörösesbarna por mindenhova, és akkor senki nem tudta, hogy vajon van-e bennük azbeszt? (Mind a mai napig csak reméljük, hogy nem volt…) A másik feladat az ugyancsak selejtes berúgómű-fogaskerekek sorjázása volt egy kicsi, lapos tűreszelővel. Ez inkább csak végtelenül unalmas volt. Meg is állapította mindenki, hogy ezért aztán igencsak érdemes hajnalban kelni…

„Ki lehetett az az eltévelyedett, aki mindezt kitalálta?”

Az osztály diákjai számára ez talán soha nem derült volna ki, ha blogíró tíz évvel később meg nem nősül. Leendő apósa akkor már köztiszteletben álló egyetemi tanár volt, több tanítványa ma is szeretettel emlékszik rá vissza. Azt is tudni lehetett, hogy valaha dolgozott az Oktatási Minisztériumban is (akkoriban még volt ilyen). Az viszont már csak közvetlenül az esküvő előtt derült ki, hogy éppen azt a „Középiskolai Főosztályt” irányította a hatvanas évek közepén, amelyik be-, majd pár dicstelen év után kivezette ezt az oktatási formát. De akkor más késő volt megszökni… Az is csak sokkal később, családi beszélgetések során derült ki, hogy a Szalay utcából nézve sokkal boldogabbnak látszott a vasgyár…

Happy end: szerencsére a fiúk egyikének sem ment tönkre az élete a csepeli kitérő miatt. Após nagyon szegény kispesti családból származott, onnan lett a világháború után tanár, és így nyilvánvaló volt, hogy a kommunisták azonnal kinevezték iskolaigazgatónak, majd egyenes út vezetett a minisztériumba. És nem ő volt ez egyetlen, akit az átkosban sikerült nagyon megtéveszteni. Ámbátor, mintha manapság azt látnánk, hogy a lakosság megtévesztése nem kizárólag egyetlen ideológia privilégiuma…

Téli mese

Egy szürke, unalmas, barátságtalan téli napon, nemsokkal azután, hogy elkezdett fújdogálni a szellőcske, úgy a maga kedve szerint, ijesztően hajlítgatva a hatalmas fenyőfákat, szinte azonnal elment az áram. Ezen errefelé senki nem csodálkozott, mert ha jön a szél, akkor megy az áram, ez egy ilyen falu. Az már kicsit izgalmasabb volt, hogy a szerelők csodálatos módon veszekedés nélkül fél óra alatt megjelentek, ráadásul nem is kis létszámban, egyszerre három daruskocsival. Kiderült, hogy az egyik fő betáplálásra dőlt rá a fa, és az egész falu hosszabb ideig fázni fog, merthogy áram nélkül a legtöbb házban fűtés sincs. A jeges szélben pillanatok alatt össze-vissza fagyott szakemberek ígérték, hogy gyorsan megoldják a leszakadt vezeték cseréjét. Először délután négyet mondtak, aztán hatot, majd nyolcat, de bizony még este tízkor sem sikerült a visszakapcsolás: valahol mindig akadt még egy zárlatos szakasz, amit ki kellett javítani.

Egy teljes nap alatt azért nagyon kihűl a ház, valami meleg után kell nézni. A felkészültebbek udvarán már sötétedéskor elkezdtek brummogni az áramfejlesztők, de blogírónak ilyen szerkezete nem volt. A háború kezdetén beszerzett egy kis cserépkályhát, éppen azokra az időkre felkészülve, amikor majd nem lesz áram, de az csak egy jópofa játékszer volt, valóban csak vész esetére. Egy nagyon szép, rusztikus kerámiával beborított vaskályha, néhány kis samott téglával benne. Lehetett nézni benne esténként a lángokat, érezni a csempékből sugárzó kis meleget, de nem nagyon tartja a hőt, óránként rakni kell rá újabb és újabb rönköket.

Nos, erről aztán eszébe jutott egy másik vaskályha.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor blogíró még javában játszotta a komoly szakembert, a munka egy fantasztikus kis zempléni körjegyzőségbe vitte. Elvarázsolt hely volt, muflonokat rejtő erdőkkel, szorgalmas és tisztességes emberekkel (merthogy elvarázsolt hely volt…), hajnalban frissen szedett vargányából készült rántotta reggelikkel. Ott dolgozott egy kis csapattal pár hétig. Persze onnan nem lehetett csak úgy hazaugrani esténként, nyilvánvaló volt, hogy ott kell aludni az ország legkisebb lélekszámú városában. A vendégház sem volt igazán felújítva, a szobák végtelenül tiszták ugyan, de nagyon egyszerűek. A fűtést pedig néhány vaskályha szolgáltatta.

Egy vaskályha kezelése, akármit is mondanak a gendertudósok, férfimunka. Így adódott, hogy késő este még a nagyon okos, nagyon komoly, és nagyon önérzetes kolléganő is átment hozzá melegedni. Mint jóval később kiderült, blogíró kevés híján elrontott egy szép történetet, de végül csak rájött, hogy mi a feladata, és egész éjjel szorgalmasan, óránként, kétóránként kibújt a puha, meleg, kedvesen ölelő karokból, és alaposan megrakta a kis vaskályhát. Igen, blogíró egyetlen éjszaka alatt beleszeretett abba a kis vaskályhába.

A kályhácskát később már nemigen látták többet, egymást is csak keveset. Körjegyző úr nyugdíjba ment, a nagyon okos, nagyon komoly asszony ismét hűséges feleség lett. De vajon a kis vaskályha megvan-e még?

Jó olvasni, „Idő: mindig és soha”

 Johann Nepomuk Nestroy – Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz

A színművek klasszikus formátuma az szokott lenni, hogy az első oldalon felsorolják a szereplőket, majd a helyszíneket, és e felsorolás végén, hogy a darab mikor játszódik. Ennek a darabnak a „stáblistája” alapján ez akár egy klasszicizáló színmű is lehetne, mert a szereplőink a következő tündérek:

• Sztellárisz, a tündérek királya (akinek akkor még semmi köze nem volt semmiféle videójátékhoz);
• Fortuna, a szerencse tündére;
• Amoróza, a szerelem tündére;
• Lumpacius Vagabundus, lump, vagabund, elzüllött tündér;
• Heppiend, Fortuna leánya,

és a halandók: „közönséges” varázslók, a varázslók fiai, fiatal és idősebb mesteremberek, és a mesteremberek leányai. Vagyis mindig két nemzedék, és ez később még fontos lesz. De mi ez az időmeghatározás?

Egyszer már írtunk egy hihetetlen nagy műveltségű középiskolai tanárról, aki számtalan, az egész életre, vagyishát természetesen az életben egyetlen fontos dologra, a párkapcsolatokra érvényes tanács mellett, többször is megemlítette: „A mindig és soha felcserélhető.” Vagyis jobb nem nagyon bízni az „örökké” érvényében, maradjunk a „most”-nál. Heltai ezt egyszerűbben írta körül: a darab „mindig ÉS soha” játszódik. Mindig, mert párkapcsolat örökké létezik, amíg ember létezik, és soha, mert sajnos tündérek (állítólag) nincsenek.

Ez a darab akár egy Faust vagy Ember tragédiája méretű dráma is lehetne, de sem Nestroy, sem Heltai nem Goethe és nem Madách. Sőt, az asszonyokhoz való viszonyuk is szerencsésebben alakult, mint Madách házassága, bár erről Nestroynak valószínűleg anno más volt a véleménye. Heltai viszont a második világháború közepén már 62 éves volt amikor átdolgozta Nestroy darabját, és akkor már tíz éve élt boldog házasságban, igaz, második, vagy ha esetleg a Gombaszögi Fridával kötött rövid házasságát is számoljuk, akkor harmadik feleségével. De ezt a Gombaszögi ügyet, ugye, ne bolygassuk, mert hihetetlen, hogy képtelenség kideríteni: vajon valóban összeházasodtak-e? Mindenesetre éppen eleget olvashatunk a Gombaszögi lányokról, talán igazat, talán nem igazat a Tündérlaki lányok számtalan változatában, amelyeket aligha véletlenül csiszolt Heltai szó szerint egy életen át. De inkább maradjon meg nekünk az illúzió, hogy Heltainak nem volt „bonyolult” a szerelmi élete… Hiszen a Néma levente szerelme is milyen szép…

Ennek a színdarabnak az alapkérdése is igen egyszerű: ki tudja jó útra téríteni a három lump mesterlegényt? Mi teszi jobbá az embereket: a pénz vagy a szerelem? Kinek erősebb a hatalma: Fortunáé vagy Amorózáé, aki itt a szerelem tündére. (Ilyen néven ma leginkább egy krumplifajtát lehet találni, talán azért, mert a szerelem a darabban is minden problémát legyőz, a krumpli meg talán minden éhséget, mint azt Nagy Frigyes porosz király is felismerte volt annak idején).

De pontosan kiket és miért kell megjavítani? Egyáltalán, mi az, hogy „lump”?

Nos igencsak valószínű, hogy a németből átvett „lump”, „lumpolni”, de még a „lumpenproletár” szavunk is mind ebből a lassan kétszáz éves osztrák népszínműből származnak. A „lump” a szótár szerint „olyan <ember>, aki gyakran. vesz részt éjszakába nyúló mulatozásban, kocsmázásokban; mulatós, korhely.” („unsolide leben, besonders mit viel Alkohol tüchtig feiern”)

A darab elég nehezen megszerezhető, az 1988-ban a Magyar Televízió által felvett zenés változatot alig-alig lehet előkeríteni, ezért nézzük végig gyorsan a szöveget. Az expozíció nagyon egyszerű: Lumpáciusz Vagabundus, a züllött, iszákos, kártyás, rossz tündér, hatalmába keríti a fiatalokat, és apáik ahelyett, hogy megkísérelnék (esetleg saját fiatalságukra még visszaemlékezve…) valahogy terelgetni őket, inkább a tündérkirályhoz futnak nyafogni, hogy tegyen csodát. Sztellaris, a tündérkirály, mint minden jól felkészült főnök nem dönt, nem kockáztat:

Apák, fiúk! Örök vita!
Két nemzedék kétféle szívverése!
Hogy melyik dobbanás a helyesebb,
A lassú-é avagy a sebesebb:
Nem dönti azt el senki. Én se.”

De végül csak delegálja a feladatot („dolgozzanak a beosztottak…”), és versenyt hirdet („küzdjenek is egymással a beosztottak, addig sincs energiájuk engem fúrni…”): ki győzi le Lumpáciuszt, Fortuna vagy Amoróza? Ad nekik három kísérleti egeret, azaz három halandó mesterlegényt, azokkal lehet szórakozni. Elsőként Fortuna próbálkozik, azzal, amire ő képes: gazdaggá teszi a fiúkat:

„Van itt milliószor millió forint,
Adok ha elfogy még egyszer, megint.”

Érdekes, hogy már akkor is a „milliószor millió” (vagyis az ezer-milliárd) forint volt a „sok pénz”. Ebből aztán a legények tudtak élni:

„Úgy élek én, ahogy ma Pesten élni kell.”
„De meddig és miből?”
„Nem érdekel”
[…]
„Száz szeretőm volt, száz kalandom,
Vezérigazgató úr volt a rangom”
[…]
Mit is csináljak ennyi könnyű pénzzel?

Igaz, ez utóbbi kérdés nem sokáig volt kérdés, mert kellő megalapozottsággal ezer milliárd forintot is nagyon gyorsan el lehet szórni értelmetlenül. (Persze csak a mesében, ez a mai Pesten már teljesen elképzelhetetlen.) Amikor meg már csaknem teljesen elfogyott, akkor a maradékot is el kell szórni, természetesen valami kocsmában:

Van még zsebemben öt-hatszáz forint,
A fene bánja, vesszen oda mind,
Báró barátom, ön meg én,
Három gavallér, három víg legény
A két csibe, s a vén fiastyúk,
A Disznófőnél elmulatjuk.

Sajnos Fortunának be kell látnia, hogy nem tudta megoldani a feladatot, jöhet Amoróza:

Hol megbukott a pénz, győz ott talán a báj.

Hát igen. „… nagy a szoknya hatalma”. Lenke, egy derék asztalos leánya, akit Amoróza a halandók közül segítségül hív, meglehetősen egyszerűen és praktikusan fogalmaz:

„Férjhez megyünk mindannyian leányok!”

Ezzel az egyetlen mondattal, meg persze a tettel aztán Lumpaciusz Vagabundus le is van győzve:

Három derék család,
Templomba jár, adót fizet ..,

Még egy kispolgári „ars poetica”-t is összehoz Nestroy, Heltai:

„Otthonosan és munkálkodva - csak egyedül így
Élvezheti az ember az életet tartósan.”
(„Häuslich und arbeitsam — so nur allein
Kann man des Lebens sich dauernd erfreu’n.”)

Mondjuk, ez elég érdekes hangzik a szerzők „szájából”, mert Nestroy élete bizony meglehetősen Lumpáciusz befolyása alatt állhatott, és Heltai az első világháború előtt (43 éves korági) szinte csak  „bohémregények”-et írt… De az régen volt.

Így aztán Heppiend, Fortuna istennő lánya is összefoglalhatja végül saját feladatát:

Valóra váltom mindazt, ami álom,
A szeretőket összeboronálom,
Átviszem őket minden akadályon,
Velünk a boldogság, a béke,
Jó minden akkor, hogyha jó a vége.

És mivel a tündérek királya nem túl demokratikus uralkodó, neki a három mesterlegény mellett még Lumpacius megjavítására is van megoldása:

„Mégis kifogtam így a gonoszon,
A boldogságba beleprofozom.”

De a megoldás azonos: Lumpaciusz kénytelen feleségül venni Amorózát, és mint jó férj kezdhet megjavulni…. Igaz, Amoróza nem túl 21. századbeli, egyáltalán nem modern módon kijelenti, hogy

„A hivatalt szögre akasztom,
Ezentúl én csak férjecskémnek élek”

ami lehet, hogy segít férjemuram megreformálásában, és hatalmát átruházza Heppiendre.

Heltai nagyon ismeri a színpadi hatásokat, ezért Heppiend még a tabló (a darab végi meghajlás) előtt előre jön, és az utolsó sorral „lebeszél” a színpadról:

„Hát odalent?”
„Kinek segítsek”

Igen, ezért jó olvasni, mert bizony "idelent" valóban nem árt néha pici segítség, egy-egy csodatétel, egy tündérből lett feleség. Hátha éppen most, itt a színházban (vagy a kanapén olvasgatva) sikerül. Hogy aztán a házasság esetleg mégsem lesz happy end? Ki van zárva…

 

 

 

 

Rossz olvasni II.: „Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

                                                                                                    Sarkadi Imre: A gyáva

Vannak alkotások, amelyeket az igazi hozzáértők nem értékelnek, mert túl egyszerűnek találnak. Ezek általában olyan zenék, színdarabok, regények, esetleg festmények, amelyeket könnyű megérteni, és ezért szokás azt gondolni róluk, hogy megalkotni is könnyű azokat. A szerzők életében aztán megy a fanyalgás, és az írónak, zeneszerzőnek vagy szerencséje van, és egy csomó pénzt tud keresni a jól érthető műveivel, vagy addig-addig tépik, harapják a művészt, amíg valami úton-módon, alkohollal, szerekkel, vagy csak a saját gondolatuk által tönkre nem teszi magát. A magyar irodalomnak, azon belül is az átkos, szocialista irodalomnak is számtalan ilyen alkotója van, köztük sok olyan, akiket ma már ismerni sem illik, hiszen egyértelműen a szocialista rendszer emberei voltak.

Vagy sem.

Vegyük elő egyik ilyen írónk anyagait, amelyek az tudós irodalmi szakemberek szerint nem elég színvonalasak, írójuk nem elég képzett, a regények, drámák, nem számítanak magas irodalomnak. De ha ötven, hatvan évvel megírásuk, és az írójuk furcsa halála után is tele vannak ma is érvényes gondolatokkal, ma is köztünk élő figurákkal, akkor lehet, hogy csak egyszerűen érthetőek.

Írójuk pedig Sarkadi Imre (érdemes most gyorsan elolvasni az életrajzát…).

Miért nem olvassa ma senki a regényeit, novelláit? Miért csak a legelvetemültebb színházak, a legjobb rendezők merik néha-néha színre vinni a darabjait? A válasz nagyon egyszerű. Mert ezeket rossz olvasni, rossz nézni. Mert rossz azt olvasni, rossz azt látni, hogy az emberek nem jók, nem kedvesek és főleg nem tisztességesek. Mert a megírásuk után több mint ötven évvel, egy teljesen másnak gondolt társadalmi helyzetben a művek szinte minden mondata érvényes, kimondható.

Mert fáj olvasni, noha tudván tudjuk, hogy a nők is, a férfiak is hűtlenek, a szerelem elmúlik vagy tán soha nem is volt. Fáj olvasni amikor maga a gyönyörű asszony mondja ki, hogy „… együttlétünk üzlet, aminek az alapja az ő pénze és az én személyem…”. Fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk ilyen asszonyok. Talán nem is kevesen.

Mert fáj olvasni, hogy valakinek teljesen értelmetlenül múlik el az élete. Fáj olvasni, hogy egy asszony a saját születésnapján, ami elméletben az egyik legszebb nap az évben, mondja ki, hogy „… harminc év alatt tulajdonképpen semmit sem csináltam…” Sokan mondhatják el ezt ma is harminc, harmincöt évesen, majd negyven, ötven évesen is, és sokan tudják már előre, hogy hatvan évesen is ezt fogják mondani. Mert tényleg nem csinálnak semmit, semmit, ami bárki számára egy kicsit is hasznos lehetne. Mert fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk élnek ilyen emberek. Talán nem is kevesen.

De nem csak olvasni fáj, hanem, ha filmre viszik, és ha jól viszik filmre, akkor fáj nézni is. Pedig a film is több, mint ötven évvel ezelőtt készült. Hogy lehet ez? Egyáltalán, ki engedte meg 1971-ben, hogy olyan filmet készítsenek, amely nem az akkor öröknek gondolt szocialista rendszer szépségeit tárja elénk?

Megengedték, talán mert a film rendezőjénél, Mihályfi Imrénél politikailag hűségesebb kádert nehezen lehetett volna találni azokban az években. (A jó káderek talán mindig kapnak pénzt filmkészítésre.) Megengedték, talán mert a film szereposztása sablonosabb nem is lehetet volna. Kállai játszotta a mindenben sikeres pártkádert, Tordai Teri a csodaszép gyávát, Huszti Péter az ifjú kétkezi munkástitánt, és Kálmán György a cinikus sátánfajzatot. A film mégis maradandó lett, mert a harmincéves színésznő, akire akkoriban szinte csak vetkőzős szerepeket osztottak, olyan hihetően alakította a harmincéves gyávát, hogy az ma is fáj. Huszti szinte még csak kikerült a főiskoláról, de a szorgalmát, jó modorát már számtalan látványos, és minden esetben nagy, pozitív hős szereppel hálálta meg a filmvilág, amiket többé-kevésbé el is lehetett neki hinni. Kállai akkor még nem tudta, hogy egy ország fog Pelikánként emlékezni rá, Kálmán Györgyre pedig addigra már teljesen ráfagyott az intrikusi szerepkör, amit sok manírral ugyan, de kiválóan tudott hozni.

Minden sablonossága ellenére a film ma is megnézhető. Csak éppen fáj nézni.

A gyáva az adatbázis szerint „filmdráma”, ami talán műfaji tévedés, mert nem tragédia, hiszen senki nem hal meg a végén. Hacsak nem éppen ez benne a tragédia, hogy a hősöknek tovább kell élniük. Nem komédia, mert az olvasó még csak el sem tud mosolyodni nézése közben. Lehetne színmű, mint drámai műfaj, amelyet Csehov fejlesztett tökélyre, és talán valóban: ezek az emberek is teljesen értelmetlenül élik anyagilag kellemes, dologtalan életüket, éppen úgy, mint Csehov hősei. Csakhogy Csehov halála után alig több, mint tíz évvel az általa tökéletesen megrajzolt értelmetlenséget elsöpörte a háború és a forradalom. A Sarkadi megrajzolta értelmetlen életek ma is itt vannak közöttünk.

Ezért aztán ez a kisregény, a belőle készült film mégis lehet tragédia. Mert Sarkadi halt meg, ő lett öngyilkos, aki ezzel az írásával tökéletesen bemutatta egy létforma teljes értelmetlenségét, de oly módon, hogy előre láthatóvá tette, hogy ez a létforma évtizedekre fennmarad. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy halála után nem hogy tíz, de ötven évvel is köztünk élnek a gyönyörű gyávák is, a hatalom által ünnepelt tehetségtelenek is. Mert őszintén szeretni gyáva nők, alkotni tehetségtelen férfiak a modernnek mondott világunkban is sokan vannak, esetleg a teljes egyenjogúság jegyében idomulnak hozzájuk alkotni tehetségtelen nők, és szeretni gyáva férfiak is.

(fotó: pixabay.com)

Rossz olvasni I.: „Majd megfizetik a gyerekeink!”

 Zola: A hajsza

NEM, ebben a minisorozatban NEM arról lesz szó, hogy ne lenne jó olvasni. Mi is Vörösmartyval értünk egyet: igenis ment a világ a könyvek által elébb… De akkor miért ez a cím? Miért ez a borzasztó cím? Ki lehet az az elvetemült, az a nagyon gonosz szülő, aki komolyan és minden szégyenérzet nélkül arra gondol, hogy amit ő elkölt, amit ő felél, amit ő felzabál, azt majd a gyerekeinek kell megfizetni?

És NEM, most nem egy újabb környezetvédelmi kiselőadás következik.

Vannak könyvek, amelyeket néha fáj elolvasni. Vannak könyvek, amelyeket néha fáj kézbe venni. Így aztán vannak írók, akik műveit ma már alig olvassák. Zola ilyen. Zola ma már nem része a NAT tananyagának sem. (Pedig ő nem is volt kommunista…)

Zola „A hajsza” című könyvét fiatalon, első regényei sorában, 1871-ben írta, majd’ tíz évvel legnagyobbnak elismert alkotása, a Nana előtt. Mire megjelent, már egyértelmű volt: III. Napóleon belebukott a nagy nacionalizmusába, pontosabban 1870-ben legyőzte egy még nagyobb nacionalizmus, a német. Franciaország Sedan mellett csúfos vereséget szenved:  a csata egyetlen napja alatt hadifogságba kerül 38 francia tábornok, 2830 tiszt, és több, mint 100.000 francia katona (ez annyi, mint ma Debrecen és Szeged, Magyarország Budapest után két legnagyobb városának teljes férfilakossága együttesen). Német Császárság néven megalakul az egységes Németország, Bismarck nagy álma, III. Napóleon császár pár pillanat alatt megbukik, külföldre kénytelen menekülni. A legyőzött Franciaország éhezik, kitör a kommün, amit ugyan gyorsan levernek, de a teljesen feleslegesen indított háború nyomai sokáig nem múlnak el. És Zola pontosan látta, hogy III. Napóleon 18 évnyi császársága alatt teljesen irreálisan mérte fel országa erejét, teljesen nevetségesen túlbecsülte saját szerepét, és teljesen hibásan tette tönkre a következő generáció életének jó részét. Zola kiválóan látja III. Napóleon borzasztó hibáit. Érdemes lenne tanulni belőle, még ha nagyon fájdalmas is olvasni.

Pedig III. Napóleon egyáltalán nem volt buta. Eleinte (1848-tól 52-ig) demokratikusan megválasztott elnöke volt Franciaországnak, de miután megunta a demokráciát, a hadsereg által támogatva szerezte meg a korlátlan hatalmat. majd egy jól kiválasztott népszavazási kérdésre, a nép valós többsége által adott válasz alapján, természetesen nem saját hiúság miatt, hanem kizárólag a közvélemény nyomására császárrá választatta magát. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy „Aki szereti a császárt, szereti Franciaországot.” Kizárólagosan saját, jól megválasztott híveivel vette körül magát, hiszen „Mi a legmohóbbak közül választjuk majd ki a híveinket.” Ezek a hívek nem mondtak aztán ellent annak, aki felemelte őket, gyorsan vagyonosodhattak is, és „a nagy vagyonoknak a trón köré kell tömörülniük.”

III. Napóleon gyorsan átépíti, ha nem is az egész országot, de Párizst. Hatalmas körutakat épít, nem is csúnyákat. Létrejönnek a ma is gyönyörű és impozáns „Hausmann” körutak, mihez óriási telkeket kell venni, eladni, kisajátítani. Párizs tényleg gyönyörű lesz, és eközben akinek kedvezett a „szerencse”, az rendkívül gazdag is lehet. A szegény senkikből gyorsan gazdag senkik lesznek. És akik végtelenül gazdagok lettek, jól is érzik magukat, mert „Lám, ha az ember keres, nincs panasz.”

III. Napóleon 22 évnyi uralkodása után majd’ egy másik húsz évnek kell eltelnie, mire az ország kiheveri a francia második császárság diadalának költségeit. Húsz év nagy idő egy ember életében, nagy idő, különösen, ha a gyerekeknek a szülők értelmetlen költekezése miatt kell küzdeni, takarékoskodni, a feleslegesen felvett és elherdált hiteleket óriási áldozatok, megtakarítások árán visszafizetni.

De húsz nehéz év csak az emberek életében fájdalmas, ez nem nagy idő egy város, egy ország életében. III. Napóleon uralkodásától és bukásától teljesen függetlenül a 19. század végi Franciaországban virágzik a művészet, teljes pompájában van az impresszionizmus, és a forradalom 100. évfordulójára rendezett 1889-es Párizsi Világkiállítás már ismét a „gloire” jegyében zajlik.

Az ezt követő idők pedig már sok más, szintén „rossz olvasni” regény alapjait adták… Ha valaki nem olvassa Zola könyveit, akkor a történelmileg jelentéktelenné vált III. Napóleonra csak a francia tankönyvek emlékeznek, az ott érettségiző diákok nagy bánatára.

De inkább olvassuk őket, még ha fájdalmas is, mert érdemes.

(fotó: pixabay.com)