Thália templomai

Szomory Dezső: Györgyike drága gyermek (Győri Nemzeti Színház) ürügyén.

„A társadalom a művészt néha irányítani és vezetni akarja, holott a helyes helyzet az, hogy a művész vezessen, és ha a művész ezt nem teszi, hanem fut a közönség után, akkor úgy jár, mint a vezető államférfi, aki nem saját meggyőződését követi, hanem a közvélemény által irányítja magát.”

Ezeket a sorokat Andrássy Gyula gróf írta, kicsivel már több, mint száz évvel ezelőtt, 1911-ben. Ugyan Andrássyról még egyetlen egy kormányzati programot sem nevezetek el, de munkásságát ismerve csak remélni lehet, hogy politikusaink néha elemezgetik írásait. A gróf ráadásul akkor írta ezt, amikor egy másik gróf, Tisza István, kinek szobrát éppen vissza készülünk szállítani a Parlament elé, bele kívánt szólni abba, hogy mi is tekinthető „egészséges” művészetnek. Amit a színidirektoroknak kell tudnia.

Ma sem véletlen, hogy annyit foglalkozunk a színházakban az igazgatókkal. A direktor szerepe valóban döntő a darabválasztás, a színház által történő közösségformálás felelőssége miatt. Valamikor, nagyon régen, a színház Thália temploma (is) volt, bár manapság ezt a kifejezést szinte csak gúnyosan szoktuk használni műintézményeinkre. Pedig a templomok közösségépítő ereje fontos volt évszázadokon át, és az lenne ma is. Tudjuk, az embernek alapvető igénye, hogy tartozzon egy vagy több olyan közösséghez, amelynek tagjaival azonos módon gondolkodik a világ fontos kérdéseiről. Erre (is) való a templom, de erre való a színház is. Ha a ma oly divatos látványos vallásosság valóban az értékekre nyitott közösségépítést szolgálná, akkor talán sokkal többen csatlakoznának örömmel ezekhez a körökhöz. Mint annak a kis zempléni településnek a lakói, akik valóban megbecsülik a munkáját társadalmi munkában végző fiatal polgármesterüket, és őszintén szeretik a kedves és szép polgármesternét, ki minden népnemzetieskedés nélkül vasárnaponként elsőként vonul keményített kékfestőben a helyi templomba.

Bizony, a polgármester. A „polgi” a színházban. Hányszor láttuk már ott? Pedig manapság a polgármestereknek igazán komoly szerepük van a színházi életben. Csakhogy nem éppen úgy, ahogy a 19. században volt valamikor. Akkoriban a társadalmi élet krémje, még Kossuth is, Széchenyi is, szinte minden este benézett a színházba (Pozsonyban). A mecénások valamikor azért támogatták pénzükkel a színházat, mert szerettek oda járni. Szokás gondolni, hogy elsősorban a vékonyka trikóanyag (színésznőkön) feszülő látványa vonzotta őket, de ez bizony nem igaz. Valamikor fontos volt tudni, fontos volt másnap arról beszélgetni, hogy milyen is volt az esti előadás, jól volt-e diszponálva a nemzet nagy művésze, vagy csak odakenték az egészet, és mentek a fogadóba inni. Fontos lenne ma is, hogy ha már a polgármester jelöli ki a direktort, akkor legalább nézze is meg a döntése következményeit: a város és a megye vezetői legyenek ott akár minden este a város színházában!

Ja, azt el is felejtettük: Győrben a darab egy csinos, fiatal, színészmesterséget elsajátítani szándékozó, de nem igazán színpadra termett hölgyről szól, és az előadás igazán rendes munka. De vajon érdekel-e ez bárkit, ha azon is lehet töprengeni, hogy ki lehetett London főpolgármestere Shakespeare idejében?