Bródy Sándor: A tanítónő (Nemzeti Színház)
Amióta
egy kicsit komolyabban (?) nézegetem a darabokat, mindig az izgat először: mi
az ördögért vettek már megint elő egy száz évvel ezelőtt megírt művet? Akkor ez
persze nagyot szólt, elég csak fellapozni a Nyugat régi példányait (Akadémiai
Kiadó, 1978. – 80.). Persze,
hogy nagyot szólt! Akkoriban, Ady, „Fröhlichné” Kaffka Margit korában miedert
nem hordó, a papnak feleselő nőkről írni merészség volt, de egyben nagy divat
is. Igen, akkor ez divat volt, de miért vette ezt Novák Eszter ma elő?
A válasz hihetetlen egyszerűnek látszik. Ehhez ne csupán a Káplán mondatait vegyük elő („Az iskola szellemét én irányítom.”). Bár az iskolaszéknek a második felvonást szinte teljesen kitöltő ülése akár ma
is megtörténhetne, csak alapítványi kuratóriumnak hívnák: ma már a kuratórium
is elég klasszikus hangzású.
Ezt a
darabot alighanem a főszereplő mondataiért kell játszani.
„Én államilag képesített, polgári iskolai tanítóné vagyok, Tóth Flóra kisasszony. Ha egy úr vagy férfi tudományos munkásságomat óhajtja, jelentkezzék nálam itt, ahol lakom.”„Azért lettem tanítónő, hogy magam legyek cselekedeteim ura.”„Nem én kívánom a figyelmet. És nem mint nő. A hivatás, amelyet szolgálok, annak kívánom.”„Jó uram, a szerelem kora lejárt. A nő emberi életet akar élni, ember akar lenni szintén.”
Ezeket a
mondatokat ma is hallhatjuk nem csak Flóra, flórák, de csillák, gabriellák, krisztinák
és még számtalan szépen sminkelt, vagy célzatosan mindig természetes arcú ifjú hölgy
szájából. És azonnal kész is a túl egyszerű megoldás: játszani kell, hiszen
száz év alatt semmi nem változott, a férfiak ma is ugyanolyan szemetek, önzőek, erőszakosak, mint voltak mindig is. Ha
kellő felületességgel még Ifjabb Nagy első felvonásbeli mondatait is
hozzáhallgatjuk („Ez a ház az enyém. Az
iskola az én épületem. A parókia az én tulajdonom, és a templom is az én
nevemre van bekebelezve...”), akkor már kész is a megoldás: ezt a darabot a
zseniális Bródy a gender mainstreaming fontosságáról írta. Csakhogy ez butaság. Bródyt ma nem
tartják zseniálisnak, de még ha az is, akkor sem írhatott
semmit a gender mainstreaming-ről. Ugyan felbukkan a darabban a feminizmus szó,
de csak mint „európai betegség”, és a tanítónő ki is jelenti gyorsan, miközben
minden idegszálával szerelmét várja: „Én
gyáva vagyok, én nem vagyok feminista, én - asszony vagyok!”
Mert (szerintem) ez a darab erről szól. Arról a játékról,
arról a játszmáról, amiben az „alfahím” férfi először „természetesen” megkísérel
erőből imponálni, amely kísérletet az „alfanőstény” nő persze, azonnal
sértődötten visszaver. És persze arról a folyamatról, nevezzük talán szerelemnek,
aminek a hatására a tanítónő később odaadja magát ennek az embernek, sőt ő
kezdeményezi ezt: „Mért nem ölel meg
engem?” Ha valamiben gyenge Bródy, akkor egyedül ennek a folyamatnak az
ábrázolásában gyenge, ezt csak érezzük, a saját játszmáinkból vetítjük ki a
színpadra, ez sajnos, nincs jól megírva. De legyünk igazságokat: ezt a
folyamatot még a minden egyébben olyan tökéletes Shakespeare sem tudja jól
színpadra vinni a Makrancos Katában. Bródynál jól megírva azok a valóban
gusztustalan helyzetek vannak, amiben a „friss húst” a gyenge, nyálas és vizenyős
helyi férgek be akarják mocskolni, valamint az a szomorú „vállalkozói” helyzet,
ahogyan az újgazdag apa szenved, mert nem tudja kire hagyni hatalmas, és jól bemutatottan valójában semmit
sem érő vagyonát. Mert szemétláda pasik persze ma is vannak, és ma is hány igen komolynak látszó, ilyen-olyan módon megszerzett
hitelekkel agyonterhelt nagyvállalat megy azonnal csődbe, amikor a birodalmat
építő apának át kell adnia vezető helyét a „gyereknek”? Ez sem sokat változott
száz év alatt. Semmi nem változott? Vajon bele tudna-e szeretni egy mai Tóth Flóra bárkibe is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése