Egy valóban letűnt nemzedék

Pár napja Bródy Sándorról „beszéltünk”, mint a Nyugat egyik előfutáráról. Tudni érdemes, hogy van egy csodás forrás, ahol a Nyugat valamennyi száma olvasható. Ez az Országos Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Adatbázisa. Itt kötetről kötetre csipegetni lehet a legjobb írásokból. Megtalálhatjuk, mikor jelent meg először Móricz Hét krajcára, amit annyira nem értettünk az általános iskolában, megtalálhatjuk Ady betegségének eredetét, mégpedig saját előadásában, itt vannak Babits, Szép Ernő, Kosztolányi első írásai, a róluk készült első kritikákkal... És a sok nagyszerű alkotás között olvashatjuk számtalan, azóta méltán elfeledett író jobb-rosszabb firkálmányát is. Láthatjuk azt is, hogy még a legnagyobb irodalmi lapoknak is gondot okoz saját koruk művészeit megítélni. Legalább óvatosabban ítélkezünk a maiak felett.

De az első számokban megjelent néhány nagyon érdekes cikk egy ma már alig ismert szerző, Halász Imre tollából. Ha valaki végig akarja olvasni ezeket a „folytatásos” írásokat, elég nehéz dolga van, mert több évfolyam számait kell átbogarásznia. Pedig az írások léteznek egybegyűjtve, könyv alakban is, „Egy letűnt nemzedék” címmel. Ezt is a Nyugat adta ki, 1911-ben, amikor befejeződött a sorozat. Ez a könyv már nem található meg a Magyar Elektronikus Könyvtárban, pedig ha valaki elolvasná a magyar Wikipédia Halász Imréről szóló szócikkét, akkor bizonnyal azonnal elkezdené keresni. Kicsit ciki, hogy ezt a könyvet nem itthon, hanem Kanadában digitalizálták, és Torontói Egyetem könyvtárából tölthető le, ráadásul nem csak pdf-ben, hanem akár az ismertebb e-book formátumokban is, azokon sokkal kényelmesebb olvasni.

Fantasztikus olvasmány!

Ezt olvasva derül ki, hogy milyen keveset tudunk a 48-as szabadságharc nagy alakjairól! Milyen keveset tudunk arról, hogyan is jött létre hatalmas küzdelmek árán a 19. század végére a valóban polgári Magyarország? Miért nem sikerülhetett ez előbb? Egyáltalán, milyen volt a nagy Kossuth Lajos fiatal ügyvéd korában, amikor még se szavazati, se tanácskozási joggal nem rendelkező „ablegatus absentium” volt Pozsonyban? Mi is volt az a politika, amitől Deák végül valóban a haza bölcsévé lett? Az ELTE hallgatói vajon mit tudnak báró Eötvös Józsefről, Eötvös Lóránt papájáról, aki azt a nagyszerű gyereket felnevelte? Egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy Bródy Sándornak az előző bejegyzésben említett színdarabjában hosszú részeket idéznek Eötvös oktatáspolitikai írásaiból, és azok még ma is tökéletesen időszerűek? Ki volt Eötvös József? És gróf Batthyány Lajos? Gróf Lónyai Menyhért? Gróf Andrássy Gyula? Mi volt az érdeme, miért neveztük el róla az egyik legszebb pesti utat? (Ő volt a kiegyezés után első miniszterelnökünk...)

Tessék azonnal letölteni!

(és holnap újra jönni, mert kezdődik a szappanopera!)

„olvastam, hogy kell nagynak, rossznak lenni.”

Bródy Sándor: A tanítónő (Nemzeti Színház)

Amióta egy kicsit komolyabban (?) nézegetem a darabokat, mindig az izgat először: mi az ördögért vettek már megint elő egy száz évvel ezelőtt megírt művet? Akkor ez persze nagyot szólt, elég csak fellapozni a Nyugat régi példányait (Akadémiai Kiadó, 1978. – 80.). Persze, hogy nagyot szólt! Akkoriban, Ady, „Fröhlichné” Kaffka Margit korában miedert nem hordó, a papnak feleselő nőkről írni merészség volt, de egyben nagy divat is. Igen, akkor ez divat volt, de miért vette ezt Novák Eszter ma elő? A válasz hihetetlen egyszerűnek látszik. Ehhez ne csupán a Káplán mondatait vegyük elő („Az iskola szellemét én irányítom.”). Bár az iskolaszéknek a második felvonást szinte teljesen kitöltő ülése akár ma is megtörténhetne, csak alapítványi kuratóriumnak hívnák: ma már a kuratórium is elég klasszikus hangzású.

Ezt a darabot alighanem a főszereplő mondataiért kell játszani.

„Én államilag képesített, polgári iskolai tanítóné vagyok, Tóth Flóra kisasszony. Ha egy úr vagy férfi tudományos munkásságomat óhajtja, jelentkezzék nálam itt, ahol lakom.”

„Azért lettem tanítónő, hogy magam legyek cselekedeteim ura.”

 „Nem én kívánom a figyelmet. És nem mint nő. A hivatás, amelyet szolgálok, annak kívánom.”

 „Jó uram, a szerelem kora lejárt. A nő emberi életet akar élni, ember akar lenni szintén.”

Ezeket a mondatokat ma is hallhatjuk nem csak Flóra, flórák, de csillák, gabriellák, krisztinák és még számtalan szépen sminkelt, vagy célzatosan mindig természetes arcú ifjú hölgy szájából. És azonnal kész is a túl egyszerű megoldás: játszani kell, hiszen száz év alatt semmi nem változott, a férfiak ma is ugyanolyan szemetek, önzőek, erőszakosak, mint voltak mindig is. Ha kellő felületességgel még Ifjabb Nagy első felvonásbeli mondatait is hozzáhallgatjuk („Ez a ház az enyém. Az iskola az én épületem. A parókia az én tulajdonom, és a templom is az én nevemre van bekebelezve...”), akkor már kész is a megoldás: ezt a darabot a zseniális Bródy a gender mainstreaming fontosságáról írta. Csakhogy ez butaság. Bródyt ma nem tartják zseniálisnak, de még ha az is, akkor sem írhatott semmit a gender mainstreaming-ről. Ugyan felbukkan a darabban a feminizmus szó, de csak mint „európai betegség”, és a tanítónő ki is jelenti gyorsan, miközben minden idegszálával szerelmét várja: „Én gyáva vagyok, én nem vagyok feminista, én - asszony vagyok!”

Mert (szerintem) ez a darab erről szól. Arról a játékról, arról a játszmáról, amiben az „alfahím” férfi először „természetesen” megkísérel erőből imponálni, amely kísérletet az „alfanőstény” nő persze, azonnal sértődötten visszaver. És persze arról a folyamatról, nevezzük talán szerelemnek, aminek a hatására a tanítónő később odaadja magát ennek az embernek, sőt ő kezdeményezi ezt: „Mért nem ölel meg engem?” Ha valamiben gyenge Bródy, akkor egyedül ennek a folyamatnak az ábrázolásában gyenge, ezt csak érezzük, a saját játszmáinkból vetítjük ki a színpadra, ez sajnos, nincs jól megírva. De legyünk igazságokat: ezt a folyamatot még a minden egyébben olyan tökéletes Shakespeare sem tudja jól színpadra vinni a Makrancos Katában. Bródynál jól megírva azok a valóban gusztustalan helyzetek vannak, amiben a „friss húst” a gyenge, nyálas és vizenyős helyi férgek be akarják mocskolni, valamint az a szomorú „vállalkozói” helyzet, ahogyan az újgazdag apa szenved, mert nem tudja kire hagyni hatalmas, és jól bemutatottan valójában semmit sem érő vagyonát. Mert szemétláda pasik persze ma is vannak, és ma is hány igen komolynak látszó, ilyen-olyan módon megszerzett hitelekkel agyonterhelt nagyvállalat megy azonnal csődbe, amikor a birodalmat építő apának át kell adnia vezető helyét a „gyereknek”? Ez sem sokat változott száz év alatt. Semmi nem változott? Vajon bele tudna-e szeretni egy mai Tóth Flóra bárkibe is?