Robodilemmák IV.

„…nem lehet semmiféle megkülönböztetést tenni…” (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ENSZ, 1948.)

Van egy nagyon nehéz kérdés, amit valójában a robotmamáknak és robotpapáknak, a robotokat oktató robottanároknak kell majd megoldaniuk: milyen legyen a robotok „személyisége”? Milyen viselkedési mintákat kövessenek a robotok? Mit tartalmazzon a robotok szülői (felettes én), felnőtti (én) és gyermeki (ösztönén) „tudata” (a többé vagy kevésbé előre programozott viselkedési minták gyűjteménye)? Mert alighanem a robotok „személyisége”, a „viselkedését” meghatározó programok összessége is ezekből az énállapotokból fog összetevődni, éppen úgy, ahogy Freud vagy később Eric Berne (és sok-sok követőjük) megfogalmazta. Blogíró elég határozottan azt gondolja, hogy a mesterséges intelligenciák is a tanult és a beléjük nevelt ismeretek, valamint a pillanatonként gyűjtött adatok átgondolt kiértékelése révén fognak dönteni, de biztosan lesznek gyors, valószínűségi, kevésbé átgondolt, „gyermekes” döntéseik is. De ezen majd még vitatkozhatunk …

Az, hogy a robotoknak nyelveket kell tudniuk, nem kérdés, hiszen meg kell értsék, bármilyen nyelven is szólunk hozzájuk. Az, hogy kedvesnek kell lenniük, ugyancsak nem kérdés, mert az emberi lények sokkal könnyebben meg fognak barátkozni egy kedves partnerrel. De itt azért álljunk meg egy pillanatra. Mit jelent az, hogy valaki (vagy valami…) kedves? (Blogíró a mai bejegyzésben igen sokat fog idézni az MTA által kidolgozott és az Arcanum Adatbázis Kft. által közreadott „A magyar nyelvértelmező szótárából”. Az idézőjelbe tett szövegrészek, ahol ezt másképpen nem jelöljük, mind onnan származnak.) Ha valaki kedves, akkor ő egy „olyan személy, aki iránt szeretetet, rokonszenvet érzünk”, illetve „szeretetre méltó, megnyerő, szíves, nyájas személy”. Robotjainknak nyilván ilyennek kell lenni, mert ha nem érzünk rokonszenvet irántuk, akkor soha nem fogjuk tudni elviselni őket. Ez szinte nem is kérdés. Annak kidolgozása, hogy ezt a feladatot milyen viselkedési (apró működési) jegyekkel, szövegfordulatokkal, mozdulatokkal, gépi mimikával lehet elérni, nagyon komoly munkát igényel, mert ez az akadémiai megfogalmazás éppen arról nem mond semmit, hogy mi által lesz valaki számunkra „szeretetre méltó”. Melyek azok a jelzések, amelyek „szeretetre méltóvá” tesznek valakit (valamit…)? Nem lehet kérdés: ehhez pszichológusok komoly segítségét kell igénybe venni. Szerencsére kutatják is már sokan, cikkek is vannak bőven, no, de tennivaló is. Nem baj, ez majd kialakul.

 

Következő kérdés, hogy legyen-e robot udvarias? Elsőre könnyű rávágni, hogy természetesen, legyen! Hogyan képzelhetnénk el egy robotot, amelyik nem udvarias? Csakhogy mit is mond az értelmező szótár az udvariasságról? „Aki a társas érintkezésben, főleg idősebbekkel és nőkkel kapcsolatban; eleget tesz a tiszteletet kifejező, hagyományos szokásoknak; a társadalmi illem szerint viselkedő, előzékeny, figyelmes."

Stop!

Sőt.

Stop!!!

"A robot may not injure a human being or, through inaction, allow a human being to come to harm.”

Az nem lehet kérdés, hogy a robotokat mindenképpen szigorúan meg kell tanítani az egyenlő bánásmódra vonatkozó összes jogszabály legeslegszigorúbb betartására. Például az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény listaszerű felsorolásában a „neme” az első helyen szerepel, de megtaláljuk az „anyasága (terhessége) vagy apasága” és „életkor” szerinti megkülönböztetés szigorú tiltását is. Akkor hogyan lehet „udvarias” egy robot, ha még véletlenül sem alkalmazhat nem vagy életkor szerinti megkülönböztetést? Okoz-e sérelmet egy modern, egyenjogú fiúnak, ha egy udvarias (vagy szexista?) robot előreenged egy lányt az ajtóban? Okozhat. Ezt már Karinthy megírta „A lányok” című szösszenetében. Az azért biztos, hogy a robotokra már senki nem fog rászólni, hogy „álljak fel, és adjam át a helyemet a ’kis kisasszonynak’ és segítsem fel a kabátját, amit maga is fel tud venni”, mint Karinthyra. De a mesterséges intelligenciák számára is keserves lesz megtanulni, hogy melyik nőnemű emberi lénynek a legszigorúbban tilos felsegíteni a kabátját, mert nagyon fel fog háborodni. Ezt blogíró is csak nagyon sok dühös, felháborodott, lesajnáló és villámokat szóró pillantás, kézből kikapott kabát árán tanulta meg, de a robotok is meg fogják tanulni. (Bár, az is igaz, hogy amikor sikerült nevetésbe fordítani a nőnemű emberi lény jogos és őszinte felháborodását, akkor utána sok, hosszan tartó barátság is kialakult. És amúgy az is nagyon érdekes, hogy mind az angol Wikipédia, mind a Merriam-Webster nagyszótár sokkal inkább próbál „politikailag korrekt” lenni az udvariasság magyarázata során.)

Tehát ezen a módon a robotok nem lehetnek udvariasak, mert „a társas érintkezésben, főleg idősebbekkel és nőkkel kapcsolatban” nem tehetnek kivételt. Akkor kell-e tisztelniük a mesterséges intelligenciáknak a „hagyományos szokásokat”? Bizonyos mértékig talán igen, na, de azért ezt sem lesz szabad túlzásba vinni… Így tehát robotjaink biztosan nem lesznek a klasszikus, „konzervatív” értelemben igazán udvariasak… Fontos, hogy nekik azonos módon kell kedvesnek, „a társadalmi illem szerint viselkedőnek, előzékenynek, figyelmesnek” minden emberi lény iránt. Na, erre a „társadalmi illemre” még visszatérünk…

Még nehezebb kérdés, hogy az a robot, az a mesterséges intelligencia, amelyiknek kötelezően vigyáznia kell az emberi lényekre, teheti-e ezt meg „lovagias” módon? Valójában biztosan jó lenne, ha lovagiasak lennének, mert az „versenyben, mérkőzésben, küzdelemben a tisztesség vagy a sportszerűség szabályaihoz ragaszkodó, ellenük nem vétő, tisztességtelen, durva eszközöket nem alkalmazó, az ellenfelet tiszteletben tartó személy, ill. magatartás”. Ez szép. Akkor erre tanítsuk meg őket! De a lovagiasság egy ugyancsak az értelmező szótárban található általánosabb meghatározása szerint „a társas érintkezésben mások személyét, meggyőződését tiszteletben tartó, az erőszakos fellépéstől, eszközöktől tartózkodó, mások, különösen nők iránt előzékeny, udvarias, a gyengébbekhez kíméletes férfi”. Hát ez nem jó. Már a „különösen nők iránt” is vérciki, na, de hogy egy robot férfi lehetne… Világbotrány… Akkor inkább ne legyen lovagias se…

„A robot may not injure a human being or, through inaction, allow a human being to come to harm.”

Ha azonban eltekintünk ezektől a kissé talán „hű, de régi”, már csaknem hatvan éves (de jobb még nincs!) meghatározásokról, akkor tudnunk kell, hogy az általunk oly sokra tartott és minden valamirevaló „zöld” aktivista által követendő példaként elénk állított háborítatlan anyatermészetben a „lovagiasság”, pontosabban az önmagát gyengébbnek elismerő, önmagát megadó, menekülő (legtöbbször: legyőzött hím), illetve a sok esetben kisebb testű nőstény egyedet támadni, megölni nem engedő gátlás („a gyengébbekkel kíméletes” viselkedés) védi meg a csapatban élő, vetélkedő, erőszakos állatokat a teljes populáció kipusztításától. Hiszen az erősebb ragadozó gond nélkül meg tudja ölni, súlyosan meg tudja sebesíteni vetélytársait. Mint ahogy a már rendelkezésükre álló eszközökkel az emberek is probléma nélkül képesek kiirtani egymást, képesek igen súlyos testi vagy lelki gyötrelmet okozni egymásnak. És ehhez a robotok sokat fognak tudni segíteni, ha ezt meg nem akadályozzuk… Ha a „vadak” között nem lenne „lovagiasság”, akkor például a farkasok már régen kihaltak volna. Erről érdemes elolvasni Konrad Lorenz „Salamon király gyűrűje” című, mindenki számára könnyen olvasható könyvének már a címével is sokat mondó „Morál és fegyver” fejezetét, vagy a Nobel díjas etológus „Az agresszió” című, már nem ismeretterjesztő szintű könyvét!

Ezeket a dilemmákat robotjaink számára érdemes lenne nagyon gyorsan megoldani, mert hogy milyen a világ, ha a tömegmédiában kevésbé fontosnak, kevésbé követendőnek mutatjuk be az emberi lények között az udvariasságot és a lovagiasságot, legegyszerűbben úgy vizsgálhatjuk, ha körülnézünk… Mindennel meg vagyunk elégedve? Biztosan ezeket a viselkedési mintákat szerettük volna követendőként bemutatni (gyerekeinknek)? Jónak és szépnek tartjuk a körülöttünk zajló, általában igencsak udvariatlan és lovagiatlan, valljuk meg: sokszor már gusztustalanul gátlástalan küzdelmeket a pénzért, sikerért, hatalomért? Valóban ez legyen a „társadalmi illem”?

Ezt a mintát kövessék robotjaink is?