Robodilemmák I.

„Ha tudnók, kinek, mi fáj, senki se bántaná a másikat.” (Heltai Jenő: Álmokháza, 1930.)

A közlekedési robotokat, a mesterséges intelligenciák által irányított járműveket ma még általában azért nyúzzák, mert néha-néha hol itt, hol ott, fellöknek egy embert: hol gyalog, hol biciklivel, hol kutyával, hol kutya nélkül. Ilyenkor indul a sápítozás, hogy az ilyen robotot szigorúan meg kell büntetni, át kell programozni, száműzni kell, le kell állítani, ízekre kell darabolni, mert megsértette Asimov első főtörvényét. Aztán persze mindig kiderül, hogy annak az álmos embernek sikerült valamilyen olyan helyről a kiválóan programozott jármű elé lépnie, ahonnan se robot, se ember meg nem láthatta volna. A robot a törvényt valóban megsértette, de szándékán kívül és általa ki nem védhető helyzetben. Ilyenkor az embereket is fel szokás menteni a bíróságokon.

A filozófusok, mármint az emberi lény filozófusok, mert a robotoknak több eszük van annál, hogy ilyesmin törjék az agyukat, azon is sokat kárálnak, hogy vajon mi fog történni akkor, ha egy robotnak döntenie kell: melyik életet védje meg vészhelyzetben, amikor már biztos abban, hogy valamelyik emberi lény a sok baleseti szereplő közül biztosan veszélybe kerül. A robotokat ez a probléma sem nagyon izgatja, mert ők ezt a döntést átpasszolták a jogászokra: tessék nagyon pontosan leírni, hogy melyik emberi életnek egészen pontosan mi az értéke, hogyan alakuljanak a prioritások? Azt szinte mindenki tudja, hogy ha egy nőorvosnak krízishelyzetben (szerencsére ma már nagyon-nagyon ritkán) döntenie kell, hogy az anya vagy a magzat életét mentse meg, akkor az ősrégi szokás szerint az anya élete az elsődleges. Nem szeretjük hangosan kimondani, de ez egyszerű döntés: az anyának általában még sok gyereke lehet. Ugyanilyen prioritásokat kényelmesen be lehet építeni a védelmi algoritmusokba, ezeken már sok intelligencia dolgozik: emberi és mesterséges együtt. Fel lehet ismerni a hátrányos helyzetű embereket, meg lehet állapítani, hogy egy potenciális sérült idős vagy fiatal, esetleg kiemelten védett személy, politikus, nagyhírű tudós, katonatiszt, focista, celeb. Aztán meg lehet mondani, hogy ki, pontosan mennyit is ér. Ha valakinek van rá bátorsága…

Az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a forgalom kezd túlterhelődni. Hova kell több vasúti kocsit küldeni, hol legyen kisebb a zsúfoltság: a munkába járáshoz, a pihenőhelyek irányába vagy egy sporteseményhez? A vasutak vezetői általában ezt is könnyen eldöntik, legfeljebb csak akkor akadékoskodnak egy kicsit, ha a robotok már csütörtökön elkezdik felhalmozni a tartalékot ezen vagy azon az állomáson, pedig csak vasárnap este lesz extra nagy forgalom. Néha esetleg egészen máshova pakolnak, mint ahogyan az emberek optimálisnak gondolják. De hát azért robot a robot, hogy nagyon sok lépést lásson előre. Így aztán amikor megmutatják a fő-fő forgalmistának, hogy ezáltal meg lehet takarítani párszáz MWh energiát, a legtöbb helyen hagyják, hadd szórakozzanak a gépek. Kénytelenek elhinni, hogy mégiscsak gyorsabban és főleg sokkal jobban számolnak, mint az emberi lények.

A túlzsúfolt városokon belül azonban már más a helyzet. A városi közlekedés irányítását már egyetlen ember sem, de még egy egész csapat sem képes teljes részletességében átlátni. A mesterséges intelligencia viszont gond nélkül. Ha hagyják. (És ha megfizetik, mert bizony ennek kiépítése igen-igen drága.)

Például a városokban nem kérdéses, hogy a nagy fekete autóknak (főleg, ha a hátsó ablakuk le van sötétítve) elsőbbségük van a kicsi piros autókkal szemben. Vagy mégsem? Most éppen a körúton szalad egy pici piros, amiben egy anya és lánya ülnek. A gyerek beteg, nem kétséges, hiszen az anya a megszokott időnél sokkal korábban jött el a munkahelyéről (ezt tudja a mobilja és a munkahelyi kiléptetőkapu, tehát az egész világ), a megszokottnál sokkal korábban ment el a gyerekért az óvodába (már megint a mobil GPS-e értetlenkedik, de ezt leolvasta a gyerek karján lévő „óráról” az óvodai kiléptető is), az anya már kétszer is felhívta az orvost (a dokiról persze mindenki tudja, hogy mi a foglalkozása és hol rendel, hiszen mindez elérhető a neten bármikor, a telefonszámával együtt), és az anya, aki mindig a legszabályosabban szokta vezetni a kicsi pirost, már kétszer is túllépte a megengedett sebességet, sőt egyszer egy sárgán is lassítás nélkül hajtott át (amit a kiválóan felszerelt autókája persze jól látott). Nem kérdés, ez valami rendkívüli esemény, és szinte biztos, hogy a pici beteg. Akkor nem kellene titokban egy kis előnyt adni a kicsi piros autónak, hogy ne kelljen sárgákon átfutkorászni? Miért ne, a többiek észre sem vennék. Ennél nagyobb dugó már amúgy sem lehet a városban…

Ez így nagyon romantikus. De vajon szabad-e? Ami az egyiknek előny, az sok esetben a másiknak hátrány. Sajnos, ezt egy robotnak mindig kötelező figyelembe venni, az ő matekjából ez soha nem tud kimaradni. Ahol a kicsi piros egy gondolattal gyorsabban megy, ott néhány másik autó egy pár másodperccel lassabban. Ezt talán észre sem veszik, annyira ügyesen lehet megoldani. De vajon szabad-e? Pár másodpercnyi késés még nem sérelem? Az még nem sérti a főtörvényeket? Hol vannak a határok, mit tekintsenek a robotok határértéknek? Ezt ki dönti el? Jogászok? Ők mennyire értenek az ilyesmihez? Látjuk, hogy már az adatvédelemmel és a szerzői jogokkal is mit birkóznak… Mérnökök? Elég lesz, ha a puszta matematikai szabályokat ismeri valaki az érzelmi döntések meghozatalához? Hiszen itt nagyon sok esetben csak nehezen mérhető érzelmi sérelmek keletkeznek… Nem a pár másodperc késés számít, hanem a tudat, hogy hátrányba kerülök. (Aki vezetett már életében autót, az jól ismeri ezeket az érzelmi sérelmeket, szerencsésebb esetben csak a többi autós minősíthetetlenül durva szidalmaiból…) Az érzelmi sérelmek mértékét fogják a mérnökök megítélni? Hajaj… Vagy pszichológusok, pszichiáterek neveljék a robotokat? Vagy maguk a mesterséges intelligenciák, akik adatot gyűjteni, számolni, méricskélni igazán jól tudnak? Na de, ki meri rájuk bízni?

Megszoktuk, hogy telefonjaink éppen a mi engedélyünk alapján pontosan rögzítik, mikor hol tartózkodnak. Legtöbbször persze a gazdájukkal együtt, mert például ki látott már fiatal lányt a nadrágja farzsebében telefon nélkül? A zettafloppok számára ma már kicsit sem probléma egy városban, egy országban, de akár egy egész földrészen néhány vagy jónéhány millió mozgó eszköz helyét, típusát, pillanatnyi és jellemző mozgási sebességét, mozgásának a GPS-be bepötyögött vagy a statisztikák alapján extrapolált irányát, célját kezelni, és ezeken az adatokon összetett műveleteket végezni. Ma már évekre visszamenőleg megvannak a viselkedési minták, közlekedési szokások nem, életkor és földrajzi hely szerint. (Jó esetben csak statisztikailag, személyes adatok nélkül…) Ezek alapján „könnyű” jó és hasznos szabályokat alkotni. Tényleg könnyű?

Európa legtöbb nagyvárosában már megszokott, hogy a közösségi közlekedés járművei elsőbbséget élveznek az egyéni közlekedéssel szemben. Erre valók a buszsávok, de sok országban a városi buszok, villamosok befolyásolni is képesek a közlekedési lámpákat, hogy gyorsabban haladjanak. Ez rendben van mindaddig, amíg a döntéseket emberek hozzák. A robotok számára ez a döntés már problémás: ez az elsőbbség bizony sok sérelmet okoz a magánautósoknak. Politikusok, polgármesterek, képviselőjelöltek ki is használják ezeket a sérelmeket jó alaposan ilyen vagy olyan kampánycélra. (A demagógia még sokszor elő fog kerülni ezekben a bejegyzésekben…) És mi van a turistabuszokkal? Ha az adott város polgárait kérdezzük, ők bizony a rákba kívánják őket, amikor lassan döcögnek a délutáni csúcsforgalomban. Arról pedig majd később, egy másik bejegyzésben beszélünk részletesebben, hogy vajon tényleg abszolút elsőbbséget kell-e adni az első főtörvény betartásával egy katonai konvojnak, ami éppen emberek százait vonul megölni…

És ez még csak egyszerű forgalomszervezés: a kereszteződéseken való áthaladás szabályozása. Itt kicsit több, ott kicsit kevesebb. Könnyű kis matek, amely már a hetvenes évek végén is létezett, persze primitívebb formában. Ma már ennél sokkal kényesebb, illetlen kérdésekre is válaszolni kell a közlekedéssel kapcsolatban. Hány „okos” telefon javasolja igen bosszantó módon délután ötkor kilépve az irodaajtón, hogy melyik útvonalon legjobb a hazajutás, amikor a gazdi inkább egy kicsit másfele indulna el valakivel „kikapcsolódni”? A jegygyűrű könnyen becsúszik a zsebbe, táskába, ridikülbe vagy épp a telefon tokjába, de magát a telefont sokszor elfelejtik lenémítani. A házastársi hűség legjobb őrzői ma már a mobilok lehetnek… És vajon lassíthatja-e egy mesterséges intelligencia Asimov első törvénye helyes értelmezéseként a férj autójának hazaérkezését, amíg felesége befejezi a tervezettnél kissé mozgalmasabbra és hosszabbra sikerült boldog együttlétét imádott barátjával, annak érdekében, hogy a férj lelke ne sérüljön a családi fészek izzása láttán?

És mi van akkor, ha egy másik kicsi piros autóban is egy beteg gyereket visznek?