Heltai Jenő: Álmokháza
Blogíró kivételesen határozatlan: nem tudja, vajon okos
dolog-e erről a könyvről erről írnia? Írójához ugyan rendkívül vonzódik, érteni
véli humorát, szerelmeit, asszonyokhoz való viszonyát, származását, de éppen
ezért elfogult. Ráadásul most szinte ugyanannyi éves, mint amikor Heltai ezt a tőle
szokatlan művét megírta. Öreg volt már? Igen, de akkor blogíró is öreg. A nagy
kérdés azonban nem ez, ráadásul Heltai a könyv megírása után még élt 28 igen
kemény évet. Blogíró ezt a könyvet ajándékba kapta, egy lánytól, a világ
legokosabbnak tartott lányától. Ez nagyon-nagyon régen történt, akkor, amikor mindketten
még csak 17 évesek voltak. Miért éppen ezt a könyvet adta az a lány szülinapi
ajándékul? Honnan tudta akkor az a lány, még ha világ legokosabbja is volt,
hogy blogíró 40 év elmúltával rendkívül fontosnak fogja tartani Heltai
gondolatait? De miért nem tudta az a nagyon okos lány, hogy blogíró 17 évesen ebből
a könyvből még semmit nem fog megérteni? Miért nem tudta az a nagyon-nagyon
okos lány, hogy blogíró 17 évesen őt sem fogja megérteni…
„Ki kíváncsi
embertársra? Senki! Isten mindenki számára mindennap újra teremti a világot,
első és egyetlen ember vagyunk benne.”
Ez a könyv csaknem száz évvel a zseniális Csányi professzor
által kitalált új tudományos fogalom megalkotása előtt az egyszemélyes
csoportokról szól. Erről írtunk is már, noha még nem a blogban, hanem az
újságban, csak ez az írás most éppen nem érhető el a neten. De nem is blogíró
gondolatai fontosak, sokkal inkább az, hogy ma már tudományos szintre
emelkedett az a vélemény, ami kilencven éve még csak egy öregedő költő szomorú
konklúziója volt: „Ennenmagának él
mindenki, és ennemagának hal meg. Társakkal pillanatokra találkozik csak,
adás-vevésben, hivatalos ügyekben, szerelemben, barátságban, örömben,
fájdalomban. Egyedül vagy, és egyedül maradsz, mert másban is magadat szereted
csak.„
Ha ismerjük a Kató verseket, ha egyszer is mondtuk lánynak /
srácnak, ki éppen mély lelki kapcsolatba készült kerülni velünk, hogy „… vagy nekem adjon jobbakat!”, ha
egyszer is olvastuk „A másik” című
verset, akkor joggal kérdezhetjük: hogyan jutott el Heltai ezekig a gondolatokig? Mi késztette
őt, hogy megírjon egy olyan regényt, ami látszólag egyáltalán nem illeszkedik
életművébe?
Azt tudjuk, hogy Heltai igen felkészült író volt, és egy
cseppet sem csoda, hogy amikor meglátott egy törött alt-Wien porcelánfigurát,
azonnal tudta: regényt kell írni egy félkezű századosról. Így aztán ennek a
szinte krimiszerűen izgalmas könyvnek a „sztorija” igen egyszerű. Az első
világháború vége felé vagyunk, amikor is egy jómódú katonatiszt súlyos sebesülés
után hazatér a hátországba, Budapestre. Természetesen megkísérli megtalálni
előző élete szereplőit. Ki volt, milyen volt ez a katonatiszt, aki a maga
korának igen átlagos figurája lehetett?
„Karmel nem volt
filozófus. Egyszerű, egészséges, gazdag budapesti fiatalember volt. Sokat
olvasott, gyakran járt külföldön, néha gondolkodott is. De mint a legtöbb
ember, mindig utólag. Beérte azzal, hogy levonta a tanulságot abból, amin
átesett. De tapasztalatai nem győzték meg arról, hogy heylesebb előre
kicirkalmazott terv szerint élnünk, eleve megfontolnunk minden lehetőséget, és
minden oldalról fölvértezni magunkat a kísértés, az ostobaság és a könnyelműség
ellen. Noha mestersége révén nagy érzéke volt pozitivitás, rend, pontosság,
matematika és logika iránt, dolgozókabátjával együtt szögre akasztott ezt az
érzékét is, és mindig a pillanat rabságában friss, szűretlen impressziók
mámorában ellenállás nélkül vitette magát az élet sodrával. A szerencse kényeztette,
és mert épen úszta meg minden vállalkozását, sebezhetetlennek gondolta magát.”
Ilyen fiatalember ma is sok létezik, bár ma nem katonának,
hanem inkább menedzsernek divat beállni. A szerencse őket is kényezteti, és ők
is hajlamosak arra, hogy ellenállás nélkül vitessék magukat az élet sodrával.
Ők is sokat fordulnak meg olyan helyeken, ahol „Az asztalon pezsgő, a falon egy svábbogár, a zongora mellett a borzas
és szmokingos fiatalember.”
Mi elől menekült a százados a pezsgő habzó világába? És mi
elől menekült Álmokháza kislány lakója, Terka, akit a félkezű százados „Iczky
grófné lányának” gondolt, és a porcelánfigura nőalakjával azonosan hibátlan
szépségűnek lát? És ki az a vak zongorista, aki elől valóban menekül a minden
egyéb téren kiemelkedően bátor százados? Ezekre a kérdésekre ebben a regényben
egyenes, direkt választ nem kapunk. De számos, nagyon fontos problémánkat
megválaszolhatja a könyv. Az önmagát kereső férfi és az ugyancsak önmagát
kereső nő történetén keresztül rá kell ébrednünk, ha még nem tudtuk volna, hogy
egész felnőtt életünkben gyerekkori álmainkat kergetjük. Bármi legyen is az,
legyen az álomnak bármiféle alapja, vagy legyen az egész álom egy egészséges
gyermek egészséges fantáziájának a szüleménye, képtelenség előle menekülni. Ha sikert,
ha hivatást, ha hibátlan alakú nőt, ha kisportolt, ha gazdag férjet álmodtunk
magunknak, az fogjuk kergetni egész életünkben, legtöbbször hiába. Mert azt is
kimondhatjuk, hogy egyedül soha meg nem találhatjuk az álmainkat, ehhez
szükségünk van a társakra, ebben sokat segíthet egy „Másik” (mert …”a másikat szerettem”, mondta Heltai),
hiszen „Ketten együtt talán könnyebben
viseljük el azt a terhet, amellyel a múlt ránk nehezedik.”
(Ez egy izgalmas és
nehéz könyv, ezért ezt a témát még folytatjuk. Utána fogunk járni a svábbogárnak…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése