"Jártam veled, mint beteg a bottal"

Szép Ernő: Lila ákác (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Indul a szezon, minden „valamirevaló” színházban tartják már az első bemutatókat. Ilyenkor lehet örvendezni, csemegézni, bosszankodni. Ha alaposan végigpörgetjük színházaink idei műsorterveit, szép képet kapunk. Vajon mi lehet az oka annak, hogy mindenhol ismét ugyanazt a néhány darabot láthatjuk? Novemberben valóban két hét eltéréssel egyazon zenés darabot mutatják be Szegeden és Szombathelyen? Az előadásokat vidéken a kisvárosok pár ezer nézőjének kell tervezni? Csak blogíró és néhány hivatásos színházi ember olyan őrült, hogy a saját városán kívül is megnéz egy-egy darabot? De végül is ez nem a mi gondunk, ne gondolkodjunk az igazgatók helyett. Bizonyára tudják, mit, miért csinálnak. Mint ahogy a nyíregyházi színház direktora is biztosra akart menni, amikor egy „tuti-siker” darabot vett elő. Mert Szép Ernő darabjában itt vannak, akiket a nézők szeretni tudnak: azok a nők, akikkel minden öregedő férj oly szívesen megismerkedne, és akiket a város tisztes polgárnői kedvükre lenézhetnek. Itt van a rosszerkölcsűnek gondolt szűzlány, a minden gyanú felett álló, ám könnyen megkapható úrinő, és természetesen a szomorú-boldogtalan, piás konzumhölgy is. A színésznők számára komoly próbatétel életet vinni ezekbe a sémákba, de Nyíregyháza becsületére legyen mondva: valamennyire sikerült.

A színpadi Tóth Manci, a jólelkű tangótáncosnő, aki a darab szerint mindössze 16 éves, és aki frissen „felszedett” ismerősétől a lila „ákácot” kérte emlékbe, többé-kevésbé hihetően állítja magáról, amikor a Casino nevű mulatószerűségben találkozunk vele, hogy „Én úgy útálom a pezsgőt!”. Az adott esetben ez azért sem csodálható, mert abban a rosszkinézetű lebujban, amit a színpadon látunk, alighanem valami nagyon gyenge minőségű szeszt mérhetnek. A részegséget, a rossz erkölcsöket szép, szabványos eszközökkel „hozza” is a társulat, lényegesen nagyobb hangerővel és hosszabban, mint az szükséges lenne. Talán azt próbálják ellensúlyozni, hogy a Mancit játszó művésznő már nem annyira hamvas, de legalább hihetően kellően határozott ahhoz, hogy megszerezze magának azt a férfit, akit kinézett magának. Egyszerűen, és minden mai lány számára tanulságos módon kijelenti: „Tessék velem foglalkozni!”. Ebben azonos azokkal a nőalakokkal, Evitától át Carmenig, kikről már mind, mind írtunk valamit. Nem is lenne érdekes ez a darab, ha nem lenne benne a huszadik században kialakult nagyon buta férfi prototípusa is, a beszélő nevet hordozó Pali, Palikám: Csacsinszky Pál úr. Pali sorsa miatt érdemes megnézni a darabot, megmutatni fiainknak, de lányainknak is, hogy „na, ilyet azért ne…”.

Pali szerelmes, azt állítja magáról, hogy „folyton csak a szívemet figyelem”. Ebben a nagy figyelemben természetesen nem veszi észre a hús vér-nőt, aki képes őt imádni már az első perctől, már az első csók pillanatától fogva. De nem veszi észre azt a hús-vér asszonyt sem, aki legalább egy délutánnyi szórakozást szeretne számára nyújtani. „Nem kár ezért a szép délutánért?”, kérdi az úriasszony, miközben csipkés fehérneműjét aktivizálva próbálja rábírni Palit a lelki szépségeknél kézzelfoghatóbb gyönyörűségek élvezetére. Sikertelenül. Mit akar hát ez a 25 éves fiú? Ezt igazából nem tudjuk meg, pedig ő is láthatná, hogy ha elment lány, már késő sírni. A lány pedig elmegy, mert minden nő elmegy a buta, tesze-tosza pasik mellől. De Manci még ki is osztja, kerek-perec megmondva a véleményét imádottjának: „Ha én művelt volnék, akkor sem volnék olyan buta, mint maga.” Ezért aztán a darab végén Pali nagy-nagy szenvedését látva arra gondolunk, hogy a legjobb, ami történhetett velük éppen az, hogy elváltak, mert ha nem így lett volna, akkor, amikor majd Manci megszülte harmadik gyermekét is, és rájön, hogy Palikája valóban annyira gyenge és használhatatlan, mint amennyire látszik, akkor már nem lenne az a szerelem, nem lenne az a lila ákác, ami mellette tartaná. Vagyis a sok-sok sírással, üvöltözéssel záródó darab, ha jobban belegondolunk, alighanem mégis inkább „happy end”-es. A néző ezért egy kicsit zavarban van, nem tudja, hogy most komédiát látott vagy tragédiát, és ugyanazt kérdi, amit Manci, amikor a „bonyodalom” csúcspontján, szó szerint az úrinő bugyijába keveredve találja imádottját: „Szabad már röhögni?”.