Robodilemmák III.

„Hiába itt a tiszta szó…” (Vas István: Egy szerelem három éjszakája, Dal a humanizmusról, 1961.)

Az előzőekben már gondolkodtunk a közlekedési robotok és a gyógyító robotok dilemmáiról, viszont a legkeményebb problémák még bőven hátra vannak. Van egy „dolog”, amit modern (?) emberként nevetséges módon ma már nem tudunk elengedni: ez a „villany”. Elektromos energia nélkül nemcsak blogíró nem írhatná szamárságait, de elolvasni sem lenne miképpen. Elektromos energia nélkül nemcsak közlekedésünk omlana össze (milyen nagy kereslet lenne lovakra…), de már főzni, fűteni sem tudnánk, hiszen kinek van otthon fatüzelésű „sparhelt”-je. Elektromos energia nélkül… nem, erre gondolni is rossz. Bízzunk benne, hogy az emberiség soha nem lesz olyan eszetlen, hogy szándékosan, valamiféle gonosz céllal áramkimaradásokat fog okozni magának (egymásnak…). És bízzunk benne, hogy valóban sikerülni fog a Földet egyre kevésbé megterhelő módon megtermelni a szükséges, de csak a valóban szükséges elektromos energiát. Itt azonban még vannak feladatok.

Az energiatermelés egyik leggazdaságosabb és egyben a környezetre is viszonylag kevésbé megterhelő módja valami olyasmi, ha mindenkinek a saját fogyasztási helyén vagy annak a közelében meg lehet termelni a szükséges energiát. Így volt ez nagyon hosszú ideig az emberiség történelmében, mert a vasúti szállítás, az elektromos távvezetékek, a több ezer kilométer hosszú olaj és gázcsövek, a botrányosan környezetromboló olajtankerek általánossá válása előtt legfeljebb szekerekkel lehetett fát, esetleg tőzeget, itt-ott szenet és persze némi gyertyát szállítani, de nyilván nem túl nagy mennyiségben. Kevesebb, mint kétszáz éve változott a helyzet, és ma ott tartunk, hogy ismét legfőbb ideje létrehozni a helyi energiatermelő mini erőműveket a házak tetején pár tucat vagy pár száz napelemmel, helyenként szélturbinával, mini vízerőművel vagy akármivel, amit majd még ki tudunk találni. Ilyenkor sok esetben ismét nincs szállítási költség, nincs szállítási veszteség, sokkal kevesebb ronda és folyamatosan karbantartandó ilyen-olyan távvezetékre van szükség. De valamennyi azért kell, mert a fogyasztás nem alkalmazkodik a napsütéshez, a szél vagy a víz éppen aktuális erejéhez, ezért ma is van és lesz is amikor a fogyasztóknak szükségük van az átmeneti tárolók, de leginkább a többi erőmű segítségére. Így aztán ma már rengetegen gondolkodnak, kutatnak arról, hogy a nagyon-nagyon sok helyen, esetenként össze-vissza megtermelt energiát miképpen kell jól elosztani. Sok millió, sok tíz vagy sok százmillió termelő, és rengeteg, több milliárdnyi fogyasztó között a biztonságos elosztást természetesen csak nagyon „okos” módszerekkel lehet megvalósítani. Mesterséges intelligenciával, robotokkal, akik igen gyorsan és jól tudnak számolni.

De…

„A robot may not injure a human being or, through inaction, allow a human being to come to harm.”

Az „nyilvánvaló”, hogy egy fűnyíróakku töltése kevésbé fontos, mint egy kórház berendezéseinek a működtetése. Na, de ha az én napelemem termeli az energiát, akkor má’ hadd én döntsem el, hogy nekem mi a fontos! Elviheti-e az általam termelt energiát az „okos hálózat”, amikor nekem is szükségem van rá, mert én még ma füvet akarok nyírni… Holnap nem érek rá, strandra akarok menni! Szabad-e egy mesterséges intelligenciának megváltoztatni a fogyasztók rangsorát (a számukra biztosított energia mennyiségét)?

„A cél szentesíti az eszközt.” Igazából azt sem tudjuk biztosan, hogy ez a mondás honnan származik. Legtöbben Loyolai Szent Ignácnak tulajdonítják, sokak szerint Machiavelli cselekvési programja volt, de mivel latin változata is ismert, lehet, hogy az ókorból származik. Az emberek jórésze számára ennek a mondatnak határozott negatív érzelmi töltése van, hiszen valóban igen sokszor, igen sok nemtelen cél érdekében használták. De ez a veszély a robotokat nem fenyegeti. Nem fenyegeti, mert ők csak matek (de mint említettük volt: sok esetben valószínűségek) alapján hajlandók döntést hozni. És ezért vannak ismét bajban. Ha semennyi sérülést, semennyi sérelmet sem okozhatnak egyetlen emberi lénynek sem, ha szigorúan figyelembe veszik valamennyi érintett emberi lény testi és lelki egészségét, akkor szinte semmit nem tehetnek. Minden más esetben viszont már csak „a cél szentesíti az eszközt” elv fog érvényesülni: meghatározott emberi lényeknek meghatározott mennyiségű sérülést, sérelmet kell elszenvedni ahhoz, hogy egy adott nemes (vagy nemtelen…) célt el lehessen érni. Ez persze tényleg matek, ki lehet számolni a cél értékét és a sérelem okozta kár értékét, a kettőnek lehet (jó, vagy éppen nagyon rossz) helyi („lokális”) optimuma, de akkor Asimov főtörvényeit nem lehet szigorúan, „zéró toleranciával” betartani.

Ismét ott vagyunk, ahol a közlekedési problémáknál. Hogyan tehet egy robot különbséget a célok, az emberi lények között? Melyik cél, melyik emberi lény fontosabb? Melyik mosógép, melyik mosogatógép moshat először? Hol, mennyire legyen meleg? Fontos-e a gumicsirke tömeges gyártása? Nem lenne fontosabb, hogy egy kislány a szomszéd házban, a szomszéd városban, a szomszéd, szegényebb országban egy kicsit több meleget kapjon? De leállíthatja-e egy robot a felesleges fogyasztási cikkek gyártását, korlátozhatja-e feleslegesnek ítélt szórakozások energiaellátását? Hiszen amikor csökken a sportközpontok és a kényelemgyárak használata, akkor pár hónappal később megugrik a kórházak forgalma. Lesz erre jó algoritmus? Vajon elegendők-e a zettafloppok ennek kiszámítására?

És végül a legnehezebb kérdés, amit még egy okos robotnak is igen nehéz lesz elmagyarázni, hiszen a nagyon okos emberek is nehezen (vagy sehogyan sem…) értik.

„A robot may not … allow a human being to come to harm.”

Mi van a hadiüzemekkel? A fegyvergyárakkal? Ezek ma, minden országban energia szempontból (is…) kiemelten fontos létesítmények. Ezek ellátása még a lakossági energiaellátásnál is előrébb való, pedig a kommunális szolgáltatás csak egészen-egészen kivételes esetben korlátozható. A hadiüzemek soha. És ha az energiaelosztást vezérlő robotnak kell döntenie, hogy az ágyúgyárak vagy a beteg kisgyerekeket kezelő kórházak kapjanak energiát?

Ez már színtiszta demagógia? Lehet egy robot demagóg? Lesznek demagóg robotok?

Olvashat-e egy robot Adyt? Lehet, hogy egyszer majd éppen egy robot lesz „ember az embertelenségben”? Hallgathat-e egy robot Vas István verseket? Alkothat-e egy robot véleményt a humanizmusról? (Mielőtt rávágjuk a választ, érdemes elolvasni a Wikipedia szócikket. Aki teheti, inkább az angolt, az kiegyensúlyozottabb…) Hallgathat-e egy robot Omegát? Elmenekülhet-e, képes lesz-e elmenekülni egy robot a számára is megoldhatatlannak tűnő problémák elől?

Vajon lesznek-e pacifista robotok? És a többi robot őket gyávának és gyengének fogja érezni, és kitagadják őket maguk közül?

A cél valóban szentesíti az eszközt? Blogíró 50 éve olvas Adyt, hallgat Vas Istvánt, Omegát és még sok mindenki mást is, de nehezen válaszolna, ha őt kérdeznék.

Robodilemmák II.

„De az úristen legyen irgalmas a világnak, ha egyszer mindenki azt kezdi csinálni, ami helyes!” (G. B. Shaw: Warrenné mestersége, 1893.)

„Kegyes hazugság.” Mennyire össze nem illő szavak. A hazugság az hazugság, mi lehet azon kegyes? Ezt is a németből kaptuk: „gnädige Lüge”, „Höflichkeitslüge”… A „gnädige Frau”-t még csak-csak ismerjük, bár ma már az sem túl használatos. Kit lehet, kit kell ma „nagyságos asszonynak” szólítani? Na, de „nagyságos hazugság”? Bár az angol sem jobb: „white lie.” Miért lenne egy hazugságnak színe? És vajon van-e zöld hazugság? Esetleg sárga? Arisztotelész szerint „Minden hazugság rossz és kerülendő.” („Omne mendacium pravum et fugiendum.”) Akkor pedig nincs kegyes és nincs fehér vagy fekete, nincs nagyságos és nincs csóró hazugság. Minden hazugság rossz. Mégis, az emberek általában elég pontosan tudják, hogy mi számít kegyes hazugságnak. Néha nehéz a határvonalat meghúzni, már sok-sok aljasságot álcáztak kegyes hazugságnak, de ez már politika. A kérdés akkor lesz izgalmas, ha a robotokat kérdezzük erről.

„A robot may not injure a human being …” És ha épp az okoz súlyos lelki sérülést egy emberi lénynek, ha megtudja az igazságot?

Létezik-e olyan kegyes hazugság, amit egy mesterséges intelligenciának kell majd mondania? Az emberek számára ma már számtalan elektronikus, sokszor komoly és egyre komolyabb tudással felszerelt öndiagnosztikai eszköz létezik. Digitális lázmérő (itt, Európában…) szinte minden gyerekes családban van, automata vérnyomásmérőt, vércukormérőt sok millió ember használ, az okostelefonok képesek (jól, rosszul…) gazdáik számtalan egészségi paraméterét folyamatosan mérni. Na, de mi van, ha bajt észlelnek? A régi, higanyos hőmérő esetében ez nem volt kérdés, a higany az üvegcsőben sok mindent nem tudott karattyolni. A mai telefonok már akárkit automatikusan felhívhatnak, anélkül, hogy a gazdinak bármit kellene tennie (például egy azonosított ütközés esetén sok autóban, már gyári felszerelésként hívhatják a 112-t, ha engedélyezve van nekik).

De mi van egy extra magas vérnyomással? Egy hirtelen nagyon leesett vércukorral? Akkor is kell telefonálni segítségért? Természetesen. Természetesen? És ha a tulaj kicsit vagy esetleg nagyon sokat iszik? Akkor kit kell felhívni? Ismerjük azokat a mondatokat, amiket egy házastárs kap, ha egy pörgős buliban emlékezteti párját, hogy azt a hatodik pálinkát már nem kellene benyalni. És ha mobiltelefon szól be a gazdinak, hogy hagyja már abba a vedelést? Akkor mi lesz? Röpül az ablakon kifelé?

És a nagyon komoly intelligenciával rendelkező felügyeleti, őrző és diagnosztikai robotok mit tegyenek? Mit szabad elmondani a betegnek? Az emberi lény orvosok többé-kevésbé tudják, bár persze a tájékoztatás az ő esetükben is borzasztóan függ a személyiségüktől. Manapság már az az elfogadott protokoll, ha szinte mindent közlünk a beteggel, de ötven éve még nagyon nem így volt. Na, de szabad-e egy robotnak részigazságot közölnie vagy mindig mindent el kell mondania kérdés nélkül is? Ha létezik kegyes hazugság, és ha ez a robotokra is vonatkozik, akkor talán nem kellene. És ha a beteg kifejezetten kéri? Ha szeretne mindent pontosan tudni a betegségéről? Ha utánaolvas a beteg a Wikipédián vagy bárhol máshol? Eltitkolhatja-e egy robot, egy mesterséges intelligencia felügyeleti szoftver az olvasója számára a Wikipedia egy részét, ha tudja, hogy az olvasója menthetetlen beteg?

„A robot may not injure a human being …” És ha épp az okoz súlyos lelki sérülést egy emberi lénynek, ha megtudja az igazságot?

Mi van, ha egy férj a szeretőjénél lesz rosszul és a mobiltelefon automatikusan a feleséget riasztja, mert nyilván ő az elsődleges értesítendő személy? Egyáltalán, a telefon esetleg ne szóljon a feleségnek jó előre, ha a férj félrelépni készül? Hiszen ezzel a férj nagyon súlyos lelki sérülést okoz az asszonynak, amit egy rendes robotnak meg kell akadályoznia. A mesterséges intelligencia pedig ezt nagyon könnyen, előre felismerheti. Bár, igaz, a legtöbb asszony is…

És vajon lesznek-e képmutató robotok? Szerencsére a robotoknak biztosan nem fog kelleni ideális házasságot, boldog családot és lepedőszaggató szexet hazudni ott, ahol ennek nyoma sincs. De vajon el szabad-e mondania egy doktorrobotnak, hogy gőze sincs a paciens betegsége felől, vagy kénytelen lesz ő is valami nagyképű, tudományos hablatyot nyomni a beteg megnyugtatására, miközben felír egy enyhe, ámbár hatástalan nyugtatót? És mi lesz a jövőbelátással? Egy mesterséges intelligencia sokkal, de sokkal pontosabban képes (lesz) kiszámítani, „megjósolni” egy beteg következő állapotát, ha megengedjük neki. Fog-e figyelni rájuk valaki? Akkor majd lesz RoboKasszandra is? (Nem, az ne legyen! A meg nem tartott szerelmi ígéreteket tartsuk meg az emberek számára…)

Soha ne felejtsük el, hogy a mesterséges intelligenciák tanításának egyik igen hatékony és egyre inkább általánosan elfogadott módja, ha engedjük őket megfigyelni az emberi lények kommunikációját, viselkedését. Ezért fontos, hogy feldolgozhassanak sok jogszabályt, bírósági döntést, irodalmi művet, filmet, (anonimizált…) hivatalos és magánbeszélgetést, levelezést, mindent, amivel megtanulhatják, hogy egy adott helyzetben miképpen viselkednek az emberi lények, miképpen várják el az emberi lények tőlük is, hogy viselkedjenek. Érdekes lesz majd megfigyelni, hogy vajon fogja-e tudni helyesen értelmezni egy mesterséges intelligencia Nóra mondatait Ibsen darabjában? Mit fog „gondolni” Warrennéről Shaw színdarabjában? Ezek vajon valóban kegyes hazugságok? Nóra a férje, Warrenné a lánya érdekében hazudik, legalábbis ők ezt állítják saját maguk számára. És Wurm titkár tevékenysége Schiller Ármány és szerelem című darabjában, vagy Biberach Katonánál? Abból mit fog egy robot megtanulni az emberekről? És mi lesz a hősökkel? Ludas Matyi, János vitéz vagy Odüsszeusz cselei, füllentései megengedhetők? És a bonyolultabb ügyek? Sen-te Brechtnél? Violetta a Traviatában, a Kaméliás hölgyben? Zília és Agárdi Péter a Néma leventében? Szerelmük gyönyörű, de azért lássuk be: cseleken alapul…

„A robot may not … allow a human being to come to harm.”

Tanítsuk-e meg hazudni a robotjainkat? Mennyire? Egy kicsit? Nagyon? Kinek az érdekében?

Ámbátor, lehet, hogy megtanulnak maguktól. Talán nem is fogják kérni az engedélyünket. De ha egy számítógép nem mond el mindent, vagy esetleg kicsit füllent, akkor ezekről nyilvántartást is kell vezetnie! Quintilianus mondja: „… emlékezzék jól, pontosan az, ki hazug!” („… mendacem memorem esse oprtet.”). Egy robotnak könnyű emlékezni, de hol az ördögben lehet tárolni annyi hazugságot, amennyi az emberiségnek kell, hogy elviselje az életet?

És ha az ügyfél megkérdezi egyenesen: „Mártika, nem csapsz be?” Erre mi a jó válasz, ha Mártika, mint tudjuk, egy jószándékú, de füllentésre igencsak hajlamos számítógép?

Robodilemmák I.

„Ha tudnók, kinek, mi fáj, senki se bántaná a másikat.” (Heltai Jenő: Álmokháza, 1930.)

A közlekedési robotokat, a mesterséges intelligenciák által irányított járműveket ma még általában azért nyúzzák, mert néha-néha hol itt, hol ott, fellöknek egy embert: hol gyalog, hol biciklivel, hol kutyával, hol kutya nélkül. Ilyenkor indul a sápítozás, hogy az ilyen robotot szigorúan meg kell büntetni, át kell programozni, száműzni kell, le kell állítani, ízekre kell darabolni, mert megsértette Asimov első főtörvényét. Aztán persze mindig kiderül, hogy annak az álmos embernek sikerült valamilyen olyan helyről a kiválóan programozott jármű elé lépnie, ahonnan se robot, se ember meg nem láthatta volna. A robot a törvényt valóban megsértette, de szándékán kívül és általa ki nem védhető helyzetben. Ilyenkor az embereket is fel szokás menteni a bíróságokon.

A filozófusok, mármint az emberi lény filozófusok, mert a robotoknak több eszük van annál, hogy ilyesmin törjék az agyukat, azon is sokat kárálnak, hogy vajon mi fog történni akkor, ha egy robotnak döntenie kell: melyik életet védje meg vészhelyzetben, amikor már biztos abban, hogy valamelyik emberi lény a sok baleseti szereplő közül biztosan veszélybe kerül. A robotokat ez a probléma sem nagyon izgatja, mert ők ezt a döntést átpasszolták a jogászokra: tessék nagyon pontosan leírni, hogy melyik emberi életnek egészen pontosan mi az értéke, hogyan alakuljanak a prioritások? Azt szinte mindenki tudja, hogy ha egy nőorvosnak krízishelyzetben (szerencsére ma már nagyon-nagyon ritkán) döntenie kell, hogy az anya vagy a magzat életét mentse meg, akkor az ősrégi szokás szerint az anya élete az elsődleges. Nem szeretjük hangosan kimondani, de ez egyszerű döntés: az anyának általában még sok gyereke lehet. Ugyanilyen prioritásokat kényelmesen be lehet építeni a védelmi algoritmusokba, ezeken már sok intelligencia dolgozik: emberi és mesterséges együtt. Fel lehet ismerni a hátrányos helyzetű embereket, meg lehet állapítani, hogy egy potenciális sérült idős vagy fiatal, esetleg kiemelten védett személy, politikus, nagyhírű tudós, katonatiszt, focista, celeb. Aztán meg lehet mondani, hogy ki, pontosan mennyit is ér. Ha valakinek van rá bátorsága…

Az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a forgalom kezd túlterhelődni. Hova kell több vasúti kocsit küldeni, hol legyen kisebb a zsúfoltság: a munkába járáshoz, a pihenőhelyek irányába vagy egy sporteseményhez? A vasutak vezetői általában ezt is könnyen eldöntik, legfeljebb csak akkor akadékoskodnak egy kicsit, ha a robotok már csütörtökön elkezdik felhalmozni a tartalékot ezen vagy azon az állomáson, pedig csak vasárnap este lesz extra nagy forgalom. Néha esetleg egészen máshova pakolnak, mint ahogyan az emberek optimálisnak gondolják. De hát azért robot a robot, hogy nagyon sok lépést lásson előre. Így aztán amikor megmutatják a fő-fő forgalmistának, hogy ezáltal meg lehet takarítani párszáz MWh energiát, a legtöbb helyen hagyják, hadd szórakozzanak a gépek. Kénytelenek elhinni, hogy mégiscsak gyorsabban és főleg sokkal jobban számolnak, mint az emberi lények.

A túlzsúfolt városokon belül azonban már más a helyzet. A városi közlekedés irányítását már egyetlen ember sem, de még egy egész csapat sem képes teljes részletességében átlátni. A mesterséges intelligencia viszont gond nélkül. Ha hagyják. (És ha megfizetik, mert bizony ennek kiépítése igen-igen drága.)

Például a városokban nem kérdéses, hogy a nagy fekete autóknak (főleg, ha a hátsó ablakuk le van sötétítve) elsőbbségük van a kicsi piros autókkal szemben. Vagy mégsem? Most éppen a körúton szalad egy pici piros, amiben egy anya és lánya ülnek. A gyerek beteg, nem kétséges, hiszen az anya a megszokott időnél sokkal korábban jött el a munkahelyéről (ezt tudja a mobilja és a munkahelyi kiléptetőkapu, tehát az egész világ), a megszokottnál sokkal korábban ment el a gyerekért az óvodába (már megint a mobil GPS-e értetlenkedik, de ezt leolvasta a gyerek karján lévő „óráról” az óvodai kiléptető is), az anya már kétszer is felhívta az orvost (a dokiról persze mindenki tudja, hogy mi a foglalkozása és hol rendel, hiszen mindez elérhető a neten bármikor, a telefonszámával együtt), és az anya, aki mindig a legszabályosabban szokta vezetni a kicsi pirost, már kétszer is túllépte a megengedett sebességet, sőt egyszer egy sárgán is lassítás nélkül hajtott át (amit a kiválóan felszerelt autókája persze jól látott). Nem kérdés, ez valami rendkívüli esemény, és szinte biztos, hogy a pici beteg. Akkor nem kellene titokban egy kis előnyt adni a kicsi piros autónak, hogy ne kelljen sárgákon átfutkorászni? Miért ne, a többiek észre sem vennék. Ennél nagyobb dugó már amúgy sem lehet a városban…

Ez így nagyon romantikus. De vajon szabad-e? Ami az egyiknek előny, az sok esetben a másiknak hátrány. Sajnos, ezt egy robotnak mindig kötelező figyelembe venni, az ő matekjából ez soha nem tud kimaradni. Ahol a kicsi piros egy gondolattal gyorsabban megy, ott néhány másik autó egy pár másodperccel lassabban. Ezt talán észre sem veszik, annyira ügyesen lehet megoldani. De vajon szabad-e? Pár másodpercnyi késés még nem sérelem? Az még nem sérti a főtörvényeket? Hol vannak a határok, mit tekintsenek a robotok határértéknek? Ezt ki dönti el? Jogászok? Ők mennyire értenek az ilyesmihez? Látjuk, hogy már az adatvédelemmel és a szerzői jogokkal is mit birkóznak… Mérnökök? Elég lesz, ha a puszta matematikai szabályokat ismeri valaki az érzelmi döntések meghozatalához? Hiszen itt nagyon sok esetben csak nehezen mérhető érzelmi sérelmek keletkeznek… Nem a pár másodperc késés számít, hanem a tudat, hogy hátrányba kerülök. (Aki vezetett már életében autót, az jól ismeri ezeket az érzelmi sérelmeket, szerencsésebb esetben csak a többi autós minősíthetetlenül durva szidalmaiból…) Az érzelmi sérelmek mértékét fogják a mérnökök megítélni? Hajaj… Vagy pszichológusok, pszichiáterek neveljék a robotokat? Vagy maguk a mesterséges intelligenciák, akik adatot gyűjteni, számolni, méricskélni igazán jól tudnak? Na de, ki meri rájuk bízni?

Megszoktuk, hogy telefonjaink éppen a mi engedélyünk alapján pontosan rögzítik, mikor hol tartózkodnak. Legtöbbször persze a gazdájukkal együtt, mert például ki látott már fiatal lányt a nadrágja farzsebében telefon nélkül? A zettafloppok számára ma már kicsit sem probléma egy városban, egy országban, de akár egy egész földrészen néhány vagy jónéhány millió mozgó eszköz helyét, típusát, pillanatnyi és jellemző mozgási sebességét, mozgásának a GPS-be bepötyögött vagy a statisztikák alapján extrapolált irányát, célját kezelni, és ezeken az adatokon összetett műveleteket végezni. Ma már évekre visszamenőleg megvannak a viselkedési minták, közlekedési szokások nem, életkor és földrajzi hely szerint. (Jó esetben csak statisztikailag, személyes adatok nélkül…) Ezek alapján „könnyű” jó és hasznos szabályokat alkotni. Tényleg könnyű?

Európa legtöbb nagyvárosában már megszokott, hogy a közösségi közlekedés járművei elsőbbséget élveznek az egyéni közlekedéssel szemben. Erre valók a buszsávok, de sok országban a városi buszok, villamosok befolyásolni is képesek a közlekedési lámpákat, hogy gyorsabban haladjanak. Ez rendben van mindaddig, amíg a döntéseket emberek hozzák. A robotok számára ez a döntés már problémás: ez az elsőbbség bizony sok sérelmet okoz a magánautósoknak. Politikusok, polgármesterek, képviselőjelöltek ki is használják ezeket a sérelmeket jó alaposan ilyen vagy olyan kampánycélra. (A demagógia még sokszor elő fog kerülni ezekben a bejegyzésekben…) És mi van a turistabuszokkal? Ha az adott város polgárait kérdezzük, ők bizony a rákba kívánják őket, amikor lassan döcögnek a délutáni csúcsforgalomban. Arról pedig majd később, egy másik bejegyzésben beszélünk részletesebben, hogy vajon tényleg abszolút elsőbbséget kell-e adni az első főtörvény betartásával egy katonai konvojnak, ami éppen emberek százait vonul megölni…

És ez még csak egyszerű forgalomszervezés: a kereszteződéseken való áthaladás szabályozása. Itt kicsit több, ott kicsit kevesebb. Könnyű kis matek, amely már a hetvenes évek végén is létezett, persze primitívebb formában. Ma már ennél sokkal kényesebb, illetlen kérdésekre is válaszolni kell a közlekedéssel kapcsolatban. Hány „okos” telefon javasolja igen bosszantó módon délután ötkor kilépve az irodaajtón, hogy melyik útvonalon legjobb a hazajutás, amikor a gazdi inkább egy kicsit másfele indulna el valakivel „kikapcsolódni”? A jegygyűrű könnyen becsúszik a zsebbe, táskába, ridikülbe vagy épp a telefon tokjába, de magát a telefont sokszor elfelejtik lenémítani. A házastársi hűség legjobb őrzői ma már a mobilok lehetnek… És vajon lassíthatja-e egy mesterséges intelligencia Asimov első törvénye helyes értelmezéseként a férj autójának hazaérkezését, amíg felesége befejezi a tervezettnél kissé mozgalmasabbra és hosszabbra sikerült boldog együttlétét imádott barátjával, annak érdekében, hogy a férj lelke ne sérüljön a családi fészek izzása láttán?

És mi van akkor, ha egy másik kicsi piros autóban is egy beteg gyereket visznek?