A dongó

Bolgiró a napokban Olaszországban csavarogott, ahol szép napsütésen időben egy rozoga vonatocskával zötyögött Pompeiből Sorrentó felé. Szombat délután volt, ezért aztán sok téli turista utazott a megállapíthatatlan korú szerelvényen.  Szabad hely szinte csak egy, a tökéletes sminkje miatt ugyancsak megállapíthatatlan korú, leginkább talán negyven körüli hölgy környékén volt található, aki egymaga ücsörgött, pontosabban amikor bolgíró felszállt a vonatra, terpeszkedett egy négyes szakaszban. Kinyújtott lábát nem is húzta be mindaddig, amíg erre határozottan meg nem kérték. Blogíró ezt meg is tette, mivel nem kívánta magát külföldön egy zaklatási pernek kitenni, és elég nehéz lett volna úgy ülni, hogy meg ne érintsük a hölgyet, akinek lábai közvetlenül az ember lábai alatt, mellett helyezkednek el. Mint említettük, délután volt, szépen sütött a nap, és mivel blogíró imád felületes benyomások alapján megalapozatlan véleményeket mondani, a hölgyet egy nagy nemzetközi „shared service” cég vezetőjének gondolta. A hölgy talán éppen a városban (Nápolyban) ebédelt a hasonló korú barátnőjével, és akkor ment hazafelé tengerparti negyven négyzetméteres lakásába unatkozni, ahol macskája várja. A viselkedéséből jól látható volt, hogy már előre utálta, milyen gyenge műsor is lesz este a tévében, és azt egyedül kell majd néznie.

Ekkor megjelent a szinte botrányosan sablonos színen egy zavaró tényező.

Egy poszméh.

Itáliában szinte soha nincsen fagy, a pálya melletti narancsligetek éppen elvirágzottak, tehát a poszméhek köszönik szépen, igen jól érzik ott magukat. Eszük ágában sincs elbújni vagy megdögleni, mint teszik azt Magyarországon. A rovar jól táplált, szép nagy példány volt, és kis tekergés után megtalálta azt az ablakot, ahol bolgíró ült, a feltételezett vezérigazgató asszonnyal szemben.

Az amúgy feltételezhetően semmilyen üzleti kockázattól soha meg nem rettenő hölgy azonnal frászt kapott. Jól látszott rajta, hogy csak azért nem kezd el koloratúrban sikítozni és koordinálatlanul csapkodni, mert azt teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tudja komoly, vezetői beosztásával. Blogíró viszont falusi házban él, ezért pontosan ismeri, hogy a poszméh, tekintélyes mérete és nagy hangja ellenére kicsit sem gyilkos féreg. De neki sem nem volt szimpatikus az egyre harciasabban kitörni készülő repülő izé, amelyik természetesen a csukott ablakon keresztül szeretett volna távozni, és egy hangosabban zümmögött mérgében, hogy ez miért is nem sikerül neki. Ezért aztán blogíró lehúzta az ablakot, és a szép bordó Pompei prospektussal óvatosan felemelte a méhecskét, hadd távozzon. Sajnos, ismét bebizonyosodott, hogy az emberek manapság már nem képesek szorosan együttműködni a természeti lényekkel, mert az állatka ettől az inzultustól csak dühösebb lett. Nagyon nem értette, hogy miért kellene neki fenn távoznia, amikor azt saját meglátása szerint lenn is megtehetné. Blogíró elgondolkodott, hogy kedves szokásának megfelelően kiselőadást tart a méhecskének az üveg makrofizikailag áthatolhatatlan természetéről, beleértve, hogy az alagúthatás ilyen méretekben már nem működik (blogíró, mint minden férfi, imád olyan dolgokról beszélni, amelyekhez kicsit sem ért), de nem volt biztos benne, hogy a méhecske jól ért-e angolul, ezért ehelyett inkább rovarszelídítésbe kezdett, és megkísérelte a nem túl nagyméretű füzetecskével kirakni a szófogadatlan állatot. Nagy igyekeztében csak utólag vette észre, hogy szinte már az egész kocsi az ő küzdelmüket figyeli. Szerencsére fogadásokat még nem kötöttek, hogy melyikük fog győzedelmeskedni, de alighanem mindkét félnek akadt szurkolótábora. Egy szűk perc küzdelem után végül is az ember győzedelmeskedett a természet felett, és a poszméh távozott. Az ablakot felhúzták, és lám, vezérigazgató asszony egy igazán kedves mosoly kíséretében egy „Grazie”-t is elengedett.

Sőt, mi több: a lábát is áthúzta a saját oldalára.

Canopus csodái

Blogíróról tudni lehet, hogy kedves dilettáns módjára sokat foglalkozik filmmel, felvételekkel, vágással, utómunkálatokkal. Szorgos amatőrként többé-kevésbé ismeri az ehhez szükséges eszközöket, fut is a padláson lévő nem kicsi számítógépén egy, a varázslatos képességű filmszerkesztő eszközök közül. Igen, ezek a szoftverek csodákra képesek. Például olyan minőségben képesek felújítani a filmeket, hogy a teljesen értékelhetetlen, de technikailag magas minőségben kivitelezett akciófilmeken, rossz krimiken, sorozatokon edződött, vagy talán csak azt ismerő néző is hajlandó lesz végigülni egy több, mint ötven éve készült anyagot. A „feljavított” Casablanca a mozikban megy, a tévések pedig a Halálos tavaszt digitalizálták fantasztikus minőségűre. A Casablancáról, a szabadságról a Népszabadság ügy kapcsán ma is lenne értelme írni, de azt már megírtuk. A véleményünk nem változott.

Mai kérdésünk „csak” annyi, hogy le lehetne-e ma forgatni a Halálos tavaszt? Léteznek-e, létezhetnek-e mostanában Jávor Pálok? Léteznek-e, létezhetnek-e mostanában dr. Egry Ivánok? Kellenek-e ma Jávor Pálok? Kellenek-e ma dr. Egry Ivánok? Létezik-e, létezhet-e olyan pasi, aki mindent odadob egy nőért? Létezik-e olyan pasi, aki annyira szerelmes egy régi szép emlékbe, hogy eldob birtokot, házat, állást, mindent? 

Olyan lányok ma is léteznek, akik képesek teljesen megváltoztatni egy férfi életét, csak azzal, hogy egyszer csak megjelennek. Ma is hívhatják őket Editnek, de hívhatják Katának, Gabinak, Dórinak is. De vajon léteznek-e olyan lányok, akik egyszer csak rájönnek, hogy nekik mégis az az egy, nemrégen kidobott férfi kell? Akik képesek visszavenni nagyképűségükből, akik képesek belátni tévedésüket, akik képesek megadni magukat, akik képesek bocsánatot kérni. Vajon hihető vagy ma már teljesen hiteltelen, hogy a Halálos tavasz Editje elengedi gazdag vőlegényét, elengedi a nyugodt jólétet, és inkább a lángoló szerelmet választja? Mégha az egy Jávor Pál is?
 

De van ennél nehezebb kérdés is, mert ma is léteznek nők, akiknek „múltjuk van”. Ma aligha hívják őket Józsának, manapság mások a divatnevek a drámai sorsú hölgyek számára. Ami akkor Józsa volt, az ma Kriszti, Ágota, Melitta. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy nem szükséges igazán szeretni. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy képtelenek igazán szeretni. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy felesleges dolog igazán szeretni. Elég a kedvesség, a nyugalom, a szolid, udvarias jólét.

Vajon a ma létező lányok, nők, hölgyek, asszonyok számára is ki fog derülni egyszer, hogy tévednek? Vajon a ma létező lányok is lesznek egyszer igazán szerelmesek?

Meg lehet ma nézni a Halálos tavaszt?

Első vagy utolsó?

Mozart: A varázsfuvola (Szegedi Nemzeti Színház, rendezte: Alföldi Róbert)

Mármint a szalmaszál. Az a szalmaszál, amelyet Tamino varázsfuvolának képzel. Ez most vajon egy utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodva még van valami tiszta kapcsolata a valósággal? Esetleg az az eszköz, amivel egy kis hasist lehet felszívni? Mi ez a szalmaszál? Mi ez a Varászfuvola?

A Varázsfuvolát színpadra tűzni általában költséges vállalkozás. Rengeteg drága jelmez, hatalmas díszletek, színes kellékek szoktak kelleni. Szegeden most mégis elég volt besétálni a helyi munkaruházati boltba, onnan fel lehetett öltöztetni az összes szereplőt. Díszletként pedig olyan hitelesen látjuk a lepusztult kórházi környezetet, hogy a tini, aki nagy szerencséjére még soha nem járt ennyire szétesett állami egészségügyi intézményben, nem hitte el, hogy Magyarországon ilyen létezik, nem hitte el hogy ilyen kopott, koszhadt csempe lehetséges. A vizuális sokkra csak ráerősít, hogy a nagyváros és a színháza pedig azt nem tudja elképzelni, hogy valaki nem jó kis otthoni vacsora után, hanem esetleg az ország másik végéből, egy szelet tortára éhesen érkezik: ebben a szép városban szombat este nincs egyetlen cukrászda sem nyitva, a színház büféjében semmiféle ennivaló nem kapható…

De a színészi munka éhgyomorra is olyan nagyszerű, mintha nem is operaelőadást, hanem drámai színészek játékát néztük volna. Papageno tévképzetei és pánikrohamai, Pamina ujj-dörzsölgetése, Papagena kataton mozgása olyan komoly elemzések, megfigyelések, aprólékos rendezői ötletek sorát mutatták be, amelyek igen ritkák a jelzésértékű előadáshoz szokott operalátogatónak. Egyetlen gond ezzel az előadással, hogy irgalmatlan nehéz lesz utána bárkit is a fehér köpeny tiszteletére rábírni. Sarastro-féle, látszólag szeretetre méltó, valójában förtelmesen álságos orvos rengeteg van, éppen úgy, ahogy az Éj királynőjével is sűrűn találkozhatunk manapság igen sok rendelőintézetben. Túlzás lenne? Sajnos nem. Sarastro professzor úr és Éj királynője adjunktus asszony látszólag a világmindenségről szóló, de valójában kicsinyes csatája annyira köznapi, annyira nyilvánvaló, hogy azt mindenki jól ismeri, aki dolgozott már kórházban, vagy bármilyen másik egyetemi tanszéken.

A legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon ki miért került erre az osztályra? Vajon Papageno miért gondolja magát madárembernek? Mi volt a foglalkozása, ki volt a kedvese, aki idejuttatta? Tamino mi lehetetett mielőtt idekerült? Hol nőtt fel, kitől kapta az első spanglit, ki vette rá, hogy szívja, és miből volt rá pénze? A szüleitől kapta zsebpénzként? Ezért képzeli magát hercegnek? Paminát ki mindenki akarta megdugni, mire idemenekült? Hogyhogy édesanyja nem tudta, vagy nem akarta megóvni ettől? Ha az adjunktus asszony a saját lányát nem képes lehozni a szerről, akkor valóban: milyen gyógyulást remélhet tőle bárki is? Papagena hol nőtt fel, hogy ilyen végtelenül depi állapotba került? És mitől jött meg végül az életkedve? Mitől lett csípőmozgása olyan vidám, amelyet a nézőtéren ülő urak még a tévében sem láttak soha? Bár az előadás nagy szerencséjére a földszinti zsöllyéből messze nem látható olyan tökéletesen, mint egy oldalpáholyból...

Azt kellett észrevenni, hogy Alföldinek elég volt a jelmezt, a díszletet és a szereplők tevékenységét megváltoztatni, a szöveg, a zene, minden egyéb maradhatott feszesen eredeti. A zenekar játéka példaértékű, az énekesek jók, a jól megjegyezhető dallamok így aztán csak felerősítik a hatást. Aki tizenévesen megnézi ezt az előadást, bizonyosan örökre elhatározza, hogy soha nem nyúlj semmiféle droghoz. Ez az előadás a néző számára igen komoly biztos pont: nem utolsó, hanem első szalmaszál, melyre élete végéig emlékezhet.