És mikor kezdődik a diáklázadás?

MacDermot, Rado, Ragni: Hair (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Nyíregyháza különösen szerencsés város. Nem túl nagy színházában ismét olyan bemutató volt, amelyet nemcsak Magyarország, de a világ bármely városában nagy örömmel fogadnának. És blogíró ezt most nem csak azért mondja, mert ezzel a darabbal különösen elfogult. De már hogyne lenne elfogult, hiszen ezek a dalok alapjaiban határozták meg fiatalságát, és ezért aztán természetesen az egész életét.

Pedig ez nem szokványos Broadway musical. Már megjelenésének időpontja is izgalmas. 1968. április 27-én mutatták be, igaz, előtte pár hónappal, októberben már volt egy off-Broadway bemutatója. Ez az az év, amikor májusban kitör az a francia diáklázadás, ami alapjaiban változtatja meg az egyetemi oktatást (és kicsit az egész európai politikát is). A magyar néphadsereg annak az évnek augusztus 20-án vonul be tankokkal testvéri segítségképpen Prágába. Miközben skandáljuk, hogy „el a kezekkel Vietnámtól!”

Ez nem szokványos Broadway musical. Hihetetlen sok vonulata van. Már a szereplők is különösen vannak összeválogatva: Berger, a kispolgári család lázadó fia, Bukowski, a konzervatív vidéki srác, Hud, a hatalmas afroamerikai és Woof, akinek ereiben indián vér is folyik. És a lányok is: Sheila, a kőgazdag úrilány, aki jódolgában nem is tudja, mit csináljon, Jeanie, akinek mindegy, hogy ki a gyermeke apja, és Peggy, aki viszont mindenképpen apát akar gyermekének. Ez az összetétel jó a dramaturgiának, de jó az összhangzattannak is: tenor, bariton, basszus, szoprán, mezzo, alt…

Ez nem szokványos Broadway musical. Egyszerre szól a békéért, a háború ellen, a szabadságért a fafejű konzervatizmus ellen, a szerelemért a prüdéria ellen, a faji előítéletek ellen, és hát igen: a drogok üldözése ellen is. Nos, ez utóbbi vonulat azért itt most kimaradt…

Ez ne tetszene nagyon a hatvanas évek végén egy 18 évesnek?

Ez ne tetszene nagyon ma egy 18 évesnek?

De nyíregyházi előadás nem csak a 18 éveseknek tetszett nagyon. Ladányi Andrea, akinek számtalan fiatalkori munkája mind a mai napig felejthetetlen, most is hatalmasat alkotott. A 13 éves elhitte, hogy ő már 18, és érti amit lát, a 63 éves elhitte, hogy ő is még 18, és …

… és a rendőr naponta háromszor igazoltatja, csak azért, mert hosszú a haja.
… és a világ majd megjavul csak attól, ha eleget szeretkezünk, hiszen „make love, no war”. (Persze, akkor már egy éve könnyű volt, hiszen a malévosok hoztak tablettákat…)
… és „easy to be hard”, ezért aztán mindig igyekszik jó lenni. Mindig, mindenkivel.

De 18 évesen persze nem tudja, hogy „will I ever discover why I live and die?”

Ezt 18 évesen nem tudja, igaz, akkor nem is érdekli. Negyvenöt évvel később sokkal könnyebb okosnak lennie, leélve egy életet sokáig hosszú hajjal, majd kopaszodva, de végig szakállasan a „Hair” jegyében. Vénségére azért ad egy kis nyugalmat az ember fiának, ha visszagondolva a negyvenöt elmúlt évre annyit elmondhat: nem kell nagyon szégyenkeznie egyetlen egy tettéért sem. Berger ma sem nevetné ki, Jeanie őrá is kedves-bárgyún mosolyogna. Még talán Sheila is adna egy jéghideg puszit.

…

Aztán visszazökkenve a mába morog egy igazi nyárspolgárit: ez a szép város igazán megérdemelne már egy rendes szállodát!

A báldi országút

Mikszáth Kálmán: AZ UTOLSÓ OLIGARCHA (1885, idézet)

1867-ben Ferenc grófot is kinevezte báró Wenckheim Béla főispánnak K. megyébe.

Még ilyen nagy hatalom nem ült a főispáni székben! Ő ugyan meg volt győződve róla, hogy ő a legalkotmányosabb érzületű ember, de alapjában zsarnok kényúr volt.

Tisza Kálmánnak háromszáz mamelukja van, azokkal nem nagy sor uralkodni tudni, de őneki csak egy mamelukja volt, egy Salla nevű földbirtokos, s ezzel az egy mamelukkal tudta szükség esetén a többséget megcsinálni.

Ott van rá az eleven példa: a báldi országút. Nem akarta azt egyetlen lélek sem, csak éppen a főispán, s következésképp Salla, a mameluk.

A báldi út egyenesen a főispán birtokaira vezetett, s nem is volt rá szüksége senkinek, csak a főispán úr őméltóságának, no meg azoknak, akik esős időben kártyázni jártak hozzá.

A következő megyegyűlésen csakugyan becsúsztatta a főispán a tanácskozási tárgyak közé a báldi utat.

- Ha jól látom - mondá szétnézve a teremben -, Salla úr kíván szólani.

Salla úr fölkelt, és ímmel-ámmal elmondta, hogy ezen országút fogja megállapítani Küküllő megye szerencséjét. Ha ezt az utat fölépítik, az egész országnak Küküllő megye fog szolgálni mintául. A világ szeme ránk néz, uraim. Egy híres tudós a keményítő fogyasztása szerint gondolta alaposan megösmerni az országok műveltségét; ő (ti. Salla) az utak minéműségéről von következtetést a lakosok életrevalóságára. Küküllő megyét olyan gazdaggá teszi a báldi út, mint aminő Belgium.

Egyszerre három szónok is felugrott, Sallát megcáfolni.

- Csak egyenkint tessenek beszélni.

Mikor az egyik kibeszélte magát, a főispán fölmordult:

- Salla úrnak észrevételei vannak a szónok előadására.

Salla úrnak nem voltak ugyan észrevételei, hanem a főispáni omnipotencia kívánta, tehát felállt, és hebegett valamit az előtteszóló érvelésére, újólag melegen ajánlva a báldi országutat.

Salla replikája után a második ellenzéki szónok tartott egy heves dikciót az út ellen, melyre ő nem szavaz meg semmi költséget, ha tetszik, köveztessék ki jószándékkal, mint a pokolba vezető utat.

Amint bevégezte, a főispán egyet pislantott végig a karokon és rendeken (ő még mindig azoknak hitte), s újra így szólt:

- Salla úr személyes ügyben kér szót.

Salla megint hebegett valamit, mire fölugrott a harmadik szónok, Dobándi Mátyás uram, és egy álló óráig argumentált a főispánék terve ellen.

- Salla úr kíván még a kérdésre reflektálni. Salla úré most a szólási jog!

S ez így ment az egész gyűlés alatt. A szegény Sallának kellett felállni, beszélni minden ellenző szónoklat után, míg végre őméltósága elunván az ülést, előtte keresztbe fektetett kardjára csapott.

- Tisztelt megyei bizottság! A kérdés ki van merítve. Hallottam néhány véleményt és indokot az országút ellen is, de azok jobbadán meg lettek Salla úr által cáfolva, tehát kimondom a többség véleményét, hogy a báldi országút ki fog építtetni.

Nagy zsivaj támadt erre a teremben. A bizottsági tagok izgatottan kezdtek fészkelődni.

Az ellenzék vezére, egy Bethlen gróf, odalépett az emelvényhez, és felkiáltott:

- Szavazást kérünk!

- Hogyisne - szólt a főispán megbotránkozva -, ki hallott olyat, mikor már egyszer az elnök kimondja a határozatot?

- De ha a határozat jogtalan! - felelte fel az ellenzéki vezér.

Az oligarcha szúrós szemeivel rátekintett, s mogorván mondá:

- Ugyan ne tereferélj itt, öcsém, mert mindjárt a nyakad közé vágom a süvegemet.

Majd folytatá emelt ünnepélyes hangon, felállva:

- Uraim, tisztelt bizottmány! Köszönetet mondok önöknek, hogy ily szép számmal megjelentek gyakorolni alkotmányos jogaikat, mert az alkotmány a legszebb jog, mely minden zsarnok­ságnak és erőszaknak véget vet. Én, aki szerencsés vagyok, mint az alkotmány szolgája az önök határozatainak végrehajtó őre lenni, köszönetet szavazok újabbi hasznos működésükért, és a megyegyűlést ezennel berekesztem.

Hát bizony így épült föl a báldi és még igen sok más út egyebütt - a hazafias és áldozatkész többség akaratából.

forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

25 év

Fischer Iván: A vörös tehén (Budapest Fesztiválzenekar)

Blogíró nyaral. Ez a tény önmagában még nemigen tarthat igényt a közérdeklődés felkeltésére, sőt nyaralása még csak nem is annyira izgalmas, mint például egy másik kedves kispolgár nyaralása egy régi francia filmből, de azért a kristálytiszta vizű „wellness” medence melletti kellemes heverészés közben csak eszébe jut egy, s más.  Például, hogy hiába pancsolnak egészen közel, mindössze pár kilométernyire, legkisebb gyermekének nem tudja megmutatni a fertőrákosi kőfejtőt, mert zárva van, és nem is igen tudható, kinyit-e valaha.

Pedig ez igen-igen sajnálatos, mert a kőfejtő nagyon érdekes hely egy kilencéves kisfiú számára, és jó kis politikai felkészítéssel is egybe lehet kötni a huszonöt évvel ezelőtti nyáron történt eseményekkel kapcsolatban. Merthogy blogíró nemcsak az előbb említett filmmel egykorú (vagyis igencsak öreg…), de már akkor komoly felnőtt ember volt, amikor a Fertő tó vidékének, akárki, akármilyen okból próbálja is néha kisebbíteni, igencsak komoly világtörténelmi szerepe volt. Manapság sorra jelennek meg erről a csodálatos és valóban romantikus időszakról a visszaemlékezés kötetek, melyekben szépen leíródik, milyen forradalmi módon is viselkedett egy-egy adott közszereplő azokban a nagyon is izgalmas napokban vagy éppen mennyire nem volt fontos egy másiknak a szerepe. A probléma ezekkel a kötetekkel csupán annyi, hogy ma még elég sokan élnek azok közül, akik saját maguk is ott voltak, esetlen személyesen emlékeznek azokra a napokra, és nem felejtették el, hogy valójában ki, mit is mondott akkoriban… Esetleg korábban, amikor még mást illett mondani… De hagyjuk meg mindenkinek a békés szenilitás és múlt megszépítésének a jogát, inkább foglalkozzunk múltunk egy másik különös eseményével.

Blogíró még nyaralás előtt, a színházi szezon vége felé, vette magának a hatalmas bátorságot, és megnézett egy új magyar operát. A nézőnél talán csak a szerző kell hősiesebb legyen ha operaírásra adja fejét, mert ez a műfaj manapság nem túl népszerű: elég nehéz lenne meghatározni egy jelentősebb társadalmi csoportot, amelyik ma komolyan érdeklődne az operák iránt. Az adott esetben azonban Fischer Iván és a Budapest Fesztiválzenekar neve megtöltötte a színházat. 

A darabról olvasható minden előzetes nem győzi hangsúlyozni, hogy megértéséhez kötelező ismerni a tiszaeszlári per történetét. De ezt a rendező cseppet sem bízza a véletlenre: részletes műsorfüzet áll a közönség rendelkezésére, és a blogíró által látott előadás előtt maga a szerző és egy jó nevű, nagy tudású professzor tartotta a bevezetőt. 

Mégis, a kellő lelki felkészültség elengedhetetlennek látszik, mert e nélkül csak kevéssé összefüggő színes leporellólapokat lát a nem kellően érző ember. Van a színpadon minden: magyar nóta, focidrukkerek vuvuzelával, autentikus zsidó vallási ének, néha még operaária is. Külföldön biztosan nagy siker lesz, mert ezen stíluselemek együttes szerepeltetése és a témaválasztás igen modern, időszerű és hatásos. Számunkra azonban az egész „nem állt össze”. Lehet, hogy nem figyeltünk kellőképpen, de éppen csak a legizgalmasabb kérdésre nem kaptunk választ sem szövegben, sem zenében, sem játékban: mi vitte rá Scharf Móricot, hogy apja és hitsorsosai ellen valljon, kis híján akasztófára juttatva őket, de még kevésbé abból a folyamatból nem láttunk semmit, ami őt később visszavezette ősei világába. Azt azért meg kell hagyni, hogy a vörös tehén áriája a darab harmadánál igen szép, és komoly zeneszerzői teljesítmény. Persze, azt, hogy Fischer hatalmas zenei tehetség, nagy butaság lenne elvitatni. Kár, hogy a nagyot markolni szándékozó műben olyan kevés hasonló minőségű részt lehet találni. De lehet, hogy csak kell huszonöt év, mikorra megértjük a darabot.