„Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!”

Ibsen: A nép ellensége (Katona József Színház)

Blogíró kivételesen negatív. Ezer oka lenne rá, hiszen akad gondja elég, de kinek nincsen? Eddig is volt problémája, sok, mégsem próbálta soha depresszióba kergetni olvasóit.

Blogíró kivételesen negatív. Amikor írni kezdett, megfogadta, hogy csak olyan előadásokról fog mesélni, amelyeket megnézni érdemes, ezért is lett régi-régi rovatának címe: „Ajánló”. Ami nem volt jó előadás, ami nem tetszett, arról eddig soha nem írt, hiszen blogíró nem képzett kritikus, nem képzett irodalmár, a sok-sok színmű elolvasása és egy-két „valaminek” a játékból történő összereszelése nem jogosítja fel semmire.

De a most látott darab esetében megszegi a maga készített szabályt. Hiszen éppen arról van szó, hogy a szabályok azért vannak, hogy előbb-utóbb megszegjék őket.

A Katonában most futó Ibsen mű aktualitása kicsit sem kétséges. Igaz ugyan, hogy aktualitása 2014-ben trivialitás, és ha az alkotók valóban bátrak lettek volna, akkor két-három, esetleg négy vagy éppen hogy nyolc, vagy akár tizennyolc évvel ezelőtt tűzték volna műsorra. Akkor még újdonság lett volna az üzenet, akkor még nem szembesültek volna polgártársaink nap, mint nap ezzel az örök problémával. Mert a politika által elnémított igazság kérdése örök, az Ibsen által leírt mondatok érvényessége, fontossága soha nem kérdőjelezhető meg. A színészek játéka ma is kiváló, a rendezés ma is pontos. De a közönség felháborodás helyett mégis a vállát rángatva távozik, és nem tüntetni megy a Petőfi szoborhoz, hanem hazasétál felmelegíteni a maradék vacsorát. A közönséget nem érinti meg a darab üzenete, mert az előadásban van egy igen súlyos dramaturgiai tévedés, egy jóvátehetetlen hiba: a kézikamera megjelenése a színpadon. Ibsen korában nem volt kézikamera, és ha a darabot a mába transzponáljuk, ha van kézikamera, akkor internet is van. És ha internet van, akkor nincs darab. Ma a véleményét mindenki ellen vállalni akaró doktor nem lehetne egyedül. Az persze elképzelhető, hogy a tömeg nem fogadja el amit a nép ellensége mond, az persze lehet, hogy a politikai elit, a polgármester, a jól fizető állásokra pályázó megalkuvó civil szervezetek vezetői el akarják némítani a számukra kellemetlen eredményeket bemutatni akaró társukat, az persze lehet, hogy hamis jelentések közzétételére akarják kényszeríteni a tudóst. Ilyen mindig volt, talán ma is van, blogíró maga is találkozott ilyennel fiatalkorában (**). Be is adta felmondását, el is ment az országból, ennél többet nem tudott, három kölökkel nem mert tenni. De ma, az internet hőskorában, mindaddig, amíg meglehetősen szabad a blog, tűrhetően szabadok a közösségi portálok, nem okozhat problémát egy vélemény nyilvánosságra hozatala.

Az persze érdekes kérdés lett volna, hogy mi lesz majd akkor, ha már a blog sem lesz szabad? Létezhet-e vajon olyan kor, amikor az internetnek is befogják majd a száját? De ez a kérdés ebben az előadásban nem merült fel.

Ezért aztán felejtsük is el ezt a régi Katonához méltatlan előadást. Foglalkozzunk inkább kicsit a magányos művész, a magányos tudós és a tömegek szembenállásával (***).

Közhely, hogy a művész, a tudós mindig magányos, közhely, hogy még az is igen ritka, hogy a magára keveset adó művész, a szórakozott professzor, a nehezen elviselhető zseni akár csak egy társat: feleséget, férjet találjon magának. De mi nem is ezzel akarunk egy kicsit foglalkozni.

Maradjunk például rögtön annak a színháznak a névadójánál, ahol ezt a felejtendő darabot láttuk. Katona József mindössze 38 éves volt amikor meghalt, és soha nem érte meg az azóta sokszor, sok szennyes célra felhasznált nagy műve színpadra kerülését. A Bánk bánt 24 évesen írta, de pár hónappal később abba is hagyta az írást, hogy aztán soha többé színművet ne írjon. Polgárként, Kecskemét főügyészeként hunyt el.

Az egész világon méltán elismert Bartók Bélának jóval hosszabb élet adatott meg, de méltó elismerést itthon ő is alig kapott. Színpadi műveiért, főleg a „kékszakállúért” és a „mandarinért” életében rengeteg elutasítás érte hazájában, olyannyira, hogy a Csodálatos mandarint sokáig be sem engedték Magyarországon mutatni: szülőföldjén csak halála után került színpadra. A valaha élt legnagyobb magyar zeneszerző temetésén tíz (10) ember volt jelen.

Apropó temetés: nem csupán a magyar zeneszerzők élete volt kemény. Mozart sorsát a Shaffer darabból készült Milos Forman film tette közismertté. De azt a Mozart desszertek vásárlói közül meglehetősen kevesen tudják, hogy a zeneszerző temetésén egyetlen egy hozzátartozója vagy barátja sem vett részt, ma senki nem tudja, és már soha nem is fogjuk megtudni, pontosan hova is temették a salzburgi édesség névadóját.

A festők, mint például a ma dollármilliókért árult képet alkotóinak az életét is jól ismerjük. Van Goghról tudjuk, hogy első kiállítása 15 évvel a halála után volt, és ha testvére nem támogatta volna, tán éhen is pusztul. Ma egy képe százmillió dollárnál is többet ér. De például Csontváry sem járt jobban. Ő Párizsban elismert festő volt, itthon kinevették, és csak 11 évvel a halála után fedezték fel. Egy közismert magyar tudós, akinek munkásságára ma joggal vagyunk oly büszkék, Semmelweis Ignác, belebolondult abba a sok támadásba, amik tanai miatt érték. Az atomfizika nagy felfedezéseiről hosszú évekig próbálják mindig bizonygatni, hogy értelmetlen zagyvaságok, és csak a felfedezés után tíz, húsz, sokszor ötven évvel kerülnek elfogadásra.

Folytassuk?

A lenézett, kinevetett, el nem ismert magányos harcos számára egyetlen vigasz létezik: a jövőbe vetett vak hit. Ha sikered van, ha a tömegek elismernek, akkor biztosan a saját korod közönségének alkottál valamit, akkor igazi művész ritkán vagy. Ha nincs sikered, ha leköpnek, akkor viszont sajnos még mindig két eset van: vagy valóban csapnivalóan rossz, amit alkottál, és akkor feleslegesen haltál éhen, vagy tényleg nagyon jó, és azt egy jövő korban, amikor te már a föld alatt leszel, el fogják ismerni.

Viszont akkor téged már hihetetlenül nem fog érdekelni, hogy bárki is tud-e rólad.

Megéri?

De tehet-e egy művész egyebet, mint alkot? Tehet-e egy tudós mást, mint küzd? Lehet egy blogot meg nem írni?

(*) A címben szereplő idézet Babits Mihály „In Horatium” című versének a kezdősora.

(**) Ez Magyarországon például a Mányi Szénbányák indításakor történt: a környezeti katasztrófát csak a bányának a 89-es fordulat eredményeképpen történő leállítása akadályozta meg. A nyolcvanas évek elejének magyar tudósainak a becsületére legyen mondva, hogy akkor nálunk egy sem írta alá a hamis kutatási jelentést. A mai államadósság nem kis részét okozó értelmetlen beruházás alapjául szolgáló "kutatási" anyagot a Szovjet Tudományos Akadémia jegyezte. De azok közül a akadémikusok közül ma már talán senki nem él….

(***) Az adatok pontosítását a Wikipédia segítette.

Miért nagy baj, ha egy nő okos is, szép is?

Ha blogíró teljesen el nem hülyült az elmúlt fél év alatt, akkor most megkísérli újraindítani karmolmányait. Azt még nem vállalja, hogy minden szerdán születik valami, tán még minden másodikon sem, viszont egyszer talán majd arról is szó kerülhet, mi is történt az elmúlt fél évben? De először is kedvenc témánkról: a szép és okos nőkről.

Ha az embernek gyerekei vannak, akkor előbb-utóbb felmerül, hogy meg kell őket tanítani a párkeresés apró trükkjeire. Ez különösen akkor látszik elengedhetetlennek, ha ezeket apa vagy anya sem ismerte, legfeljebb hitte, hogy ismeri, és miközben a gyermek felnövekedett, rájött, hol és hányszor szalasztotta el élete nagy lehetőségét, a sírig tartó szerelmet. Ha a szülő kellőképpen olvasott, járatos a filmművészetben, ismeri a színházat, akkor könnyen megoldhatja ezt a problémát azzal, hogy egy helyesen kiválasztott könyvet nyom kedvence kezébe, megnéz vele egy filmet, elcipeli egy jobb előadásra. A fiús apukák különösen könnyű helyzetben vannak, hiszen a világirodalom számtalan műve szerint a lányok fejét egészen könnyű elcsavarni... Az egyik leghatásosabb, legrészletesebb és valljuk be, hibátlan módszertani útmutatót Heltai állította össze:

Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle.

De köztük a legbölcsebb is hiú.

Így vajmi könnyű boldogulni véle.

Hallgatni bókot: ezt egyik sem únja.

Dícsérd, tömjénezd! Hízelegj!

Száz szónak is a vége egy:

A hozsanna, a hallelúja

Kábulatában mind, mind lépremegy.

Mert mind csak arra büszke, mije nincs.

Szépnek magasztald azt, ki csúnya,

Mondd a gonosznak: angyal, drága kincs,

Dicsérd okosnak a butát,

Frissnek, ügyesnek a sutát,

A kikapósnak magasztald erényét,

Fülét süketnek, vaknak szemefényét,

A förtelemnek mondd, hogy gyönyörűség,

A csapodárnak azt, hogy csupa hűség,

A jó kövéret mondd soványnak,

Világ rimáját szűzleánynak,

Dicsérd kicsinynek a nagyot,

És óriásnak, aki törpe,

Állhatosnak azt, ki elhagyott,

Sudár pálmának azt, ki görbe!

A jámbor aztán nézzen a tükörbe,

És káromkodjon egy nagyot...

De akkor én már hol vagyok!

(Heltai Jenő: A néma levente)

Megjegyezzük: Heltai kétszer nősült, mindkét felesége gyönyörű volt…

Ha apa ennél komolyabban vesz magát, akkor saját maga is kitalál jótanácsokat, előáll (többé-kevésbé…) új ötletekkel. Ezt hallottuk egyik kereskedelmi televíziónk szakértőjétől is, aki talán éppen Heltai nyomán ekképpen okította fiát: „Az okos nőknek mondd, hogy szépek, a szépeknek, hogy okosak!”. A tanács nem rossz, hiszen ezáltal legkönnyebben a csúnya és buta nőkkel fogunk tudni beszélgetni… 

De mit mondjunk egy szép és okos nőnek?

1:1

Kodály: Háry János (Erkel színház évadnyitó előadása, 2013. október 6-án az aradi vértanúk emléknapján)

Amikor blogíró hét évvel ezelőtt elkezdett színházról „Ajánlót” írogatni, megfogadta, hogy csak a jó darabokat említi. Blogíró nem kritikus, nincs képzettsége, tehát nincs joga értékelni mások munkáját. Így aztán amikor fél éve először elment a többé-kevésbé felújított Erkel Színházba, hogy végre elvihesse gyermekeit egy olyan János vitézre, ami valóban nekik lett feldolgozva, nem írt egy sort sem. Igaz, még azt is megbánta, hogy szegény kis kölkeit elvitte magával… Na, olyan rossz színházat régen látott… Hogy kerül klasszikus balett egy operettbe? Miért mosolyog idióta módra az udvarhölgy a francia király udvarában, amikor éppen a legrosszabbul áll a csata? Miért lett szerecsennek maszkírozva az egyik huszár? Képtelenség. Egyre csak Alföldi csodás János vitéze járt az eszében…

Ilyen rossz kezdés után meglehetősen óvakodva csapta hóna alá ismét a két kicsit, különösen, hogy nem tudja titkolni, komoly előítéletei vannak Vidnyánszkyval szemben. Márpedig ez a Háry Debrecenből jött. Hiába mondták szakember barátai, hogy nem kell a szegény nagyszájú, nagyétvágyú, nagyravágyó urat minden téren utálni, mert rendezőnek kiváló, blogíró már nem fog megváltozni: élete végéig a gyengébbek, a kitaszítottak, a lenézettek, a kinevetettek oldalán fog állni. Nyilván, hiszen ő maga is oly sokszor volt gyenge, kitaszított, lenézett, kinevetett.

Aztán mégis, elég gyorsan be kellett vallania: ez a Háry igen jó.

És nem csak azért mert az Operából is kirugdosták az öregeket: megfiatalodott a zenekari árok, megfiatalodtak az énekesek. Lehet, hogy az évadnyitó előadás tiszteletére, de a fiatalka zenészek igencsak pontosan játszottak, Örzse, Háry tökéletesen énekelt, a férfikórus, a férfitánckar nagyon jó volt. Ezt még blogírónak is el kellett hamar ismernie, hiába tartozik maga is az kirúgandó öregek közé…

Végül egyre jobban kiderült, hogy akárhogy is van, meg kell hagyni, Vidnyánszky is mindent tud a színházról. Itt-ott lehet vitatni a rendezést, blogírónak többször sok volt a mozgás, de ennek a darabnak ez volt az egyetlen „felnőtt” előadása (és a nézők fel még így is gyerek volt), ezen túl már csak iskolások jönnek, több tízezren. Nekik nem lesz sok, ők rövidre vágott rajzfilmeken edződtek, éppen mint blogíró nagylánya, aki végig élvezte a rendezői poénokat. A máskor annyira iskolásan merev és unalmas gyerekkórus itt köpőcsövezett éneklés közben (éppen, mint blogíró hajdani iskolájában, alig pár száz méterre a színháztól), a császár úgy ugrál, mint a csodálatos mandarin a régi koreográfiában, a női kórusból kirángatott hölgyek oly kecsesen nem tudtak táncolni, hogy az imádni való volt. A láthatóan méregdrága díszlet és jelmez kiváló, a forgó használata tökéletes, és mielőtt megint politizálni kezdenénk, észrevehetjük, hogy a szcenikára már egy fillér sem jutott, a maga a színház még frissen mázolva is eléggé lepukkadt, a fényvetők a régiek, a villanymadzagok körben kilógnak a színpad körül a falakból, az öreg kampók ott búslakodnak a falon. És semmi nem volt túlmagyarkodva, túlbusongva, a „Tiszán innen, Dunán túl” és a „Sej, Nagyabonyban…” viszont nagyon működött, a gyerekeknek még otthon is a fülükben motoszkált.

És noha nagyon pontosan tudjuk, hogy még a legnagyobb tehetség sem igazol minden tisztességtelenséget, kíséreljünk meg várni öt évet, és csak utána ítéljük meg Vidnyánszky művészetét. Egy jó pesti estét már köszönhetünk neki.