Miért nagy baj, ha egy nő okos is, szép is?

Ha blogíró teljesen el nem hülyült az elmúlt fél év alatt, akkor most megkísérli újraindítani karmolmányait. Azt még nem vállalja, hogy minden szerdán születik valami, tán még minden másodikon sem, viszont egyszer talán majd arról is szó kerülhet, mi is történt az elmúlt fél évben? De először is kedvenc témánkról: a szép és okos nőkről.

Ha az embernek gyerekei vannak, akkor előbb-utóbb felmerül, hogy meg kell őket tanítani a párkeresés apró trükkjeire. Ez különösen akkor látszik elengedhetetlennek, ha ezeket apa vagy anya sem ismerte, legfeljebb hitte, hogy ismeri, és miközben a gyermek felnövekedett, rájött, hol és hányszor szalasztotta el élete nagy lehetőségét, a sírig tartó szerelmet. Ha a szülő kellőképpen olvasott, járatos a filmművészetben, ismeri a színházat, akkor könnyen megoldhatja ezt a problémát azzal, hogy egy helyesen kiválasztott könyvet nyom kedvence kezébe, megnéz vele egy filmet, elcipeli egy jobb előadásra. A fiús apukák különösen könnyű helyzetben vannak, hiszen a világirodalom számtalan műve szerint a lányok fejét egészen könnyű elcsavarni... Az egyik leghatásosabb, legrészletesebb és valljuk be, hibátlan módszertani útmutatót Heltai állította össze:

Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle.

De köztük a legbölcsebb is hiú.

Így vajmi könnyű boldogulni véle.

Hallgatni bókot: ezt egyik sem únja.

Dícsérd, tömjénezd! Hízelegj!

Száz szónak is a vége egy:

A hozsanna, a hallelúja

Kábulatában mind, mind lépremegy.

Mert mind csak arra büszke, mije nincs.

Szépnek magasztald azt, ki csúnya,

Mondd a gonosznak: angyal, drága kincs,

Dicsérd okosnak a butát,

Frissnek, ügyesnek a sutát,

A kikapósnak magasztald erényét,

Fülét süketnek, vaknak szemefényét,

A förtelemnek mondd, hogy gyönyörűség,

A csapodárnak azt, hogy csupa hűség,

A jó kövéret mondd soványnak,

Világ rimáját szűzleánynak,

Dicsérd kicsinynek a nagyot,

És óriásnak, aki törpe,

Állhatosnak azt, ki elhagyott,

Sudár pálmának azt, ki görbe!

A jámbor aztán nézzen a tükörbe,

És káromkodjon egy nagyot...

De akkor én már hol vagyok!

(Heltai Jenő: A néma levente)

Megjegyezzük: Heltai kétszer nősült, mindkét felesége gyönyörű volt…

Ha apa ennél komolyabban vesz magát, akkor saját maga is kitalál jótanácsokat, előáll (többé-kevésbé…) új ötletekkel. Ezt hallottuk egyik kereskedelmi televíziónk szakértőjétől is, aki talán éppen Heltai nyomán ekképpen okította fiát: „Az okos nőknek mondd, hogy szépek, a szépeknek, hogy okosak!”. A tanács nem rossz, hiszen ezáltal legkönnyebben a csúnya és buta nőkkel fogunk tudni beszélgetni… 

De mit mondjunk egy szép és okos nőnek?

1:1

Kodály: Háry János (Erkel színház évadnyitó előadása, 2013. október 6-án az aradi vértanúk emléknapján)

Amikor blogíró hét évvel ezelőtt elkezdett színházról „Ajánlót” írogatni, megfogadta, hogy csak a jó darabokat említi. Blogíró nem kritikus, nincs képzettsége, tehát nincs joga értékelni mások munkáját. Így aztán amikor fél éve először elment a többé-kevésbé felújított Erkel Színházba, hogy végre elvihesse gyermekeit egy olyan János vitézre, ami valóban nekik lett feldolgozva, nem írt egy sort sem. Igaz, még azt is megbánta, hogy szegény kis kölkeit elvitte magával… Na, olyan rossz színházat régen látott… Hogy kerül klasszikus balett egy operettbe? Miért mosolyog idióta módra az udvarhölgy a francia király udvarában, amikor éppen a legrosszabbul áll a csata? Miért lett szerecsennek maszkírozva az egyik huszár? Képtelenség. Egyre csak Alföldi csodás János vitéze járt az eszében…

Ilyen rossz kezdés után meglehetősen óvakodva csapta hóna alá ismét a két kicsit, különösen, hogy nem tudja titkolni, komoly előítéletei vannak Vidnyánszkyval szemben. Márpedig ez a Háry Debrecenből jött. Hiába mondták szakember barátai, hogy nem kell a szegény nagyszájú, nagyétvágyú, nagyravágyó urat minden téren utálni, mert rendezőnek kiváló, blogíró már nem fog megváltozni: élete végéig a gyengébbek, a kitaszítottak, a lenézettek, a kinevetettek oldalán fog állni. Nyilván, hiszen ő maga is oly sokszor volt gyenge, kitaszított, lenézett, kinevetett.

Aztán mégis, elég gyorsan be kellett vallania: ez a Háry igen jó.

És nem csak azért mert az Operából is kirugdosták az öregeket: megfiatalodott a zenekari árok, megfiatalodtak az énekesek. Lehet, hogy az évadnyitó előadás tiszteletére, de a fiatalka zenészek igencsak pontosan játszottak, Örzse, Háry tökéletesen énekelt, a férfikórus, a férfitánckar nagyon jó volt. Ezt még blogírónak is el kellett hamar ismernie, hiába tartozik maga is az kirúgandó öregek közé…

Végül egyre jobban kiderült, hogy akárhogy is van, meg kell hagyni, Vidnyánszky is mindent tud a színházról. Itt-ott lehet vitatni a rendezést, blogírónak többször sok volt a mozgás, de ennek a darabnak ez volt az egyetlen „felnőtt” előadása (és a nézők fel még így is gyerek volt), ezen túl már csak iskolások jönnek, több tízezren. Nekik nem lesz sok, ők rövidre vágott rajzfilmeken edződtek, éppen mint blogíró nagylánya, aki végig élvezte a rendezői poénokat. A máskor annyira iskolásan merev és unalmas gyerekkórus itt köpőcsövezett éneklés közben (éppen, mint blogíró hajdani iskolájában, alig pár száz méterre a színháztól), a császár úgy ugrál, mint a csodálatos mandarin a régi koreográfiában, a női kórusból kirángatott hölgyek oly kecsesen nem tudtak táncolni, hogy az imádni való volt. A láthatóan méregdrága díszlet és jelmez kiváló, a forgó használata tökéletes, és mielőtt megint politizálni kezdenénk, észrevehetjük, hogy a szcenikára már egy fillér sem jutott, a maga a színház még frissen mázolva is eléggé lepukkadt, a fényvetők a régiek, a villanymadzagok körben kilógnak a színpad körül a falakból, az öreg kampók ott búslakodnak a falon. És semmi nem volt túlmagyarkodva, túlbusongva, a „Tiszán innen, Dunán túl” és a „Sej, Nagyabonyban…” viszont nagyon működött, a gyerekeknek még otthon is a fülükben motoszkált.

És noha nagyon pontosan tudjuk, hogy még a legnagyobb tehetség sem igazol minden tisztességtelenséget, kíséreljünk meg várni öt évet, és csak utána ítéljük meg Vidnyánszky művészetét. Egy jó pesti estét már köszönhetünk neki.

Három a magyar igazság

Szörényi, Bródy: István, a király (Szeged, 2013. 08. 20.)

„Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

[…]

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.”

(Illyés Gyula: Ki a magyar)

Blogíró hezitált, írjon-e a szegedi IK-ról, mert az előadást a tévé is közvetítette, tehát biztosan mindenki látta. Akkor minek írni róla? Aztán beindultak a vélemények, és most már meg nem állja, hogy el ne mondja a magáét.

Először is kár vitatkozni arról, hogy mennyire autentikus ez a változat, hiszen a darab két szerzője él. Ha a szerzők bármivel nem értettek volna egyet, akkor nyugodtan letilthatták volna, akár az utolsó percben is. Joguk lett volna rá, és egészen biztos, hogy e nélkül a bevétel nélkül sem haltak volna éhen. Feltételezhetően még mindkettőben van annyi kurázsi, hogy meg is tették volna, ha helyesnek látják. De nem ez történt, hanem éppen az ellenkezője. Vajon miért állt ki tavasszal Szörényi Levente Alföldi mellett? Hasonlítana a világnézetük? Amennyire ismerjük, cseppet sem. Közeli barátok lennének? Szinte kizárt. De Szörényi is, Alföldi is, magas színvonalon űzi azt a művészi hivatást, amit választott magának. És akár sikerük van, akár nincs, akár támadják, akár imádják, a saját útjukat járják. Biztos, hogy Alföldi ezzel az előadással tisztelegni, és nem csak pukkasztani akart. Mint a négy évvel ezelőtti „botrányos” (csudát botrányos: kiváló) János vitézzel. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell látnunk, rá kellene végre ébrednünk: nincs Tündérország, nincs egyetlen igazság. Legalább három van… Ezért volt érdemes elővenni ezt a darabot, amit az elmúlt 30 évben, lássunk be, sokan, sokféle módon használtak már, sokféle nemtelen célra.

„Szállj messze, szállj magasra

Szél könnyű szárnyán szállj

Új tavasz hírét vidd el

Szállj fel szabad madár!”

Aki ott volt 83-ban, az emlékszik: a Városligetben mindenki, népi is, urbánus is hitt abban, hogy lesz új tavasz. Sok-sok új tavasz. 30 év után már mind rájöttünk: ebből a reményünkből semmi nem valósult meg. Hogy szegény szabad madárnak miért kellett kimúlnia, azt majd a történészek kiderítik. Hogy az egész fiatalságukat, egész felnőttkorukat átküzdő nemzedéknek miért nem sikerült a valós szabadságot, a belső megbékélést, a nyugalmat megvalósítania, azt majd a művészek feldolgozzák.

Szegeden háromszor gyúltak fel a nézőtéri fények az előadás alatt, meglehetősen szájbarágósan hangsúlyozva, hogy most a nézők is be lesznek vonva három fontosnak vélt gondolat átérzésébe (a tévéfelvételen ezt aligha lehetett használhatóan megvalósítani, így aztán nem kizárt, hogy a tévéfelvételből éppen a legfontosabb hatáselem hiányzott):

1. „Adj békét, Uram!” Erre a motívumra épült fel az egész mostani előadás. Réka lett a központi figura, és alighanem igaza van a rendezőnek: ő az egyetlen, aki épeszűen gondolkodik. Hiába történik minden úgy, ahogy Sarolt szeretné, hiába négyelik fel Koppányt, hiába koronázzák meg a mamahotelből éppenhogy kilépett Istvánt, béke ebből még nem született. Mind a mai napig sem.
2. „Jaj, de unom a politikát!” Már az is eredmény, hogy ez a dal benne maradhatott a mostani előadásban, és nem vágták ki, mint annyiszor a 30 év alatt. Az, hogy az ország sok polgárával együtt a rendezőnek is sajnos ez a második legfontosabb üzenete, teljesen érthető. Ha a kritikusok sokallják, hogy ötvenszer vagy százszor mondja el a színpad, hogy „Unom”, akkor vegyüljenek el a nép között, és hallgassák meg, amint az emberek naponta nem százszor, nem ezerszer, de milliószor ismétlik ugyanezt: „Unom, unom, unom, unom… ”
3. „Himnusz” Hihetetlen módon, ennek az előadásnak, ugyancsak, mint a 30 év előttinek, szerves része tudott lenni himnuszunk. Nem lett belőle felesleges magyarkodás, de nem lett belőle oda nem illő zavaró magyarázkodás sem. Nem lőjük le az előadás végének megoldását, hiszen az RTL jóvoltából több millióan látták, de a szent korona valóságába szorult szereplőket nézve az először kissé megdöbbent, még felállni is majdnem elfelejtő nézők éppen a Himnusz alatt gondolhatták végig: ki is lett bezárva, hova? Ki van benn, és ki van kívül? Hol a helyünk: kívül vagy belül? És jó volt hallani, hogy az utolsó sorokat már itt-ott a nézők is énekelték. Feltételezhetően azok, akik megértették az előadást.

A hivatalos kritika fanyalogjon ma is nyugodtan, hiszen harminc éve is azt tette. Mit mondhatunk nekik? Igen, a koreográfia valóban csapnivaló volt, az új, „szimfonikus” hangszerelés többet ártott, mint használt, a hintaló, az pedig végképp vérciki. És tudjuk jól, hogy a Kárpát-medencén kívül senki meg nem érti, miért kell még ma is ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Talán belül sem. Az „IK” problematikája csak nekünk, magyaroknak, az Illyés által meghatározott magyaroknak érthető. Szegeden is hiába volt a kiváló angol fordítás a kivetítőkön, a külföldiek a szünetben megszöktek. Magyarról magyarra pedig már régen nem tudunk fordítani. 

De mégis: 

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

(Illyés Gyula: Bartók)

Akkor lesz ...

az egyenjogúság teljes, ha a sakkban a király nem lesz fontosabb a királynőnél...

(bocs...)

Professor Unrat

Heinrich Mann: A kék angyal avagy egy zsarnokság vége (Örkény Szinház)

„Professor Unrat”: ez volt a címe Heinrich Mann (Thomas Mann bátyja) 1905-ben írt, novellánál alig hosszabb kisregényének. A Project Gutenbergnek hála, ez ma már bárki számára ingyenesen elérhető (eredeti nyelvén…). Nálunk „Ronda tanár úr” címen ismerik, sajnos rendkívül kevesen, bár azért ez nem akkora csoda, mert mint olvasmány nem túl elviselhető. Ellenben elég sokan tudják, hogy a novella alapján 1930-ban készült film hozta meg Marlene Dietrich számára a nagy kiugrást. Igaz, ez olyan lehetőség volt, amit manapság a feministák teljes mértékben elítélnek: a forgatókönyv szinte kizárólag a színésznő „adottságaira”, konkrétan: formás lábának mutogatására épült. De még akik jól ismerik blogírót, most az egyszer kivételesen ne azt várják, hogy azokat a k. hölgyeket nevezi nevükön, akik környezetében ma is „adottságaikkal” kívántak vagy kívánnak előnyt kivívni maguknak (bármennyire is jó vagy rossz emlékeket hagytak maguk után), hanem, mielőtt a mű hazai bemutatójának érdemeit értékelnénk nagyra, értékeljük igen sokra Marlene Dietrich pályáját, amelyet ilyen „alantas” módon indított. Vajon kevesebbet ért a színésznő nácik elleni kemény kiállása a 30-as évek közepén, mert karrierjét a lába mutogatásával kezdte? Vajon nem számít semmit 44-ben az amerikai katonák lelkesítése a „Lili Marleen”-nel, mert őt tekintik a vamp, a férfiak életét megrontó nő prototípusának? Vajon semmit nem érnek az „Ítélet Nürnbergben” és a „Vád tanúja” főszerepei, csak mert egyszer total planban láttuk a bugyiját (egyébként: nem láttuk…)? El szabad felejteni a „Hova tűnt a sok virág”-ot, ami az 50-es években az egyik alapvető háború ellenes dal lett? Ki van zárva.

Sőt, éppen az álszent előítéletek ellen kellett elkészíteni Pesten is a „Kék angyalt”.

Mert az Örkényben bemutatott darab elsősorban nem a „szörnyű” züllést pellengérezi ki, hanem az örökös megfelelni vágyás értelmetlenségét, céltalanságát, jövőtlenségét mutatja be. Posvány tanár úr nem attól sajnálatra méltó, ami vele a színpadon történik, hanem már eleve szánakozva látjuk 57 évével, noha elsőre aligha azonosítjuk, miért? Az indok végül is sablonos: a tanár úr és főnökei álszent fennköltsége, tisztasága, erkölcsössége nem sajátjuk, ők soha nem magukat mutatják a világnak, hanem azt a valakit, akinek elképzelésük szerint mutatkozniuk illik. Nekik nincs is önálló énjük: szájukból az elvárt mondatok jönnek, fülük csak azt halja, amit hallani illik, és csak azt teszik, amit a „társadalmi helyzetük”, az iskolaigazgató, a polgármester, és azok szupererkölcsösnek látszó feleségeinek szerepei szerint a „világ” elvár tőlük. A tanítványok a szokványos színpadi sablon szerint koruknál fogva természetesen nem hajlandók erre a képmutatásra, de az előadás (elsősorban a többszörös szerepjátszás) nagy érdeme, hogy mozdulataikba már bele lehet képzelni későbbi kispolgári viselkedésüket. Kiepert, az ócska kis mulató tulajdonosa itt nem velejéig romlott, egyszerűen csak rémesen szerencsétlen, és a csinos Lola („die fesche Lola”), aki miatt a tanár úr elzüllik, egyszerűen csak annyira közönséges, annyira buta, annyira tanulatlan, hogy nem is ismeri az erkölcs fogalmát.

És itt kezdhetünk kicsit magunkra ismerni. Na, jó: magunkra nem, csak a szomszédunkra. A szomszéd úr, a kolléga az irodából az, aki tiszteletre méltónak mutatja magát, akkor is, amikor posványban fetrengő gondolatai vannak, a szomszéd és a kolléga az, aki erkölcsről prédikál, akkor is, amikor legszívesebben a posványban cuppogna a mocsokban.

Lassan rá kell jönni, hogy az alapvető probléma abban rejlik, hogy itt mindenki értéktelen. A tanár urat nem kell nagyon csábítgatni, ő saját maga viszi magát nyíl egyenesen tönkre. Ezért aztán meg is lehetne kérdezni, hogy vajon a professzor karrierjének ilyetén lezárása valóban maga a teljes züllés, amint azt a jó polgár, Heinrich Mann megírta? Vagy a vénülő kecske csak rácsodálkozik a világra, hogy valóban létezik olyan nő, aki elmondhatja, és el is mondja magáról, hogy „Ich bin von Kopf bis Fuß aufLiebe eingestellt”? (Internetet és/vagy nyomdafestéket tűrő módon nem tudjuk lefordítani. A „Liebe” itt nem a fennkölt szeretet értelemben használatos.) Tudjuk, a tanár úr összes megtakarított pénzét egy érdemtelen nőjére herdálta el. De mi lenne a 30.000 birodalmi márkával, ha nem szórja el Lolára? Ebből semmi nem derül ki a megírt szöveg alapján. Ne feledjük: Heinrich Mann nem Thomas Mann! (A tanár úrnak a dramaturgia egyszerűsége érdekében nem voltak gyermekei.) Ami az alig pár évvel korábban íródott Sollnes építőmesterben még tragikus, ami mára már mindennapos helyzet, az itt egyszerűen nevetséges.

Gothár rendezését már dicsértük más alkalommal, itt is igyekezett sokat hozzátenni a meglehetősen sematikus történethez. Gáspár Ildikó ismét kiválóra vizsgázott dramaturgiából. Az Örkény színészei hatalmast játszanak, különösen a „fiúk” által alakított, gyakorlatilag néma polgárfeleségek alakjai „dobnak” jelentősen az előadáson. Talán nem véletlen, hogy a Nemzetiből okkal vagy ok nélkül elmenekülő (ez öt év múlva derül ki!) művészek nagy része ősztől itt lesz látható. A tanár úr rommá válásának ábrázolása alapvetően különbözik a német filmben és a magyar színpadon, de mindkettő hihetetlenül hatásos. Marlene Dietrich bájainak hatására a filmbéli tanár úr nyílt színen kukorékol a mocskos kabarészínpadon, Szandtner Anna combközének imádata eredményeképpen „Pesten” a professzor piszkosrózsaszín kötényben mosogat, miközben a feleségül vett kurva eredeti mesterségét folytatja a város előkelőségeivel a tanár úr saját lakásában. Ez maga a csendes polgári idill, de innen már bizonyosan nincsen lejjebb.