„döntsétek el, hogy maradjak, vagy menjek el”

Shakespeare „A vihar” című művének londoni előadásának emlékére.

The New Globe

Új-régi építmény, de bármennyire is tökéletesen hasonlít az eredetire, nemrégen, alig 16 éve építették. Mégis: itt semmi sem hamis. Noha teljes egészében tölgyfából készült (állítólag semmiféle fém alkatrészt nem használtak az összeállításához), nem akarnak feleslegesen antiknak látszani. Nincsenek műgyertyák, nincsenek műfáklyák, nincsenek műanyag dekorációk. A hatalmas oszlopokból ácsolt kör alakú épület szélén, három emeleten helyezkednek el az ülőhelyek, melyek ugyancsak fényesre csiszolt fából vannak. Középen, a földszinten, a porondon, ahol manapság a zsöllyék találhatóak, ott bizony ázik a közönség. De ott van a fő „járás” is, onnan lehet a szintén csak részben fedett színpadra is feljutni. A színészek az esetek jelentős részében a nézőtérről sétálnak fel, hiszen „All the world's a stage”. És valóban, körbenézve sok esetben nem tudjuk, hogy egy-egy furcsa öltözék vajon színész jelmeze-e vagy méregdrága Oxford street-i ruhaköltemény?

A világítás, a szcenika már a legmodernebb fénytechnikával van megoldva, bár igyekeztek elrejteni a fényvetőket. A színészeknek nem jár hangosítás, hiszen a „fogadó” kiváló akusztikájának hála, hangjukat a nézőtér bármely pontjáról hallani lehet (ellentétben a mi csodás Nemzeti Színházunkkal). Pedig ez nem picike kamaraszínház: csaknem 1600-an nézhetjük egyszerre az előadást. A „back-stage”, a technika, amely kiszolgálja a varázslatot, hasonlóképpen modern: hátul, láthatatlanul, öltözők, és a stáb minden tagja gégemikrofonos mikroporttal szaladgál. A nézőknek külön kávézó és külön söröző jár (ahol csak a buta külföldi kér kávét…), és természetesen, mivel a londoni időjárás megbízhatatlan, lehet takarót és párnát is bérelni.

The tempest
 

Amikor blogíró Londonba indult még egyszer elolvasta a darabot, így aztán nem volt nehéz felismerni a szereplőket, a helyzeteket. Néha még a szöveget is sikerült megértenie. Már persze, ha a figura szerint ez szükséges volt. A hercegkisasszony nyilvánvalóan a legtisztább mai irodalmi angolt beszélte (ez nem archaikus előadás volt), míg a bohóc, a színpad örök részeges Harlikenje, minősíthetetlen, trágár tájszólást. Az előadás tehát egy számunkra viszonylag idegen nyelven is teljesen érthető, követhető, élvezhető. Ennek oka igen egyszerű: a rendezője tudott olvasni: megértette, és nem tett hozzá Shakespeare anyagához, igaz, nem is vett el mondataiból. Nem értelmezte újra, „csak” színre vitte a darabot. De hát akiknek az öreg Vilmos írta, azok között sem rendelkezett mindenki érettségivel! (Konkrétan senki, mert azt a vizsgát akkor még nem találták ki.) Ezeken a deszkákon érthetővé vált a „színház a színházban”, érthető a bűnösök őrültsége, és érthető Prospero gyermeki öröme lánya boldogságán. Itt olyan finomságokat is észre lehetett venni, hogy a darab elején Miranda még mint rendes 15 éves kamaszlány lázad, majd amikor megérti apja történetét, kibékül vele, és imádni kezdi. És érthető, hogy ez az imádat még akkor sem lohad igazán, amikor apa kissé még késlelteti a várva várt egybekelését álmai lüke hercegével. 

Hát igen, Ferdinánd, a herceg eléggé lüke, szép prototípusa a reklámok buta pasijának. Ez részben humoros, de érthető is, mert hol találna Miranda apjához fogható erejű férfit? Ha pedig nem lehet a férje olyan erős, mint apa, akkor viszont viselje az asszony a nadrágot, legyen férje még nála is gyengébb. A lökött kis szőke herceg pedig kellőképpen alá is rendeli magát leendő nejének:
„Tudd meg, angyal, hogy első látásra röpült a szívem szolgálatodra, ott lakik tenálad, s már rabszolgáddá tett. Csakis miattad hordom türelmesen a fát.”

De mint egy pár hete írt provokatív bejegyzésben mondtuk, a házasság csak akkor jöhet létre, ha a leendő feleség elfogadja a tesze-tosza herceget teljes mértékben urának: 

 „Feleséged vagyok, ha elveszel; ha nem, szűzen halok meg. És ha társnak nem kellek, szolgád akkor is leszek, ha akarod, ha nem.” 
És ezt Shakespeare már Freud előtt tíz emberöltővel hibátlanul leírta…
 
The project
 

Blogírónak még egy nagy öröme volt ezen az estén. Hatalmas segítséget kapott szakmája műveléséhez a négyszáz éve íródott mű által, hogy munkatársainak okosságokat tudjon majd mondani a projektek lényegéről. Manapság divat azt gondolni, hogy a projektek modern dolgok, és csak Mr. Gantt megjelenése óta léteznek. Henry Gantt valóban sokat tett annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjunk elvégezni nagyobb, sokszereplős feladatainkat, de a Globe-ban ülve hallhatjuk, hogy projektek már 400 éve is léteztek. Maga Shakespeare is, csak ebben a darabban háromszor mondatja ki Prosperoval, hogy ő bizony egy projektet hajt végre (tessék rákeresni a szóra!). Igen, ez az egész darab egyetlen projektről szól! Prospero munkájának van azonosítható célja (vissza akar kerülni Milánóba), van időütemezése (Ariel már nagyon várja a szabadulását, Prosperonak mindössze három órája van), van erőforrás ütemezése (csak saját magára és légi szellemeire támaszkodhat), és hát, még ha kissé sajátságos is, de van a feladat végrehajtásának egyedi módszertana.

Hej, de sok projektvezető örülne egy olyan hatékony szellemnek, Arielnek, mint amilyennel Prospero rendelkezik! Bár blogíró már azzal is megelégedne, ha néha eltörhetne egy olyan vastag, görcsös botot egy-egy engedetlenebb projekttag hátán, mint amilyen a vén varázsló kezében látható.
 

(A cím Fábri Péter fordítása, a többi idézet Nádasdy Ádám fordításából származik)

„… only education, sir. Scholarships, sir. Cambridge Local, sir. Sidney Sussex College, sir.”

Blogíró, vénségére, óriási eredményt ért el: olyan ajándékot kapott születésnapjára (szép, nagy, kerek szám volt…), aminek valóban tudott örülni. Ennek az ajándéknak nem kellett hatalmas doboz, ezt nem lehetett kézbe fogni, de nem is kellett használat után eldobni sem, nem növelte a felesleges műanyag alkatrészek számát. A nagy-nagy ajándék egy színházjegy volt a londoni újjáépített Globe Szinházba, Shakespeare Viharjához.

 Ez blogírónak amúgy is kedves darabja, hiszen ez a színmű a drámaírás egyik magasiskolája.

Az ember meg sem tudja számlálni, hány szálon játszódik a cselekmény, és szinte dramaturgiai csoda, hogy hány szereplő életében áll be jelentős fordulat az előadás során. Ráadásul oly módon, hogy ezt még valamennyire hihetőnek is tartjuk. Soroljuk el gyorsan:

• Prospero, Milánó törvényes hercege, az elefántcsonttoronyba zárkózott mogorva varázslóból jókedvű, leendő nagypapa lesz.
• Miranda, Prospero lánya, lázadó tinédzserből határozott, ifjú asszonnyá válik.
• Ferdinánd, nápolyi királyfi, a hülye hercegecske, aki végül is legalább annyi próbának képes megfelelni, hogy férjül veszi egy leány, aki apján kívül más férfit még soha nem látott.
• Alonso, Nápoly királya, a jó útra térő trónbitorló, aki átadja helyét az arra ugyancsak érdemtelennek.
• Ariel, légi szellem, szolgából szabaddá válik.

És mindez egy kis szigeten, három óra alatt. Képtelenség. Egy rendes szappanoperában egy évtized alatt sem történik ennyi jellemfejlődés.

Az előadáshoz, persze, először is ki kellett repülni Londonba.

Ahol azonnal és sokadszor fel szabad ismerni, hogy blogíró angoltudása udvariasan fogalmazva is „nem túl erős”. Ez eléggé érthető, hiszen ő még olyanoktól tanulta ezt a szép nyelvet, akik soha életükben nem jártak a Lajtán túl. Mégis, ennyi tudással meg lehet érteni a buszsofőrt, aki persze bevándorló, esetleg bevándorlók gyermeke, de látva a szerencsétlen mostérkezettett, megpróbál érthetően beszélni. Valljuk be, ez nem nagyon sikerült neki, de már a jó szándék is becsülendő… Az igazi döbbenet akkor éri a kontinensről érkezett külföldit, amikor látja, hogy a sofőr a következő megállónál szép türelmesen megvárja, amíg az éppen felszállt idős utas helyet foglal, és hátrafordulva a vezetőülésből még meg is kérdezi, hogy valóban kellően stabilan ül-e a bácsi. Pár perc múlva, amikor a piros busz csak azért lassít kicsit, hogy a sofőr megmutassa külföldinknek azt a gyalogosfelüljárót, amelyen majd elérheti célját, már senki nem lepődik meg.

Később, a földalattiban az utasnak eszébe jut az útikönyvnek azt mondja, hogy „gyakorlatilag minden vallás képviselt valahol Londonban”. És ez valóban igaz. De továbbmehetünk: Londonban a világ minden nyelvét is beszélik. A londoni földalattin közlekedve az ember egészen biztos lehet abban, hogy Babilon nem a felhők között, hanem ott lenn, a föld alatt van.

De miért van az, hogy még a borzasztó csúcsforgalom is elviselhető valamennyire? (Bár azért naponta kétszer nem lenne könnyű benne közlekedni.) Miért van az, hogy ötször kér bocsánatot az az utas a társától, akit véletlenül egy kicsit meglökött? A válasz gyorsan megtalálható. Londonban élve belátható az az ősi igazság, hogy ha nem zavarjuk embertársainkat, ha elfogadjuk szokásaikat, ha kedvesek, esetleg udvariasak vagyunk velük olyankor, amikor az nekünk nem okoz nehézséget, akkor a saját életünk is ezerszer könnyebb lesz. Még csak ne is gondoljunk arra, hogy valaha viszonozhatják ezt a kedvességet, vegyük észre, hogy egyszerűen jó érzés segíteni valakinek olyankor, amikor ez nekünk semmibe sem kerül. Jó érzés elfogadni egy mosolyt, egy „thank you, really”-t, egy olyan mozdulatért, ami nekünk kicsit sem volt megerőltető.

Ilyen kevésből áll az angol jó modor? Ilyen kevés teszi Londont még ma is olyan kívánatossá a világ oly sok fiatal polgára számára? Lehetséges. De miért marad fenn, miért nem szűnik meg ez a viselkedési forma? 

Pár hete azzal fejeztük be a hazai piszchiáterek iránti hódolatunkat lerovó írást, hogy boldog az a nemzet, ahol a társadalmi szokások évtizedeken át változatlanok. Nos, észre kell vegyük, hogy éppen London az a város, ahol a társadalmi szokások alapelvei nem évtiezedek, de évszázadok óta változatlanok. Ezek voltak fontosak Morus Tamás idejében, és ezek fontosak ma is.

Hogyan lehetséges ez, hiszen a város lakosai folyamatosan cserélődnek, jelentős részük már réges-régen nem az ősi ”fehér, angolszász, protestáns” közösséghez tartozik. London igazi világváros, itt többségben vannak azok, akik kicsit sem tartoznak ehhez a réteghez. MIért képes a mára kisebbségbe szorult réteg átadni szokásait, elfogadtatni erkölcseit a többséggel?

Valószínűleg azért, mert ezek a szokások, ezek az erkölcsök segítik az életben maradást.

Shakespeare?

A vihar?

De hiszen az alig-alig több, mint négyszáz éve (pontosan: 402 éve) íródott!

Arról majd egy hét múlva…

(a bejegyzés címe G. B. Shaw: You Never Can Tell című művéből származik, a Gutenberg Projekt segítségével.)

Csapongó generációk - I.

Mottó: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”

Blogírónak mostanában sokat kell értekeznie, a legkülönfélébb korú kollégákkal beszélgetnie. Sokszor csak egy cérnaszálon egyensúlyozva a kommunikációs szakadékok felett megdöbbenve tapasztalja, mennyire zavart, mennyire ellentmondással teli életünk egy olyan történelmi időszakban, amikor akár nyugodtan is élhetnénk. De arra is rá kellett jönnie, hogy minden ma élő honfitársunk számos, nem egyszer gyökeres ideológiai, politikai, sok esetben alapvető erkölcsi változások sorozatán kellett keresztülküszködje magát élete során. A gazdasági stabilitásnak nem egyszer a létet, a megélhetést veszélyeztető teljes hiánya, az egyik szélsőségből a másikba zuhanás hullámai nem csoda, hogy kikezdi idegrendszerünket.

A következő néhány bejegyzésben meg szeretnénk mutatni, mennyi ellentétes hatás ért egy-egy nemzedéket. A rajzok természetesen durvák, elnagyoltak, az egész leírás, mint minden általánosítás teljesen helytelen. Ezért ha nem is találóak a mondatok, talán segítenek elgondolkodni, hány vonzás, hány taszítás is érte embertársainkat életük során! Elábrándozhatunk, hogy milyen könnyű is lenne egy olyan országban élni, ahol sok száz éve változatlanok a tömegek által elfogadott erkölcsi normák, lassan változik, és nem csapong össze-vissza az átlagember értékrendje!

Lássuk!

Tisztes öregeink, az 1938 előtt születettek ma már több, mint 74 évesek. Gyerekkoruk a Horty-korszak virágkorára tehető. Ha kereszténynek születtek, akkor gyermekként még élvezték a rendkívül stabilnak látszó tekintélyelvű rendszer biztonságát, olyat, amihez hasonlót legközelebb negyven évvel később lehetett csak megélni. Ha viszont zsidó vagy roma családba születtek, akkor együtt nőttek a napi félelemmel. Akár így, akár úgy, de gyermekként még részesei voltak egy valóban műveltségalapú polgári társadalomnak. Lázadó kamaszkoruk idején dúltak a második világháború legnagyobb harcai, legtöbbjüknek a fizikai nyomor, a fizikai félelmek évei jutottak osztályrészül andalgó séták helyett. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a kommunizmus uralomra jutására tehető, ennek következtében sokan hatalmas haszonélvezői, még többen hatalmas vesztesei voltak az ötvenes évek borzalmainak. Szülőként nehéz dolguk volt, hiszen ha ők maguk egy rémes korban nőttek fel, akkor honnan lett volna előttük békés családmodell? Gyermekeiket leginkább a forradalom után nevelték, igen sokan külföldön kerestek jobb életet, nem kevesen a nagymamára hagyva a még picike srácokat. Akik itt maradtak, azok közül soknak jó ismerőse lett a közeli zálogház, mert aki nem vált a hatalom birtokosainak cinkosává, annak ilyen vagy olyan okokból, de nehéz, sokszor már képtelenség volt megélni. Aktív 40-es éveik idején virult a kádárista szocializmus, amikor is, ha kellően tűrőek voltak, akkor középkorúként már élhették a „legvidámabb barakk” nem túl változatos, de nyugodt és derűs napjait. A változások kezdetekor, a nyolcvanas években már közel voltak az ötvenhez, a férfiak közül sokan új feleséggel, a hölgyek közül sokan új karrierrel vágtak neki a végtelen szabadságnak.

Az 1938 és 1945 között születettek, a „nagy sikerek emberei” ugyan 70 év körüliek, de még nagyon sokan aktívak közülük, különösen a vállalkozók, az értelmiségi pályára kerültek, hacsak éppen az utóbbi években csődbe nem mentek, ki nem rúgták őket. Az ő tudatos gyerekkoruk már a háború utáni évekre esett, de emlékezetükbe még sok került a háború előtti évek hamis dzsentriromantikájából. Felnőni viszont már teljesen együtt nőttek fel a kommunista hatalommal. Tanáraik között még igen kevés volt a rendszer igaz híve, de a rettegés hangulata mind az iskolai, mind az otthoni életüket megmérgezte. Lázadó kamaszkorukban éri őket a forradalom, pár napra sokan elhitték, hogy végre szabadon beszélhetnek. A szabadság leverése nem kevesek számára egy egész életre szóló meghunyászkodást, ügyeskedést hozott, fiatalon meg kellett szokniuk, hogy szépen sorba kell állni mindenért, kedveskedni a szakszervezetisnek a beutalóért. Nagyon kevesen voltak csak képesek átmenteni ’56 lázadó lelkesedését felnőttkorukba. Gyermekeiket a hatvanas évek kicsit szabadabb légkörében nevelgették, aktív 40-es éveikben néhányuk megtalálta a „kellő hangot” a hatalommal, aminek következtében meg is kapták „megérdemelt” jutalmukat, külföldre mehettek, osztályvezetők lettek, sokan gyárigazgatók, termelőszövetkezeti elnökök. Sokan lettek közülük a 80-as évek sikeres üzletemberei, mert nem kevesen megbízhatónak minősítve, jó káderlappal, komoly kapcsolatokkal és nem vitathatóan komoly szaktudással is rendelkeztek, amikor az első vállalkozásokat meg lehetett indítani. De akik akkoriban nem jutottak be a kiválasztottak közé, azok közül jó néhányan mára már elszegényedve, sok csalódást elkönyvelve, kis nyugdíjból tengődnek.

A mai frissnyugdíjasok, az 1945 és 1950 között születettek, már mind 62 évnél idősebbek. Gyerekkoruk a diktatúra legsötétebb korszakára esett, sokukba szigorúan bevésődött az otthoni félelem, a csengőfrász, az irtózás mindenfajta hatalomtól. Kamaszkoruk kezdetére még éppen csak elmúltak a forradalom utáni durva megtorlások, legtöbbjük gondolni sem mert valódi ellenszegülésre sem a szülőkkel, sem a tanárokkal, de különösen nem az ifivezetőkkel szemben. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk azért már kicsit nyugodtabb időszakra esett. Az útlevél számukra még elfogadottan a párttitkár ajánlásán múlott, legnagyobb sikerük volt, ha olyan munkahelyre kerültek, ahol sokat lehetett utazni. Csodálatosan tudták beosztani a napidíjat, és telerakták a Wartburg csomagtartóját konzervekkel, ha nyáron két hétre „jugóba” mehettek a tengerpartra. De ők már turistaként is mentek! Legaktívabb korukban érte őket a nyugati munkavállalás csábító lehetősége, közülük került ki a legális külföldi munkavállalók az első olyan hulláma, akik már komoly pénzt kereshettek. Ők még alig találták visszásnak, hogy amint hazaértek, le kellett adni az útlevelet a személyzeti osztályon, közülük került ki a legtöbb beszervezett ügynök, besúgó, de az ő generációjuk volt legnagyobb terjesztője az illegális Beszélőnek is, ők voltak a legnagyobb szervezői a 84-ben alakult Duna Körnek. Tisztelet és hála érte!

Az 1950 és 1956 között születettek, a „Ratkó gyerekek” is nagyon közel járnak már a nyugdíjhoz, sőt, sokan nyugdíjasok közülük. Legtöbbjük kisgyerekkora szigorú korlátok között telt, a családban sokszor csak suttogva illett beszélni, sokuknál még rendes kaja sem sok volt hetekig. Tanáraik legtöbbje a rendszernek már lelkes vagy kevésbé lelkes híve, de elfogadója volt, ha a pályán akart maradni. Ezek a tanárok még a hivatásukat komolyan vevő, az új rendszer által kinevelt fiatalok, vagy lenyugodott, csalódottságukat, mellőzöttségüket a diákságnak kimutatni már nem akaró nagy tudású öregek voltak. Lázadó kamaszkoruk éppen a 68-as diáklázadásokkal, a szexuális forradalom kirobbanásával esik egybe. Ők voltak, akik a Nashville Teens koncert után Budapesten először futottak a rendőrök elől, ők növesztettek hosszú hajat fiú létükre, és vettek fel már nagyon fiatalon nagyon mini szoknyát, ha lánynak születtek. Első munkahelyeik még a szocialista munkaverseny terepei voltak, ők még sehogyan sem bújhattak ki a kommunista szombatok értelmetlen időspocsékolása alól, pedig már jól látták annak feleslegességét. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a teljes emancipáció jegyében történt, a lányoknak már eszükbe sem jutott a konyha, család, templom hármasában megmaradni, hiszen már anyjuktól sem láttak semmi hasonlót. Gyermekeiket korán bölcsibe adták, fontosabbnak tartották a pénzkeresetet a családi kirándulásoknál. Legaktívabb éveik már a korai 90-es évekre, éppen az új hatalom felépítésének az idejére esett. A változásban vetett hittel átitatva sokan vállaltak feladatot a közigazgatásban, legtöbbjük igazi, igen sokszor naiv jobbító szándékkal, nem egyszer a hályogkovács bátorságával. A sok küzdelem sokuknak kikezdte egészségét, aki tehette nyugdíjba ment, félrehúzodott, önként, vagy kényszerítve, de átadta helyét egy erőszakosabb generációnak.

(majd egyszer még folytatjuk!)