Csányi Vilmos: „Az emberi viselkedés” (Sanoma Budapest,
2006.) olvasgatása nyomán
Blogíró nem tagadhatja le, hogy valaha, nagyon régen elég
sokat foglalkozott matematikával. Soha nem volt a megszállottja, tehetsége sem
volt hozzá túl sok, de egyáltalán nem utálta, és mind a mai napig hasznára
válik, ha egy-egy feladatot gyorsabban képes formálisan meghatározni, mint
környezete. Így aztán talán az sem csoda, ha azt az alapvető kérdést, amely
összes eddigi írásában izgatja, most megkísérli dilettáns szinten ugyan, de
matematikailag formalizálni. Nagydoktori már nem lesz belőle, de blogíró már
réges-régen lemondott a tudományos élet izgalmairól.
Egy régebbi írásban már idéztünk Csányi professzor
gondolataiból, most a legfontosabbnak tartott gondolatát, az ember csoporthoz
tartozási igényét próbáljuk meg egy kicsit elemezgetni. Tanár úr azt mondja,
hogy „az ember hűséges lehet közösségéhez” és „… a [csoporthoz való] hűséget a
közös akciók, közös hiedelmek, közösen kialakított rítusok hármasa hozza
létre.” Matematikailag a hűség mértéke lehetne talán a közös akciók, közös
hiedelmek, közösen kialakított rítusok valamilyen függvénye, vagyis a
csoporthoz való hűség nagyon leegyszerűsítve valami ilyesmi módon is leírható
lehetne:
Csoporthűség = f (Közös akciók, Közös hiedelmek, Közös
rítusok)
Az „f” függvény véleményünk szerint legtöbbször egyszerűen
lineáris. Minél több izgalmas közös történés létezik, minél inkább azonosak a
hiedelmek, minél inkább közösen alakulnak ki a rítusok, annál erősebb a hűség
az adott csoporthoz. (Megjegyezzük: ezt sem mi találtuk ki: Weöres írta egyik
legszebb versében „[A nő:…] ... mozogj és
mozgasd s már királya vagy…)
Az ember sok ezer éve már nemcsak egyetlen falkának,
de több közösségnek, elsősorban persze a család, a rokonság alkotta csoportnak
a tagja, és igen fontosak az államalkotó, vallási és természetesen a munkával
kapcsolatos csoportok is. A három legfontosabb hűség, amit nagyképűen
„vizsgálni” fogunk: a hűség a szülőkhöz: „Szülőhűség”, a hűség a párhoz:
„Szerelemhűség”, és a hűség a munkahelyhez: „Szakmahűség”.
Nem is olyan nagyon régen, 100-150 évvel ezelőtt, az élet
még szinte kizárólag csak „nagycsaládokban” zajlott, ahol a „fiatalok” együtt,
de legalábbis igen közel éltek és dolgoztak szüleikhez. A házasságkötéssel alig
csökkent a szülőkkel folytatott akciók száma, hiszen a fiatalok nem költöztek
nagyon távol a szülőktől, sok esetben egy fedél alatt is maradtak. A
munkavégzés is a családon belül zajlott, nem csak a mezőgazdaság, de igen
sokáig még az ipari termelés és a kereskedelem is családi „kisvállalkozások”
formájában zajlott. Olyan „nagyvállalatok”, ahol a munkavégzés szereplői között
már egyáltalán nem volt kimutatható rokonsági fok, csak az 1800-as évek elején
jött létre. (Magyarországon még tán ma sem… v.ö.: Móricz Zsigmond: Rokonok).
Négy-öt generációval ezelőtt, ükapáink korában, a távolsági közlekedés még nem
volt elérhető a tömegek számára, nem lehetett a csoportok között könnyen és olcsón
mozogni. A hírközlés sem igen volt elérhető az egyszerűbb emberek számára, az
arisztokrácia kivételével a kis, helyi közösségen kívüli eseményekről alig
lehetett információhoz jutni. Az emberek keveset voltak egyedül, minden akció a
családi, rokoni közösségekben zajlott. Közös volt nappal a munka, közös volt az
ünnepeken a szórakozás, és még az intimitásnak is csak a részletei maradtak meg
a sötétben. Egy kisközösségben nyílt titok volt, hogy ki, kinek a kedvese,
szeretője. Így aztán a három alapvető csoport: a család, amelyikbe születünk, a
család, akivel párkapcsolatra léptünk és a munkahely nem vált el egymástól
élesen, a határok gyengék voltak, a halmazok között igen jelentős átfedések
voltak. (Megjegyezzük, eme vissza nem állítható, és talán csak távolról olyan
ideális állapotnak az elérése lenne az egyetlen értelmes indoka a kormányzat
által jelenleg oly nagyon erőltetett családi gazdálkodás visszahozatalának…)
Manapság viszont, mint az Csányi professzor részletesen
kifejti, az ember számtalan közösségnek része egyidőben, a csoporthoz tartozás
érzése, a csoporthűség is vergődik a számtalan halmaz között. Ha valami módon
objektíven lehetne mérni a kötődés mértékét, érdekes tipizálásra lenne
lehetőségünk. A következőkben sarlatán módon megadunk néhány életstílus példát,
az alapján meghatározva, hogy az embernek a három legfőbb csoporthoz való
kapcsolata milyen arányban áll egymással (melyik hűség, melyik kötődés erősebb
a másiknál):
„Klasszikus konzervatív” életvitel: Szerelemhűség >
Szülőhűség > Szakmahűség
Az ember leginkább a párjához, utána a szüleihez, legkevésbé
a munkahelyéhez hű. Ez akkor következhet be leginkább, ha
- A partnerrel jön létre a legtöbb történés, vele leginkább azonosak az elvek, és otthon lehet leginkább meghatározni a közösen elfogadott rítusokat. Az akciók közösek, mert az együtt végzett tevékenységek hozzák létre a fontos akciókat, más, külső akciók nemigen léteznek vagy lényegtelenek. A hiedelmek közösek, leginkább az azonos vallás miatt.
- A szülői kapcsolat még számos közös akciót valósít meg, az ember nem szakad le a szüleiről, a hiedelmek azonosak maradnak a szülői hiedelmekkel. Az ember alapvetően nem lázad, alapvetően elfogadja szülei értékrendjét.
- A munkahely a megélhetés biztosítására, „csak” pénzkeresetre szolgál. A munka nem számít igazi akciónak, a munkahelyi szabályokba, rítusokba az alkalmazottnak nincs beleszólása.
„Kispolgári konzervatív” életvitel: Szerelemhűség >
Szakmahűség > Szülőhűség
Az ember leginkább a párjához, utána a szakmájához,
legkevésbé a szüleihez hű. Ez akkor következhet be leginkább, ha
- A partnerrel jön létre a legtöbb történés, vele leginkább azonosak az elvek, és otthon lehet leginkább meghatározni a rítusokat, a rítusok kialakításában a pár mindkét tagja kiveheti részét. A hiedelmek még közösek, akár az azonos vallás, akár a jól sikerült „szerelmi házasság” révén.
- A munka már nem annyira unalmas, a munkahelyi rítusokba (látszólag…) már van a dolgozónak beleszólása. Számtalan munkahelyi akció létezik a szakszervezeti mozgalmaktól kezdve a közös sörözésen át a politikai gyűlésekig.
- A városi, nagyvárosi gyermeknek a falun, kisvárosban marad szülőkkel már nincsenek közös akcióik, ideáik, a gyermekek leszakadnak a szülőkről.
„Művészi” („tudósi”) életvitel: Szakmahűség > Szülőhűség
> Szerelemhűség
- A „művész” ember kiemelten hű a munkájához, mindent alárendel hivatásának, de gyengén azért egész élete során hű marad a szüleihez. Aktuális szerelmi partneréhez a legritkább esetben kötődik szorosan, kizárólag a munkájával kapcsolatos akciók és hiedelmek bírnak jelentőséggel, a partnerkapcsolati tevékenységek teljes mértékben lényegtelennek minősülnek. A férfiak sok esetben egész életükön át édesanyjukkal maradnak.
„Modern” életvitel: Szakmahűség > Szerelemhűség
>Szülőhűség
- A szülői ház teljes mértékben elveszti jelentőségét, igen korán, már a kamaszkorban kiemelkedő fontosságra tesznek szert a családon kívüli akciók, hiedelmek. Az ilyen családokról mondja Csányi, hogy „[…] éppen azért pokol az élet, mert nincsenek közös akciók.”. Valóban, az ilyen családokban a tévénézésen kívül alig léteznek együttesen végzett tevékenységek, a „család” tagjait kizárólag a logisztikai feladatok és az anyagi problémák megoldása tartja egyben.
- A legtöbb (vagy leginkább élvezetes) akció a munkahelyen (iskolában), és/vagy a munkahelyi (iskolai) partnerekkel történik, leginkább a munkahelyi (iskolai) partnerekkel azonosak a hiedelmek (hiszen kiváló humánpolitikai szakemberek által lettek a munkatársak, iskolatársak összeválogatva).
Még számtalan jól ismert életstílust lehetne hasonló módon
leírni, de a fentiek alapján olvasó is készíthet hasonlót, nem nagy ügy. Izgalmas például az az életstílus, amikor a gyermek nem képes leszakadni szülőjéről, harmincévesen is anyát kérdi meg, hogy egy adott szerelmi partner megfelelő lesz-e szeretőnek... Fontosabb rögzíteni, hogy a „hűségfüggvények” értékei egy élet során folyamatosan változhatnak, az egyes csoportokhoz való tartozás fontossága többször is
átértékelődhet. Ez lehet természetes, mint például a szülőkhöz való kötődésnek
a serdülőkori átértékelődése, de lehet csak a mi korunkra jellemző, mint a
„szerelemhűség” leértékelődése a kapuzárási pánik („midlife crisis”,
„Torschlusspanik”) során.
(Folytatjuk, véleményünk is lesz, de igazi megoldás a
professzor úr mond majd.)