Többszörös monogámia

Krúdy Gyula: Szindbád, Szindbád, a hajós (D. barátomnak…, meg mindenki másnak…)

Hatalmas elismerés Huszarik Zoltán számára, hogy Krúdy Szindbádjáról szinte mindenkinek az ő filmjének képei, és Latinovits hangja jut az eszébe. Pedig ha kézbe vesszük a két könyvet, és ezt most már, hála a MEK munkájának, kényelmesen és költségmentesen is megtehetjük, rá kell jöjjünk, hogy noha a Sára Sándor által fényképezett hihetetlenül szép képek valóban tökéletesen adják vissza az író által megrajzolt világot, a rezignált, beletörődő Szindbád nem Krúdy. Pedig Latinovits kiváló művész volt, hiszen aki hallotta őt egyszer is a hajdani Egyetemi Színpadon Petőfi, József Attila és Radnóti (igen, Radnóti!) verseket mondani, az ezt a tényt élete végéig fogja tanúsítani. Krúdy minden egyes mondata tökéletesre csiszolt példány, talán ez sugallhatta Huszariknak, hogy engedje a filmen eluralkodni Latinovits mélabús hanghordozását. Ez viszont meglehetősen távol áll a mondatok sokkal csípősebb tényleges tartalomától. Szindbád soha nem volt mélabús, legfeljebb szomorú, csalódott, kissé céltalan, mert egy életen át kereste azt a nőt, aki kitart majd mellette, aki mellett ő is végre hűségesen megpihenhet. Csak éppen Szindbád „… bölcs ember létére sohasem hitte el, hogy van olyan hölgy a világon, aki éjjel, álmatlanul, sőt szenvedélyesen őróla ábrándozik. Ah, mindig másra gondolnak a nők, midőn egyedül vannak!” Szindbád szegény nem tudta, legfeljebb érezte, hogy hiába szeretne ő egyetlen asszony mellett kikötni, hiába igaz mindig minden kedveskedő szava, hiába őszinte mindig minden simogató mozdulata, az általa megismert nők úgy mennek végig az életén „... serényen, folyamatosan, akadály nélkül hazudozva, mint egy szorgalmas vízimalom a nagy Dunán …”.

Mennyire többet, jobbat érdemelt volna a szomorú és szentimentális Szindbád, mint amit kapott asszonyaitól! (Na, jó: leginkább a mások asszonyaitól…) Szindbád nem Casanova, ő soha nem kalandot, skalpot keres egy-egy hódításában, Szindbád monogám, igaz, a maga módján. Ő minden egyes csókba, minden egyes lángoló ölelésbe egész életét teszi, ő minden egyes nőhöz, aki mellett ül vagy fekszik, hűséges, bár talán nem örökké, de ez nem mindig csak rajta múlik. Ő tudta, hogy „a legtöbb nővel jósággal, szelíden, gyermek módjára kell bánni, bolondságaikat helyeselni, kicsinyességüket nagyszerűnek találni, az új ruhát észrevenni; nyert ügyed van, ha a legkisebb új szalagot megdicséred. Csodálatos, hogy éppen a legokosabb nők, akik magukat “üzletasszonynak” is szokták nevezni, mily könnyen beleegyeznek abba, hogy a férfiak el vannak ragadtatva az új cipőjüktől! […] És a gazdag nők csaknem jobban örvendenek az apró ajándékoknak, mint a szegények, a reászorultak.”  Igen, a gazdag nők, az üzletasszonyok ma is ugyanúgy bánnak éppen aktuális Szindbádjaikkal, mint a száz évvel ezelőttiek. Krúdynak, Krúdy Szindbádjának azok a jól táplált, szép házasságban élő, polgári asszonyok a kedvesei, akik már kivívták a társadalom megbecsülését, van helyük a „társaságban”. Az akkori nők csak annyiban különböznek mai menedzsertársnőiktől, hogy ma már nincsenek irodalmi szalonok, nem az operába sikk járni, hanem jó klubokba.

De rögzítsük még egyszer: Szindbád nem volt rezignált, nem volt beletörődő, hiába a képmutatás, Szindbád pontosan tudja, hogy  „…a jól táplált, gondtalan életű, jómódú és egészséges asszonyok negyvenedik évük felé mily forró vágyakat hordanak a vállfűzőjük alatt. A paráznaságot igaz szerelemnek vélik, a kielégítetlen kéjvágyat boldogtalanságnak, akadályozott élvhajhászatukat szerencsétlen házaséletnek minősítik.” Mert „csak a nők tudnak olyan szemérmetlenek lenni, mint a szobák.” A szobák, a sok-sok alacsonymennyezetű szállodai és kispolgári hálószoba, amelyek talán tanúsíthatták volna Szindbád vágyát a hűségre, az egyetlen és el nem múló szerelem keresésére. Amit persze nem talál meg, és így aztán minden Szindbád számára eljön az a pillanat, amikor „egyedül marad a szívfájásával.” Mert minden Szindbádot a szíve, a jó, a hűséges, az odaadó vajszíve visz a sírba. És amikor egy teliholdas éjjel, Szindbád kései tisztelőjeként, ismét, sokadszorra, és alighanem már véglegesen egyedül maradva, magányosan végighajtunk az éjfél körül már szinte kihalt városon, még ha nem is konflison, hanem szép, fényes, vakító lámpájú autóval, akkor képzeletünkben azon nők hajának árnyai sejlenek fel, akik formás idomaikkal annyit melegítették az autó lassan-lassan már gazdájával együtt erősen megkopó, vénülő ülését. Ilyenkor vajon nem szó szerint Krúdy mondata juthat az ember eszébe?

„Vajon a sírban, hatlábnyira a föld alatt ugyancsak a nőkre fogok gondolni mindvégig?”