Bacsó Péter: Te rongyos
élet (1983.)
A gyakorló, és munkájukba sokszor már-már belefásult
pszichiáterek a megmondhatói, hogy karácsony táján hány és hány veszélyeztetett pácienssel kellene
közölni a Csárdáskirálynő oly kedvelt mondatával a céltalan, megunt, eldobni
szándékozott „rongyos” életről, hogy „…
leszokni rólad, istenem milyen nehéz”. Pedig egyértelmű, hogy sokkal jobb
lenne nem az életről leszokni, hanem arról, hogy az életet, még ha rongyos is, nehézzé
vagy esetenként elviselhetetlenné tegyük egymás számára.
Mert fiatal, legalábbis a blogírónál sokkal fiatalabb, és
legtöbbször nem is annyira rongyos öltözetű barátaink közül egyre többen
morognak mostanában. Még a hazafias érzelműek, a születésüktől fogva
konzervatívak közül is sokan nem értik, mi zajlik ma a politikában, a
kultúrában, miért kell erőnek erejével elfoglalni a Nemzeti Színházat, miért kell tüntetni az egyetemistáknak, hogyan lehet nem
tiszteletben tartani az egyik legősibb vívmányt, az egyetemi önrendelkezést?
Érteni, persze blogíró sem érti, honnan is értené, de ő már látott sok jó
filmet, azok néha segítenek. Különösen az 1968 körül készültek, amikor a hajdani diákság
alaposan beleszólt a világpolitika alakulásába. Akkor ugyan blogíró és
gimnazista társai leginkább még csak egymás testének részletesebb
megismerésével voltak elfoglalva, és a „szocializmust építő” Budapestről
egyáltalán nem értették a francia diáklázadás célját, okait, eredményeit, de már érteni vélték és imádták Jancsó filmjeit. Köztük a
mai napig hiteles Fényes szeleket is, amely tökéletesen mutatja be a jó vagy rossz cél érdekében
feltüzelt fiatalok erejét, és mintegy mellékesen, az ötvenes évekbeli iskolaállamosítás
értelmetlenségét. Ma már, történelmi távlatból persze nagyon könnyű érteni, mi történt 68-ban Párizsban, és 45 év múlva, 2060 táján, Magyarországon is sok okos ember lesz, aki kimerítően el fogja magyarázni, mi zajlott Budapesten 2012-ben.
Blogíró és kortársai 68-ban azt sem sejtették, hogy Bacsó
Péter már javában forgatja A tanúját, amit akkor „természetesen” nem lehetett
bemutatni. De Bacsó nem ugrott kútba, hanem dolgozott tovább, és „kiböjtölte”
a buta önkény enyhülését, és megalkotott egy másik kiváló, de kevésbé ismert, a
Fényes szelekkel, A tanúval azonos időben, ugyancsak az ötvenes évek elején
játszódó filmet, a Te rongyos életet.
Erről kevesen tudják, hogy a forgatásakor
alig 30 éves Udvaros Dorottya alapvetően a diktatúra által tönkretett édesanyjának állít
alakításával emléket. A nyilvános, soha nem titkolt háttérinformáció nélkül azt
lehetne gondolni, hogy az öregedő rendezőt a színésznő valóban szép, és részletesen bemutatott alakja fogta meg. Sajnos kevesen tudják, hogy
Udvaros édesanyjának a sorsa szinte teljesen azonos volt a filmben látható
színésznő sorsával, azzal a különbséggel, hogy az életben szó nem volt boldog
befejezésről: az üldözött gyakorlatilag már nem tudott visszatérni a
színpadra. Ezt persze még 83-ban sem volt szabad vászonra vinni, a kultúrpolitika
csak a saját ízlése szerint elfogadható forgatókönyveket engedi megvalósulni,
de azért már ki lehetett ejteni számos, mai napig érvényes és fontos mondatot.
„Ma már mindent
lehet!” mondja a filmbéli Somoday Kornél, akire a kissé papírszagú pozitív
hős szerepét osztották, és aki szájából egy másik, ugyancsak igen fontos mondat
hangzik el: „…nem spóroltak a
neveltetésemmel”. Igen, a neveltetésre fordított kiadások minden esetben megtérülnek,
ezért jár mindenkinek ez a mondat az eszében, amikor időt és benzinköltséget
nem méricskélve „logisztikázza” gyermekeit különóráról különórára, fizeti a jó
iskolákat, ahol a jó tanárok tanítanak. Ha hagyják őket tanítani.
Amikor a Te rongyos élet játszódik, az ötvenes évek elején, akkor
éppen a mindenükből kiforgatott arisztokráciát kiáltották ki ellenségnek,
hiszen ellenségkép nélkül, úgy látszik, szinte már nem is lehet Magyarországot
irányítani. Pedig a filmből is jól látható, hogy az ellenség arra méltó képviselőitől inkább
tanulni lett volna helyes a párt által minden képzettség nélkül magas pozícióba
helyezett kádereknek, akik neveltetése nem tűnik minden téren hiánytalannak.
Csak tanulni sokkal fárasztóbb, mint elvenni azt, ami kész, és az ellenség
tulajdonát elrabolni mindig is dicsőség volt.
„Felejts el mindent”,
mondják a szó szerint sárba, a kitelepítettség sarába tiport színésznőnek,
amikor kényszerűségből még egyszer használni akarják a
színpadon. De ez sajnos lehetetlen. Az ember nem képes mindent elfelejteni, a
gerincesebbje nem is hajlandó erre, mert nem lehet felejteni a mellőzéseket, a
megaláztatásokat, a nyomorba taszítást. Mint ahogy a kitelepítetteknek sem, a gyerekének méltó iskoláztatást biztosítani képtelen embereknek sem lesz képes
soha, senki visszahozni az átszenvedett, zálogháztól zálogházig tengődő éveket.
Ahogyan az Udvaros által alakított Sziráky Lucy sem hajlandó felejteni, az emberek sem felejtik el soha az igazságtalanságot, a gyötrelmeket, ezért erre a parancsra a válasz csak egyetlen lehet: „Én bocsássak meg maguknak? Nem bocsátok
meg!”
Minden diktatúrára előbb-utóbb ez a válasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése