Krtek

A gyerekek normálisak.
És a felnőttek?

Régi-régi történetek II.: Az első nap

Mint az az előző bejegyzésből kiderült: blogíró hosszabb ideig élt Bécsben. De hogyan és miért került oda? A miértet egyelőre hagyjuk, de a hogyan talán elég szórakoztató. Utólag…

A nyolcvanas évek közepén blogíró egyre inkább úgy érezte, hogy nem igazán érzi jól magát a saját bőrében. Még bőven előtte volt a kötelező „mid life crisis”-nek (az is eljött a maga idejében…), rendes, háromgyermekes családapa volt, rengeteget dolgozott, tisztességesen keresett, elismerték a munkahelyén, de mégis: egyre-másra kerültek elő nyavalygásai. Akkoriban már lehetett sokat keresni, de a sok pénz már akkor sem minden esetben a sok észhez szeretett csapódni. Blogíró viszont, nagyon természetesen, azt gondolta magáról (és gondolja mind a mai napig…), hogy sok esze van, ezért ha valakinek, hát neki itt az ideje valahol máshol és nagyon másképpen boldogulni. Ennek a nyavalygásnak első eredménye az lett, hogy beiratkozott egy német nyelvtanfolyamra, még magának is csak annyit mondva róla: „hátha jó lesz valamire”. Elvben akár az előmeneteléhez is szüksége lehetett volna rá, de azért aki kicsit is ismerte, már nem nagyon gondolta róla, hogy akadémiai karrierre vágyik.

Idegen nyelvet akkoriban még vagy méregdrága magántanárnál, vagy meglehetősen szigorúan felügyelt állami tanfolyamokon lehetett tanulni. A legfontosabb kérdés pedig az volt, amire szinte minden órán válaszolni kellett: „na, kedves tanuló, te miért jöttél ide?” Ha aztán esetleg egyszer véletlenül elbambul a diák, és a semmitmondó válasz helyett valami érdekeset mond, már ment is a jelentés az útlevélosztályra… Ehhez a szigorú odafigyeléshez jól felkészült tanárok kellettek. Blogíró is azt hallgatta két éven át a Kelet-Berlinben tanult kiváló némettanárától, hogy a német egy igazán könnyű nyelv, mert igaz, hogy a ragozása egy kicsit zűrös, de beszélni könnyű, mert a ragozás nem is fontos, és mindent úgy mondanak, ahogy az le van írva. Magolták is a der-die-das-t lelkesen, beszélgetni meg nem sokat beszélgettek, hiszen mi sem könnyebb annál.

Gondolták Pesten.

Mint ahogy a hűtlenkedni készülő asszony addig incselkedik a házibaráttal, míg előbb-utóbb csak elszabadul az első ölelés, blogíró is addig-addig tanulta a németet, amíg végérvényesen el nem határozta magát, hogy otthagyja a „todományos” pályát. El kellett végre dönteni a sok nyafogás után: valóban ő látja helytelenül a világot és „mindenki szembe jön” (mint a Pistikés viccben mondják), vagy igazak a külföldi szakirodalomban megjelentetett írások, és a világ már másképpen gondolkodik, mint ahogyan azt akkoriban szocializmust még oly lelkesen építő Magyarország kutatóintézeteiben kötelező volt gondolni. Az mind a mai napig kideríthetetlen, hogy honnan vette bátorságot, de felmondott, és három kisgyermek atyjaként közveszélyes munkakerülővé, „káemkássá” vált. Akkoriban ez még komoly büntetőjogi tényállás volt, akár egy év letöltendőt is lehetett kapni érte.

Ekkor ismételten kiderült (amit azóta is folyamatosan hangoztat, hiszen azért is ír mindig a nőkről), hogy blogíró minden jót feleségeinek, gyermekeinek és szerelmeinek köszönhet. Egy komoly háromgyermekes családapa, még ha szakállas is, nem teheti meg, hogy elkomolytalankodja az életet, pénzt kellett keresnie, méghozzá sokat. Kiváló szakmája lévén gyorsan kapott kiváló ajánlatot: nyár végén kezdhet Bécsben, egy nagy multinál, és szinte ugyanazt kell csinálnia, csak egy kicsit más területen, mint itthon. Óriási öröm, óriási készülődés, útlevél (persze szolgálati, jól ellenőrzött), vonatjegy, indulás!

Kinti Cicerónéja, a külképviselet felelőse már jól ismerte az új állásában a leendő nagyfőnök urat, ezért aztán az első nap reggelén, amikor kifelé mentek a hatalmas céges autóval az új munkahelyre folyamatosan azt próbálta blogírónak magyarázni, hogy mennyire nem baj, ha még nem teljesen tökéletes a nyelvtudása. Blogíró gyanakodhatott volna, de meglehetősen ideges volt, életében először nyugaton, életében először nem biztos alkalmazotti állás, teljesen idegen környezet, ilyen helyzetben még sosem volt. A nagyvállalat fejlesztő központja kinn volt a város szélén: a gyártórészleg mellett vettek egy hatalmas földterületet és arra húztak rá egy kisebb falunyi irodaparkot. Legfeljebb kétemeletes, abszolút modern épületek, rengeteg, csodálatosan ápolt és minden éjjel gondosan öntözött zöld, hibátlan irodabútor, szóval minden, amit akkor otthon nem lehetett tömegesen látni. Már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy a Pestről szalajtott kutató ész nélkül megfutamodjon, de erre már nem volt lehetőség. A két magyart a nagyfőnök titkárnője fogadta, aki tréfás módon az Ursula névre hallgatott, és csak remélni lehetett, hogy soha nem látta a Bubó sorozatot, mert akkor bizonyosan feljelentette volna a készítőket: tökéletes testi mása volt filmbéli asszisztensnőnek. Még az is stimmelt, hogy titkon halálosan szerelmes volt a főnökébe, de ez csak jóval később derült ki.

Nagyfőnök úr kedvesen, mosolyogva fogadta a magyarokat, váltott pár szót a közvetítő iroda képviselőjével, hiszen jól tudta: ezek a kiszabadult fehérgalléros rabszolgák igen komoly hasznot hoznak neki, garantáltan megtermelik nemcsak a fizetését, de még a kiemelkedő prémiumát is, a rendszeres matyóbaba ajándékról már ne is beszéljünk. (Azt csak a rossznyelvek mondták, hogy a babák némelyike 180 magas volt és 96-os mellbőséggel rendelkezett…) Szóval a kezdeti csevegés után őszinte kíváncsisággal fordult a sötét öltönyben feszítő szakállas blogíró felé, hogy megtudakolja, mit is tud ez a doktor, akiért a többi srác fizetésének többszörösét kellett fizetnie?

És ekkor egy kisebb probléma merült fel.

Ez a „kisebb probléma” mindössze annyi volt, hogy a jólképzettnek mondott, csodás életrajzú, valóban sokat tudó, méregdrága óradíjú mérnökkel képtelenség volt kommunikálni. Blogíró tudniillik egy árva szót, de valóban egyetlen egy szót, még a híres kötőszavakat sem értette abból, amit a mosolygó, nagydarab mackó mondott. Semmit. Még a saját nevét sem ismerte fel.

A mackó mosolygott, még egy keveset próbálkozott, majd behívott egy fekete hajú, tűzpiros kiskosztümös, félelmetesen tökéletes alakú fiatal hölgyet, azzal, hogy akkor inkább bemutatja a kolléganőt, aki majd elvezeti blogírót a munkahelyére.

Kész, vége, halál. Ennél már a tüzes pokol is csak jobb lehet.

Délután magyarázták el a régóta kinn dolgozó kollégák, hogy főnök úrnak ez a standard módszere, ezzel töri össze az új belépőket. Erre külön kifejezés van: „wienerisch”. A wienerisch (ami egyébként borzasztóan hasonlít a Dél-Németország egy részén és nálunk is beszélt „sváb” dialektusra) egy általános elfogadott beszédstílus, sokan, több százezren beszélik mind a mai napig. Egyetlen baja van, hogy aki ezt nem tanulta meg gyerekkorában, annak még német bennszülött létére is kemény harc megérteni. Külföldiként meg gyakorlatilag lehetetlen. A magyarok közül senki sem értette, ez később kiderült, csak a többieket már nem zavarta ez az apró nehézség.

Ewa, akinek átadták, szerencsére már a hivatalos németet beszélte, azt is lassan, kedvesen, és hihetetlenül segítőkészen. Később kiderült, hogy burgenlandi cigánylány, és megjárta már a kisebbségek minden kálváriáját, így aztán nem csoda, hogy az elesettnek természetes módon segít. Később még az is kiderült, hogy Éva nem csupán gyönyörű és nagyon okos burgenlandi cigánylány, de Ewa gyönyörű, nagyon okos és nagyon magányos burgenlandi cigánylány. De ez, mint mondani szokás, már egy másik történet.

Most még csak ott tartunk, hogy sétálnak vissza a főnöki irodából leendő közös szobájuk felé, és Ewa szépen lassan, tagoltan mesél a feladatról, amiben már megint egy teljesen ismeretlen szó is szerepel. Később a szótárból keserves munkával ki lehetett bányászni, hogy alighanem a környezetvédelemről beszélt a kolléganő. (A Duna Kör akkoriban még három éves sem volt, és igen erősen támadott, kislétszámú, kevesek által ismert, de azért múlhatatlan érdemű csapat volt…)

Fél óra alatt Ewa bemutatta neki leendő közvetlen munkatársait, megmutatta íróasztalát, az asztalon lévő számítógépét, megkapta azonosítóját, belépőkártyáját, megmondták neki saját egyéni telefonszámát, és gyorsan elkezdtek beszélni a leendő feladatról, amihez a gépben már rengeteg anyag elő is volt készítve. Pontban tízkor azonban az egész csapat felpattant (blogírón kívül még hatan dolgoztak a hatalmas irodában) és közölték, hogy hétfőn tízkor mindig heti rendszeres értekezlet van, amire ezen a héten neki még nem kell jönnie, tehát nyugodtan maradhat és olvasgathatja a dokumentációkat. Majd megkérték, hogy ha bármelyik telefon csörög, „vegye át”, és intézze el. A „vegye át” kifejezést persze blogíró csak hetekkel később értette meg, hiszen itthon akkor még javában a fekete bakelit készülékek uralkodtak és csak a Belügyminisztérium engedélyével lehetett telefon-előfizetéshez jutni. Egy-két kiváltságos „rendszerbarát” vállalkozónál már megjelentek az első, aktatáska méretű hordozható „CB” telefonok, de még bőven az első igazi, analóg „450”-es mobilok előtt vagyunk. A bécsi íróasztalon pedig egy 16 nyomógombos szörny pöffeszkedett, olyan nyomógomb-feliratokkal, melyek jelentése kikövetkezhetetlen volt a hivatalosan kiadott német-magyar kéziszótár szavaiból…

Hatvan perc. Tizenegyig hatvan perc telt el, blogíró életének egyik legemlékezetesebb hatvan perce (ezúton is elnézést kérve blogíró minden szerelmétől, akik ugyancsak számtalan feledhetetlen hatvan perccel ajándékozták meg…). Ember annyira még soha nem reménykedett csodában. És a csoda be is következett: a nyolc telefonra egyetlen hívás érkezett, Ewa asztalán csörgött egyetlen egyszer a készülék. A szegény űzött magyar odarohant (fel sem merült, hogy ez felesleges…), felvette, bemutatkozott és micsoda megkönnyebbülés: a vonal túloldalán egy érthető mondat hangzott el: bocsánat, majd hívom Ewa-t később…

De blogíró még azon a héten beiratkozott egy helyi, kezdő német nyelvtanfolyamra…

Régi-régi történetek I.: A Jelenség

Ez a történet abból az időből származik, amikor már létezett a „világútlevél”, de még igencsak körülményes volt használni. Ma persze nehéz megérteni, hogy mitől ne lenne „világ” egy útlevél, de akkoriban ez teljesen érthető volt, hiszen csak pár hónappal tartunk később, minthogy megszűntek a csak baráti országokba érvényes passzusok. Blogíró persze, azzal is eljutott sokfelé, bejárta Lengyelországot, úgy ahogy kellett: autóstoppal, aludt a padon az NDK-ban, ivott csodás vörösborokat Bulgáriában, de „nyugatra” nem tudta kitenni a lábát: annyira megbízhatónak soha nem bizonyult.

De ez egy másik történet.

Most még csak ott tartunk, hogy bárkinek lehetett útlevele, utazhatott vele, ahova csak akart, de azért „pártunk és kormányunk” leleményes volt: a szép bordó útlevélhez kellett egy vacak, lényegtelennek látszó „statlap”, amiből egy polgárnak jó, ha egyet adnak, azt is csak nehezen. Anélkül pedig nem lehetett kimenni az országból, visszajönni pedig még kínosabb volt. Ha nem hiszik, nézzék meg a saját szemükkel:

Nem kétséges, 1988-at írtunk.

Blogíró ekkor már Bécsben élt, irigyelt rabszolga volt egy ottani multinál. Jól ment dolga, mert még csak nem is egyszerű „mezei” programozó, egy kicsivel jobban fizették a többieknél, kvázi projektvezető lett, mert boldogult ifjúkorában szerzett egy kisdoktorit. Ő lett a „Herr Doktor”, ami ott kinn még ma is ritkaság. Ilyen őrültségre a békés osztrák polgárok közül kevés vetemedik, azt a keveset pedig megcsodálják, és blogíró nagy szerencséjére jól meg is fizetik. Szóval jól ment dolga, érvényes munkavállalási engedélye és saját lakása volt igen jó helyen: talán „nomen est omen” alapon a lusta ember utcájában (Faulmanngasse). Ideális fészek egy szakállasnak, közvetlen a Műegyetemi Könyvtár mellett, egészen közel az Operához, a belvároshoz, de nem túl drága, mert ez a környék Bécs egyik drogelosztó helye még ma is, tehát az úri közönség nem kedveli. Blogíró erről persze akkoriban mit sem tudott, de nem is tudhatott, mert a fűszívó egyetemistákkal soha nem volt semmi baja. A gyanúsan csendes társaságot persze látta az U-Bahn aluljáró oldalában, de ’68 és ’71 óta azt vallotta: „leben und leben lassen”…

Szerdánként viszont „vacsorát adott”, mert a kinti kolónia egy része összejárt, részben mert unatkoztak, részben, hogy akinek jelentenie kellett, tudjon mit jelenteni: legyen „anyag”. Azért szerdán, mert hétfőn és kedden, akik spórolósak voltak és minden hétvégén hazajártak, még ették az otthonit, csütörtökön már mindenki a Budapesten hagyott asszony után vágyakozott, a hétvégére meg a legtöbb „exportos” hazahúzott. Maradt a szerda, és maradt blogíró lakása, mert az nagy volt, és egyedül blogíró tudott rizst főzni a vacsorához. Tudniillik krumplit senki nem volt hajlandó pucolni. A főzési tudomány nagy szó volt, mert bár öten voltak sorstársak, és még egy lány is volt köztük, már dühöngött az emancipáció, és a nők biztosan nem főztek. Blogíró szívesen főzött, ráadásul korábban végzett, mint a többiek, így mire azok 8-9 óra tájban előkeveredtek, már kész volt a köret, megmosva a zöldség (két lépés volt a Naschmarkt), a többit hozta banda. Vacsi után, 11 óra körül, legtöbbször felkerekedtek és átsétáltak a Schwedenplatzra fagyizni. A város legjobb fagylaltozója éppen egészséges távolságra volt, fél óra oda, fél óra vissza, keresztül Bécs csillogó belvárosán, éjfélkor. Lássuk be, ennek azért volt romantikája.

Sajnálták is magukat szegény száműzöttek rettenetesen, hiszen ott kellett robotolniuk, távol a családtól, távol a hazától.

Egy ilyen szép éjszaka volt, nem sokkal lehetett éjfél előtt, amikor kis csapatunk meglátta a Jelenséget. A tisztes bécsi polgárok éppen sétáltak hazafelé belvárosi otthonaikba, talán az Operából, talán egy másik színházból, elköltve az előadás utáni kötelező elegáns, könnyű és méregdrága szupéjukat, szmokingban, nagyestélyiben, az asszonyok vállán kis nerc belépővel, mert ilyen későn már hűvös az este, vigyázni kell a náthára.

A Jelenség a Casino felőli oldalon tűnt fel, és határozott léptekkel, de minden sietség nélkül sétált ferdén keresztbe a Sacher felé. Fején nem volt látható a vastag könyv, két könyöke között sem volt ott a seprűnyél, de olyan tartással, olyan egyenes derékkal és hátrafeszített vállakkal lebegett át a széles úton, mintha szobor lenne. A csapat nem szájtátó tinédzserekből állt, a legfiatalabbak is harminc felett jártak, ketten már komoly, háromgyerekes családapák voltak, sok mindent láttak már, filmen is, életben is, fogtak is ezt-azt, de a Jelenség mindenkit is elkápráztatott.

A Jelenség természetesen egy NŐ volt.

A rózsaszínnek tűnő, vagy tán inkább pink ruha egyszerű „princess” szabású volt. Ez biztos, mert noha blogíró igen kevéssé ismeri a női szabászatot, (annyit tanult meg, igen nehezen, hogy a cipzár mindig a nő hátán vagy a baloldalán van), de ezt véletlenül tudja, mert első felesége is erősen nőies, bombázó alkatú volt egyetemista korában, és ez a szabásvonal meglehetőst jól mutat egy tökéletes testen. A szoknya szolidan térd felett ért véget és tűzpiros, széles öv volt hozzá, természetesen azonos színű, csillogó „Dorothy” cipővel, kis piros fülbevalóval, a cipővel egy anyagból készült lakktáskával. De ezzel a ruhadarabok felsorolása szinte véget is ért, mert a ruha alatt már csak egy rózsaszín tanga volt, és ezt mindenki tisztán láthatta.

A ruha egyetlen réteg, hajszálvékony muszlin volt, minden bélés vagy alátét nélkül. És amit a ruha takart vagy éppen kiemelt, az még a legjobb plasztikai sebésznek is hatalmas reklámja lehetett volna, de valahogy mindenki azt érezte: a Jelenség az Örökkévaló érintetlen csodája, ilyet csak a Teremtő alkothat, ő is csak széles jó kedvében.

Mégis, bár maga volt a csoda, nem ezt volt a legérdekesebb.

Talán a Cukor György rendezte My Fair Lady elején van egy rész, hogy látjuk a piac életét, majd egy-egy pillanatra megmerevedik a kép. Nos, ilyen lett a Kärtner Straße akkor, ott, a szép tavaszi estén, éjfél körül. Mi is lelassítottuk, hiszen az ember ritkán lát földön kívüli szárny nélküli tüneményeket, de nem a mi bámulatunk volt érdekes. Ezek a lágyan andalgó, talán a másnapi nagybevásárlásról vagy a kirúgandó polgármesterről beszélgető tisztességes polgárok szinte kivétel nélkül átalakultak mozgó órabábú csoporttá, amelyek teljesen azonosan működtek: volt egy mozdulatlan, tátott szájú, a szemének hinni nem akaró kopasz férfibábú és egy mozgó, a mellette álló alakot rángató asszonybábú. A hölgyek férjeik karját egyre intenzívebben fel, le, fel, le, fel, le, mozgatva próbáltak életet lehelni az életük legnagyobb élményét átélő komoly urakba, a siker leghalványabb reménye nélkül. A férjek szó szerint mintha egyetlen drótra vagy rúdra lennének felfűzve, úgy fordultak sarkukon a Jelenség után, és követték mindaddig, amíg el nem tűnt a szálloda forgóajtajában. Az ajtónálló kedves ismerősként, de nagy tisztelettel, szolidan köszöntötte, nem is lehetett észrevenni, vajon vendég volt-e, vagy hazai áru. Persze ne felejtsük el, azért az ajtónálló is férfi volt. A Jelenség eltűnt, elszállt, soha vissza nem tér, tán igaz sem volt, lehetett felébredni. A csillogó éjszakai utca ismét életre kelt, a párok sétáltak tovább a boldog családi fészek felé, mi pedig végigröhögtük az utat egészen a fagyizóig, de azért a Jelenség beégett az emlékeink közé.

Egyikünk sem merte kimondani: számunkra is csoda volt.

„Ezek az unalmas vén hülyék”

Shakespeare: Hamlet (Örkény István Színház, az idézetek Nádasdy Ádám fordításai)

Blogíró pár hete ott hagyta abba az írást, miszerint „vasalni vagy nem vasalni …” Akkor még olcsón poénkodott anyóson s menyén, és nem jutott eszébe, hogy már régóta megvette két pompás jegyét a legújabb Hamlet előadáshoz, ahonnan ezt a szállóigét ferdítette. Az Örkénybe ismét azt az immáron cseppet sem kicsi leánykáját cipelte magával, akinek színházi élményeiről sok-sok év óta, még papír alapon megjelent firkálmányaiban is írt. Kisasszonyka jól nevelt gyermek (vagy annak igyekszik látszani), nem húzta a képét, pedig utólag bevallotta, egészen biztos volt benne, hogy egy szomorú darabon ő bizony unatkozni fog. Nem így történt…

Hogyan élvezheti egy normálisan lázadó tizenéves a négyszáz évvel ezelőtti mondatokat? Miféle mintákat láthat a színpadon, amit maga körül is lát? Hiszen ha nem lennének ilyen figurák, akkor üres teátralitás lenne minden, pedig ebben az előadásban nyoma sincs a sötét drámai fontoskodásnak. Az előadás végig szórakoztató, úgy, ahogyan Shakespeare (gondoljuk mi…) elképzelte. Jól érezzük magunkat, miközben szinte együtt szerencsétlenkedünk a valóban folyamatosan töprengő herceggel. Egy percre sem csodálkozunk a történéseken, mert tudjuk, a focidrukker király és egy wittenbergi elitegyetemről hazatért diák ma is nehezen értene szót egymással. Hamlet el is mondja a beképzelt, félművelt Poloniusról, ki ma is megtalálható az „udvar” minden szegletében, hogy „Ennek bohózat kell vagy disznóság, különben elalszik.” Az is mindegy, melyik csatorna híradóját nézze valaki, ma is csak az igaz, hogy „A mai világban aki becsületes az egy a tízezer közül”, legfeljebb az egyik csatorna erről, a másik meg amarról állítja, hogy gazember. És a statisztikai adatok alapján az sem vitatható, hogy „Ezt a szédült-fejű ivászatot szemünkre hányja Kelet és Nyugat”, noha a bulinegyedben az angol vagy dán ifjak sem szoktak szomjan maradni. Hogy melyiküket hívják Hamletnek, melyiküket Horatiónak vagy Fortinbrasnak, nem tudjuk, éjfél után már nem is kérdezzük.

De ezek túl egyszerű áthallások és csak abban segítenek, hogy folyamatosan jól érezzük magunkat. Még az is csak felületi hasonlóság, hogy ez a tesze-tosza kiskirályfi valóban igen közel áll a reklámok még egy fogpasztát is kiválasztani képtelen mai férfiideáljához (már, ha valóban az a pasi a mai nők férfiideálja…). Ezt a Hamletet látva az ember tökéletesen megérti a Demona forgatókönyvíróját, amikor a Csipkerózsikát sikertelenül csókolgató kisherceget seggen csúszva távolították el a palotából. Hamlet tutyi-mutyisága talán ma már divatba is jött.

Ugyanakkor a foci, mint motívum, mint díszletelem már lassan unalmassá válik. A „Katonában” sem jött be, ott is zavaróvá vált. Megértjük, hogy a mi wittenbergi neveltetésű művészeinket zavarja a drukkerek nem éppen emelkedett stílusa, de a megoldás semmiképpen nem a parlagi kifigurázás. Ez egyedül a zárójelenetben hatásos, amikor az európai módra öltözött, disztingvált (és valóban norvégul beszélő) „norvégok” csodálkozva nézik azt a mészárlást, ami „Dániában” történt, ahol addigra a szurkolók helyét csontvázak váltották fel. Bagossy igen magas színvonalú rendezése és Polgár Csaba tökéletes improvizációs képessége probléma nélkül még azt is elbírja, hogy egy nagyszájú, de rendkívül szimpatikus gimnazista feljöjjön a színpadra, és hosszú időn keresztül részévé váljon az előadásnak. (A nézők is inkább csak gyanakodhatnak, hogy a srác aligha része a mindennapos műsornak, mert szegénynek szó szerint keze-lába reszketett, amikor a nagyszínpadon kellett helyt állnia.)

Szerencsére még akkor is nehéz, vagy szinte lehetetlen ellenállni a mai életünkre vonatkozó értelmezésnek, ha az unalomig lerágott stadion-hasonlattól eltekintünk. Mert az igazi fontos kérdés ma is az, amit a Király tesz fel magának, de feltehetne mai életünk számos szereplőjének is: „Kaphat-e az ember bűnbocsánatot, míg élvezi bűne gyümölcsit?” Vajon meddig tartható viselkedés, amit Polonius említ, hogy „ájtatosan, kegyes tettekkel, cukormázba vonjuk az ördögöt is.” Azt lenne fontos végre meglátni a több száz évvel ezelőtt megírt mondatokban, hogy nem elég minden vasárnap (esetleg szombaton) álszent módon ott ülni a Templom első sorában, ha valaki a hét hat napján csal, lop és hazudik.