A báldi országút

Mikszáth Kálmán: AZ UTOLSÓ OLIGARCHA (1885, idézet)

1867-ben Ferenc grófot is kinevezte báró Wenckheim Béla főispánnak K. megyébe.

Még ilyen nagy hatalom nem ült a főispáni székben! Ő ugyan meg volt győződve róla, hogy ő a legalkotmányosabb érzületű ember, de alapjában zsarnok kényúr volt.

Tisza Kálmánnak háromszáz mamelukja van, azokkal nem nagy sor uralkodni tudni, de őneki csak egy mamelukja volt, egy Salla nevű földbirtokos, s ezzel az egy mamelukkal tudta szükség esetén a többséget megcsinálni.

Ott van rá az eleven példa: a báldi országút. Nem akarta azt egyetlen lélek sem, csak éppen a főispán, s következésképp Salla, a mameluk.

A báldi út egyenesen a főispán birtokaira vezetett, s nem is volt rá szüksége senkinek, csak a főispán úr őméltóságának, no meg azoknak, akik esős időben kártyázni jártak hozzá.

A következő megyegyűlésen csakugyan becsúsztatta a főispán a tanácskozási tárgyak közé a báldi utat.

- Ha jól látom - mondá szétnézve a teremben -, Salla úr kíván szólani.

Salla úr fölkelt, és ímmel-ámmal elmondta, hogy ezen országút fogja megállapítani Küküllő megye szerencséjét. Ha ezt az utat fölépítik, az egész országnak Küküllő megye fog szolgálni mintául. A világ szeme ránk néz, uraim. Egy híres tudós a keményítő fogyasztása szerint gondolta alaposan megösmerni az országok műveltségét; ő (ti. Salla) az utak minéműségéről von következtetést a lakosok életrevalóságára. Küküllő megyét olyan gazdaggá teszi a báldi út, mint aminő Belgium.

Egyszerre három szónok is felugrott, Sallát megcáfolni.

- Csak egyenkint tessenek beszélni.

Mikor az egyik kibeszélte magát, a főispán fölmordult:

- Salla úrnak észrevételei vannak a szónok előadására.

Salla úrnak nem voltak ugyan észrevételei, hanem a főispáni omnipotencia kívánta, tehát felállt, és hebegett valamit az előtteszóló érvelésére, újólag melegen ajánlva a báldi országutat.

Salla replikája után a második ellenzéki szónok tartott egy heves dikciót az út ellen, melyre ő nem szavaz meg semmi költséget, ha tetszik, köveztessék ki jószándékkal, mint a pokolba vezető utat.

Amint bevégezte, a főispán egyet pislantott végig a karokon és rendeken (ő még mindig azoknak hitte), s újra így szólt:

- Salla úr személyes ügyben kér szót.

Salla megint hebegett valamit, mire fölugrott a harmadik szónok, Dobándi Mátyás uram, és egy álló óráig argumentált a főispánék terve ellen.

- Salla úr kíván még a kérdésre reflektálni. Salla úré most a szólási jog!

S ez így ment az egész gyűlés alatt. A szegény Sallának kellett felállni, beszélni minden ellenző szónoklat után, míg végre őméltósága elunván az ülést, előtte keresztbe fektetett kardjára csapott.

- Tisztelt megyei bizottság! A kérdés ki van merítve. Hallottam néhány véleményt és indokot az országút ellen is, de azok jobbadán meg lettek Salla úr által cáfolva, tehát kimondom a többség véleményét, hogy a báldi országút ki fog építtetni.

Nagy zsivaj támadt erre a teremben. A bizottsági tagok izgatottan kezdtek fészkelődni.

Az ellenzék vezére, egy Bethlen gróf, odalépett az emelvényhez, és felkiáltott:

- Szavazást kérünk!

- Hogyisne - szólt a főispán megbotránkozva -, ki hallott olyat, mikor már egyszer az elnök kimondja a határozatot?

- De ha a határozat jogtalan! - felelte fel az ellenzéki vezér.

Az oligarcha szúrós szemeivel rátekintett, s mogorván mondá:

- Ugyan ne tereferélj itt, öcsém, mert mindjárt a nyakad közé vágom a süvegemet.

Majd folytatá emelt ünnepélyes hangon, felállva:

- Uraim, tisztelt bizottmány! Köszönetet mondok önöknek, hogy ily szép számmal megjelentek gyakorolni alkotmányos jogaikat, mert az alkotmány a legszebb jog, mely minden zsarnok­ságnak és erőszaknak véget vet. Én, aki szerencsés vagyok, mint az alkotmány szolgája az önök határozatainak végrehajtó őre lenni, köszönetet szavazok újabbi hasznos működésükért, és a megyegyűlést ezennel berekesztem.

Hát bizony így épült föl a báldi és még igen sok más út egyebütt - a hazafias és áldozatkész többség akaratából.

forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

25 év

Fischer Iván: A vörös tehén (Budapest Fesztiválzenekar)

Blogíró nyaral. Ez a tény önmagában még nemigen tarthat igényt a közérdeklődés felkeltésére, sőt nyaralása még csak nem is annyira izgalmas, mint például egy másik kedves kispolgár nyaralása egy régi francia filmből, de azért a kristálytiszta vizű „wellness” medence melletti kellemes heverészés közben csak eszébe jut egy, s más.  Például, hogy hiába pancsolnak egészen közel, mindössze pár kilométernyire, legkisebb gyermekének nem tudja megmutatni a fertőrákosi kőfejtőt, mert zárva van, és nem is igen tudható, kinyit-e valaha.

Pedig ez igen-igen sajnálatos, mert a kőfejtő nagyon érdekes hely egy kilencéves kisfiú számára, és jó kis politikai felkészítéssel is egybe lehet kötni a huszonöt évvel ezelőtti nyáron történt eseményekkel kapcsolatban. Merthogy blogíró nemcsak az előbb említett filmmel egykorú (vagyis igencsak öreg…), de már akkor komoly felnőtt ember volt, amikor a Fertő tó vidékének, akárki, akármilyen okból próbálja is néha kisebbíteni, igencsak komoly világtörténelmi szerepe volt. Manapság sorra jelennek meg erről a csodálatos és valóban romantikus időszakról a visszaemlékezés kötetek, melyekben szépen leíródik, milyen forradalmi módon is viselkedett egy-egy adott közszereplő azokban a nagyon is izgalmas napokban vagy éppen mennyire nem volt fontos egy másiknak a szerepe. A probléma ezekkel a kötetekkel csupán annyi, hogy ma még elég sokan élnek azok közül, akik saját maguk is ott voltak, esetlen személyesen emlékeznek azokra a napokra, és nem felejtették el, hogy valójában ki, mit is mondott akkoriban… Esetleg korábban, amikor még mást illett mondani… De hagyjuk meg mindenkinek a békés szenilitás és múlt megszépítésének a jogát, inkább foglalkozzunk múltunk egy másik különös eseményével.

Blogíró még nyaralás előtt, a színházi szezon vége felé, vette magának a hatalmas bátorságot, és megnézett egy új magyar operát. A nézőnél talán csak a szerző kell hősiesebb legyen ha operaírásra adja fejét, mert ez a műfaj manapság nem túl népszerű: elég nehéz lenne meghatározni egy jelentősebb társadalmi csoportot, amelyik ma komolyan érdeklődne az operák iránt. Az adott esetben azonban Fischer Iván és a Budapest Fesztiválzenekar neve megtöltötte a színházat. 

A darabról olvasható minden előzetes nem győzi hangsúlyozni, hogy megértéséhez kötelező ismerni a tiszaeszlári per történetét. De ezt a rendező cseppet sem bízza a véletlenre: részletes műsorfüzet áll a közönség rendelkezésére, és a blogíró által látott előadás előtt maga a szerző és egy jó nevű, nagy tudású professzor tartotta a bevezetőt. 

Mégis, a kellő lelki felkészültség elengedhetetlennek látszik, mert e nélkül csak kevéssé összefüggő színes leporellólapokat lát a nem kellően érző ember. Van a színpadon minden: magyar nóta, focidrukkerek vuvuzelával, autentikus zsidó vallási ének, néha még operaária is. Külföldön biztosan nagy siker lesz, mert ezen stíluselemek együttes szerepeltetése és a témaválasztás igen modern, időszerű és hatásos. Számunkra azonban az egész „nem állt össze”. Lehet, hogy nem figyeltünk kellőképpen, de éppen csak a legizgalmasabb kérdésre nem kaptunk választ sem szövegben, sem zenében, sem játékban: mi vitte rá Scharf Móricot, hogy apja és hitsorsosai ellen valljon, kis híján akasztófára juttatva őket, de még kevésbé abból a folyamatból nem láttunk semmit, ami őt később visszavezette ősei világába. Azt azért meg kell hagyni, hogy a vörös tehén áriája a darab harmadánál igen szép, és komoly zeneszerzői teljesítmény. Persze, azt, hogy Fischer hatalmas zenei tehetség, nagy butaság lenne elvitatni. Kár, hogy a nagyot markolni szándékozó műben olyan kevés hasonló minőségű részt lehet találni. De lehet, hogy csak kell huszonöt év, mikorra megértjük a darabot.

„A Keresés vége biztos”

Rudyard Kipling: Kim (fordította: Bartos Zoltán)

Blogíró Ismét Londonban járt. És ha már London, akkor természetesen egy kis angol irodalom. Blogíró mostanában rengeteget dolgozott, hihetetlen események történtek vele, vagy tán inkább mellette, hiszen ő inkább nagy, külső szemlélő, szereti távolról figyelni az eseményeket. De azért a szemlélődés közben találkozott egy nagy művel: ez Rudyard Kipling egyik könyve, tán a legjobb, de biztosan nem a legismertebb. A szerzőről ma mindenkinek a Dzsungel könyve jut az eszébe, különösen Walt Disney valóban jól sikerült adaptációja után, pedig írt még sok mást is, kapott irodalmi Nobel díjat, méghozzá éppen ezért a Kim című könyvéért.

Nyilvánvaló, hogy Kiplinget, klasszikus brit és indiai neveltetése hatására rendkívüli módon izgatta a multikulturális környezet, noha akkoriban ezt a szót még nem ismerték. Maugli egyszerre része a farkasok és az emberek társadalmának, és nincs ez másképpen legnagyobb regénye főhősével, Kimmel sem. Kim származására skót, de neveltetése alapján egyszerre hindu és muszlim, legfőbb barátja pedig egy buddhista szerzetes.

„Noha bőrét feketére égette a nap, mint más bennszülöttét; noha inkább a bennszülöttek nyelvén beszélt és a saját anyanyelvén csak bizonytalanul hebegve; noha a bazárbeli csöppségekkel teljes egyenlőség alapján cimborált; Kim fehér volt, a legszegényebb fehérek közül való.”

A kettős nevelés hatásának összevetése, a nem minden esetben politikailag korrekt mondatok előrevetítik egy hatalmas vita lehetőségét. Kipling művei mind a mai napig vitákat váltanak ki, hiszen ő egyértelműen a klasszikus brit értékrendet képviseli. De ha vesszük a fáradtságot, és kicsit is figyelmesen olvassuk a regényt, akkor „Sobrao Sahai, tisztelendő Teskoo Láma” személyében és a szájába adott mondatokban észrevehetjük a keleti értékek iránti hatalmas tiszteletet. De közvetlenül is kimondatik: „Ki a te néped, Világ Barátja? Ez a nagy és gyönyörű ország - szólt Kim …”, és alighanem így gondolta magáról az Indiában született Kipling is. Márpedig aki ezt mondja egy országról, az bizonyosan nem nézi le azt. Lehet, hogy látja a hibákat, lehet, hogy látja a hiányosságokat, de a kritikát soha nem szabad összetéveszteni a lenézéssel.

És ezzel vissza is jutottunk Londonba. Blogíró valójában ezért szereti ezt a mesebeli birodalmi fővárost: Londonban az ember soha nem idegen. Természetesen egy tősgyökeres londoni számára britnek születni nagy szerencse, de zárkózottságuk egyformán viselkedik mindenkivel: nekik már a szomszéd utcában lakó éppoly idegen, mint az indiai, az eszkimó vagy a magyar. És éppen annyira közelálló. A kocsmában, a pubban soha senki nem kérdi honnan jöttél, csak azt kérdik, iszol-e még egy sört. A brit repülőgépen a steward nem kinevet azért, amiért éppen a legnagyobb viharban kértél egy kávét és hatalmas küzdelem árán nem az egészet öntöd egyetlen, természetesen vajszínű nadrágodra (csak a felét...), hanem veled nevet, és hoz több tonna papírszalvétát felitatni a folyadékot. Majd természetesen hozna még egy kiváló és erős feketét, mert tudja, a kicsit furcsa magyarok úgy szeretik. Kiplinggel ez még nem fordulhatott volna elő, a Kim írásakor még nem volt igazi repülés, az emberek még vonatra szálltak, ha a gyaloglásnál gyorsabban akartak haladni. De mégis megfogalmazódott egy csodás mondat, ami annyira jellemző mai életünkre is: „Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda.”

Noha blogírót is néha egyik helyről a másikra rúgják, dobják, mint valami labdát, de labdának lenni néha mégis jó, mert a labda tud szállni a levegőben, a labda pattan egyik helyről a másikra, és igen ritkán áll egy helyben. A labda soha nem kérdi: „Hova megyünk?”, mert tudja a választ: - Hát fontos az, Világ Barátja? Azt mondom, hogy a Keresés vége biztos. […] Együtt vagyunk és minden úgy lesz, mint volt, Világ Barátja, Csillagok Barátja, tanítványom. Igen, ez volt Kimnek a tanítója által adott neve: „Egész Világ Barátja”.

Gyönyörű név, örülhet, aki megérdemli, és örülhet, aki megérti üzenetét. De Kipling a láma szájába adja a legfontosabb üzenetét is, a keleti bölcselet alapelvét, amit nekünk is érdemes lenne néha meggondolni:

„Haragra harag! Rosszra rossz! Nem szabad ölni. Azok, akik megütöttek, a saját cselekedetük rabszolgái lesznek. A Kerék igazságos, hajszálnyit sem téved. Sokszor meg fognak születni, de mindig gyötrelemre.”

A „Dolgok Kereke örökké forog”, és mi legtöbbször észre sem vesszük már hogy a dolgok kergetnek minket, körbe-körbe, és a dolgok gyorsuló forgásának az értelmét csak ritkán látjuk meg.

De ha nem akarunk ennyire fennköltek lenni, akkor idézhetünk zárómondatot egy hasonlóképpen nem egészen az értékén tisztelt másik, ezúttal magyar regényírótól: „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” (Rejtő Jenő: A szőke ciklon)

Olvassák nyáron e két könyvet, mellényben vagy anélkül, akár közvetlenül egymás után is!