Csapongó generációk - I.

Mottó: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”

Blogírónak mostanában sokat kell értekeznie, a legkülönfélébb korú kollégákkal beszélgetnie. Sokszor csak egy cérnaszálon egyensúlyozva a kommunikációs szakadékok felett megdöbbenve tapasztalja, mennyire zavart, mennyire ellentmondással teli életünk egy olyan történelmi időszakban, amikor akár nyugodtan is élhetnénk. De arra is rá kellett jönnie, hogy minden ma élő honfitársunk számos, nem egyszer gyökeres ideológiai, politikai, sok esetben alapvető erkölcsi változások sorozatán kellett keresztülküszködje magát élete során. A gazdasági stabilitásnak nem egyszer a létet, a megélhetést veszélyeztető teljes hiánya, az egyik szélsőségből a másikba zuhanás hullámai nem csoda, hogy kikezdi idegrendszerünket.

A következő néhány bejegyzésben meg szeretnénk mutatni, mennyi ellentétes hatás ért egy-egy nemzedéket. A rajzok természetesen durvák, elnagyoltak, az egész leírás, mint minden általánosítás teljesen helytelen. Ezért ha nem is találóak a mondatok, talán segítenek elgondolkodni, hány vonzás, hány taszítás is érte embertársainkat életük során! Elábrándozhatunk, hogy milyen könnyű is lenne egy olyan országban élni, ahol sok száz éve változatlanok a tömegek által elfogadott erkölcsi normák, lassan változik, és nem csapong össze-vissza az átlagember értékrendje!

Lássuk!

Tisztes öregeink, az 1938 előtt születettek ma már több, mint 74 évesek. Gyerekkoruk a Horty-korszak virágkorára tehető. Ha kereszténynek születtek, akkor gyermekként még élvezték a rendkívül stabilnak látszó tekintélyelvű rendszer biztonságát, olyat, amihez hasonlót legközelebb negyven évvel később lehetett csak megélni. Ha viszont zsidó vagy roma családba születtek, akkor együtt nőttek a napi félelemmel. Akár így, akár úgy, de gyermekként még részesei voltak egy valóban műveltségalapú polgári társadalomnak. Lázadó kamaszkoruk idején dúltak a második világháború legnagyobb harcai, legtöbbjüknek a fizikai nyomor, a fizikai félelmek évei jutottak osztályrészül andalgó séták helyett. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a kommunizmus uralomra jutására tehető, ennek következtében sokan hatalmas haszonélvezői, még többen hatalmas vesztesei voltak az ötvenes évek borzalmainak. Szülőként nehéz dolguk volt, hiszen ha ők maguk egy rémes korban nőttek fel, akkor honnan lett volna előttük békés családmodell? Gyermekeiket leginkább a forradalom után nevelték, igen sokan külföldön kerestek jobb életet, nem kevesen a nagymamára hagyva a még picike srácokat. Akik itt maradtak, azok közül soknak jó ismerőse lett a közeli zálogház, mert aki nem vált a hatalom birtokosainak cinkosává, annak ilyen vagy olyan okokból, de nehéz, sokszor már képtelenség volt megélni. Aktív 40-es éveik idején virult a kádárista szocializmus, amikor is, ha kellően tűrőek voltak, akkor középkorúként már élhették a „legvidámabb barakk” nem túl változatos, de nyugodt és derűs napjait. A változások kezdetekor, a nyolcvanas években már közel voltak az ötvenhez, a férfiak közül sokan új feleséggel, a hölgyek közül sokan új karrierrel vágtak neki a végtelen szabadságnak.

Az 1938 és 1945 között születettek, a „nagy sikerek emberei” ugyan 70 év körüliek, de még nagyon sokan aktívak közülük, különösen a vállalkozók, az értelmiségi pályára kerültek, hacsak éppen az utóbbi években csődbe nem mentek, ki nem rúgták őket. Az ő tudatos gyerekkoruk már a háború utáni évekre esett, de emlékezetükbe még sok került a háború előtti évek hamis dzsentriromantikájából. Felnőni viszont már teljesen együtt nőttek fel a kommunista hatalommal. Tanáraik között még igen kevés volt a rendszer igaz híve, de a rettegés hangulata mind az iskolai, mind az otthoni életüket megmérgezte. Lázadó kamaszkorukban éri őket a forradalom, pár napra sokan elhitték, hogy végre szabadon beszélhetnek. A szabadság leverése nem kevesek számára egy egész életre szóló meghunyászkodást, ügyeskedést hozott, fiatalon meg kellett szokniuk, hogy szépen sorba kell állni mindenért, kedveskedni a szakszervezetisnek a beutalóért. Nagyon kevesen voltak csak képesek átmenteni ’56 lázadó lelkesedését felnőttkorukba. Gyermekeiket a hatvanas évek kicsit szabadabb légkörében nevelgették, aktív 40-es éveikben néhányuk megtalálta a „kellő hangot” a hatalommal, aminek következtében meg is kapták „megérdemelt” jutalmukat, külföldre mehettek, osztályvezetők lettek, sokan gyárigazgatók, termelőszövetkezeti elnökök. Sokan lettek közülük a 80-as évek sikeres üzletemberei, mert nem kevesen megbízhatónak minősítve, jó káderlappal, komoly kapcsolatokkal és nem vitathatóan komoly szaktudással is rendelkeztek, amikor az első vállalkozásokat meg lehetett indítani. De akik akkoriban nem jutottak be a kiválasztottak közé, azok közül jó néhányan mára már elszegényedve, sok csalódást elkönyvelve, kis nyugdíjból tengődnek.

A mai frissnyugdíjasok, az 1945 és 1950 között születettek, már mind 62 évnél idősebbek. Gyerekkoruk a diktatúra legsötétebb korszakára esett, sokukba szigorúan bevésődött az otthoni félelem, a csengőfrász, az irtózás mindenfajta hatalomtól. Kamaszkoruk kezdetére még éppen csak elmúltak a forradalom utáni durva megtorlások, legtöbbjük gondolni sem mert valódi ellenszegülésre sem a szülőkkel, sem a tanárokkal, de különösen nem az ifivezetőkkel szemben. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk azért már kicsit nyugodtabb időszakra esett. Az útlevél számukra még elfogadottan a párttitkár ajánlásán múlott, legnagyobb sikerük volt, ha olyan munkahelyre kerültek, ahol sokat lehetett utazni. Csodálatosan tudták beosztani a napidíjat, és telerakták a Wartburg csomagtartóját konzervekkel, ha nyáron két hétre „jugóba” mehettek a tengerpartra. De ők már turistaként is mentek! Legaktívabb korukban érte őket a nyugati munkavállalás csábító lehetősége, közülük került ki a legális külföldi munkavállalók az első olyan hulláma, akik már komoly pénzt kereshettek. Ők még alig találták visszásnak, hogy amint hazaértek, le kellett adni az útlevelet a személyzeti osztályon, közülük került ki a legtöbb beszervezett ügynök, besúgó, de az ő generációjuk volt legnagyobb terjesztője az illegális Beszélőnek is, ők voltak a legnagyobb szervezői a 84-ben alakult Duna Körnek. Tisztelet és hála érte!

Az 1950 és 1956 között születettek, a „Ratkó gyerekek” is nagyon közel járnak már a nyugdíjhoz, sőt, sokan nyugdíjasok közülük. Legtöbbjük kisgyerekkora szigorú korlátok között telt, a családban sokszor csak suttogva illett beszélni, sokuknál még rendes kaja sem sok volt hetekig. Tanáraik legtöbbje a rendszernek már lelkes vagy kevésbé lelkes híve, de elfogadója volt, ha a pályán akart maradni. Ezek a tanárok még a hivatásukat komolyan vevő, az új rendszer által kinevelt fiatalok, vagy lenyugodott, csalódottságukat, mellőzöttségüket a diákságnak kimutatni már nem akaró nagy tudású öregek voltak. Lázadó kamaszkoruk éppen a 68-as diáklázadásokkal, a szexuális forradalom kirobbanásával esik egybe. Ők voltak, akik a Nashville Teens koncert után Budapesten először futottak a rendőrök elől, ők növesztettek hosszú hajat fiú létükre, és vettek fel már nagyon fiatalon nagyon mini szoknyát, ha lánynak születtek. Első munkahelyeik még a szocialista munkaverseny terepei voltak, ők még sehogyan sem bújhattak ki a kommunista szombatok értelmetlen időspocsékolása alól, pedig már jól látták annak feleslegességét. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a teljes emancipáció jegyében történt, a lányoknak már eszükbe sem jutott a konyha, család, templom hármasában megmaradni, hiszen már anyjuktól sem láttak semmi hasonlót. Gyermekeiket korán bölcsibe adták, fontosabbnak tartották a pénzkeresetet a családi kirándulásoknál. Legaktívabb éveik már a korai 90-es évekre, éppen az új hatalom felépítésének az idejére esett. A változásban vetett hittel átitatva sokan vállaltak feladatot a közigazgatásban, legtöbbjük igazi, igen sokszor naiv jobbító szándékkal, nem egyszer a hályogkovács bátorságával. A sok küzdelem sokuknak kikezdte egészségét, aki tehette nyugdíjba ment, félrehúzodott, önként, vagy kényszerítve, de átadta helyét egy erőszakosabb generációnak.

(majd egyszer még folytatjuk!)

A történelem ismétli önmagát?

"Akinek tíz évvel ezelőtt legközelebbi célja gyáralapítás volt, külföldi kapcsolatokkal: az ma ugyanezt a merész vállalkozókedvet és energiát ahhoz a reményhez fűzi, hogy tehetségeinek és képességeinek és energiájának százszázalékos felhasználása esetén jövő hónapra talán mégis össze tudja teremteni a tőkét, ami egy kabát vásárlásához kell, mert a tavalyit már nem lehet hordani."

Karinthy Frigyes: Célkitűzések (in: Idomított világ),  1932. május 1.

Nézzük inkább úgy, hogy tíz évvel ezelőtti célunk gyáralapítás volt, külföldi kapcsolatokkal. És hátha jövőre ismét az lesz? Bár addig egy új kabát mégiscsak kellene télire...

Mára ennyi...

Állítólag Voltaire mondta:

"A férfi minden okossága nem ér fel a nő egyetlen érzésével."

Bár a genderkutatás mai állása szerint alighanem ez is butaság és sztereotípia...

Egy kis matek - II: Dominancia

Kisasszonylányomnak…

Blogíró egy igazán jól sikerült, „aktuális stílusú” („feminine and sexy, young and exciting”) reklámfilmecske kapcsán kiposztolt egy enyhén (?) hímsoviniszta, tréfásnak gondolt megjegyzést kedves közösségi oldalára. Kapott is azonnal nőismerőseitől lájkot és szmájlit eleget, férfikollégái pedig azonnal elkezdték mélyenszántón elemezni mind a műalkotást, mind a megjegyzést. Erről blogíró sokadszorra is felismerte korunkban Capillária gyászos életstílusát, és eszébe jutott egy nagyon régi írása, mely logikai sorozatot évekkel ezelőtt készítette, élete egy elég rémes szakaszában. Véleménye azóta sem változott sokat, noha akárkinek megmutatta eddig ezt a néhány állítást, úgy járt, mint Kis herceg a kígyós rajzával: mindenki a saját kedve szerint értette félre. A genderkutató akadémikus barátja megveregette vállát a kőkorszaki gondolatokért és biztosította, hogy elmélkedése sok-sok éve idejétmúlt már, legjobb lenne, ha múzeumban mutogatná magát. A magukat függetlennek mutatni szerető nőismerősei, különösen, akik már túl voltak legalább egy váláson, egyszerűen undorítónak minősítették az írást is, íróját is. Azok a lányok viszont, akik éppen nagyon-nagyon szerelemesek voltak (mindig valaki másba…) megelégedett mosollyal ajkukon olvasgatták, majd végeláthatatlanul dicsérték partnerük előző esti kedvességét. Legjobban még magányos, elhagyott, kirúgott férfibarátaival járt, akik egyszerűen csak nevettek az egészen, és azt javasolták, inkább a gyakorlatban próbálkozzon a nőknél ahelyett, hogy buta és rossz algoritmusokat fabrikál.

Lehet, hogy ezt a tanácsot kellett volna megfogadni.

 „… fontosabb lenne, ha a társadalmak értékrendje változna meg, és ha a nők nem a legagresszívebb férfiszerepek könnyű elnyerhetőségéért harcolnának, hanem azért, hogy a női szerepek, mint például az anyaság, a személyes környezet gondozása felértékelődjenek a társadalom szemében, az agresszív, hagyományos férfiszerepek pedig leértékelődjenek.”

Csányi Vilmos: „Az emberi viselkedés” (Sanoma Budapest, 2006.)

 Kérem, hogy aki nem tudja elfogadni a professzor úr fenti megállapítását, most az egyszer ne olvasson tovább!

Ahogy telt-múlt az idő, ez az anyag egyre inkább kikívánkozott a gépből, és most végérvényesen kibújt. Ma már olyan sokan és sokat foglalkoznak ezzel a témával, hogy talán blogíró sem lesz karóba húzva. De felháborodás és kiabálás előtt mindenképpen jó lenne azt észrevenni, hogy itt nem a hivatásról, hanem a szerelemről, házasságról, a szerelem megtartásáról lesz szó: blogíró semmiképpen sem óhajtja a nőket visszazavarni a konyhába! Márcsak azért sem, mert aki ismeri őt személyesen, tudja, hogy régóta sokkal szívesebben süt meg egy kacsát a barátainak, mint ül végig egy igen-igen fontos megbeszélést igen-igen fontos emberek társaságában: ő már vénségére többre értékeli a kellemes beszélgetést a fontos megbeszélésnél. A dominancia megosztásakor nem a házimunka vezetéséről, a porszívó irányításáról kell ügyesen és politikusan egyezkedni, hanem a közös programokról: a nyaralásról, kirándulásokról, kártyapartikról, kellemes esti kocsmázásokról és persze az egyéb kellemes esti időtöltésekről. Noha blogíró is, mint annyi más pasi, nemcsak a magánéletében, de munkájában is minden sikerét nőknek köszönheti, ezzel a provokatív logikai sorozattal jelezni szeretné, hogy valamiféle jó (nevelési) megoldást kellene találni a következőkben leírt problémasor megoldására.

Mert a probléma létezik, a mai helyzet és a bevezetőben idézett háromperces filmecske, hibátlan képei és tökéletes vágása ellenére, nem tűnik igazán ideálisnak. A téma irodalmilag is csodásan fel van dolgozva, számtalan kiváló színdarab, regény szól róla (némelyikről írtunk már). Akkor miért nem változtatunk? Jó ez így? Ha már anyáink, feleségeink élete zűrös lett, legyen az a lányainké is?

Szabad durván kommentelni, de addig is induljunk ki ezektől a régi soroktól:

Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól narancs szénaágyak,
a pásztorórák s a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
(Villon – Faludy) 

Általános elmélkedés a rangsorigényről

 1.állítás:

A rangsorigény (a dominancia iránti vágy) kiélése az embernek is alapvető szükséglete.

2.állítás:

Az emberek elsősorban a saját nemükön belüli dominanciára törekednek (férfiak a férfiak között, nők a nők között). A nemek közötti dominancia elsősorban a párkapcsolatok (szexuális kapcsolatok) része.

Ez az állítás van leginkább átalakulóban, ez válik egyre kevésbé igazzá. De éppen a vegyes, nemek közötti rangsorok kialakulása okoz igen-igen sok feszültséget, sokszor már a munka sikeres elvégzésében is. De, mint említettük volt, a munkabeli rangsor-problémákkal itt nem foglalkozunk.

3.állítás:

A dominancia megszerzésére az emberek általában eszközöket (öltözködést, a dominanciát jelző tárgyak, titulusok, rangok megszerzését) használnak. Csak kevesen szerzik meg a dominanciát mentális (viselkedési és tudásbeli) módszerekkel. 

Mennyivel egyszerűbb dominanciát szerezni egy nagy autóval, mint egy nagy találmánnyal! Izgalmas lenne vizsgálni azt is, amikor valaki a partnerét használja fel rangsorbeli helyzete javítására! Erről szóltak régen a vezérigazgató által feleségül vett széplány történetek, ma pedig a vezérigazgatóvá vált pizzakihordó-filmek. Mert a mutatós partner „birtoklása” is rangsorbeli előny, szerencsére csak bizonyos közösségekben.

Általános elmélkedés a párkapcsolatokról

4.állítás:

Egy nő férjhez menetelének a házasságkötés pillanatában általában szükséges feltétele, hogy (legalább saját maga számára és átmenetileg) képes legyen elfogadni az adott férfi erejét, tudását, életrevalóságát, képességeit az utódok elkészítésére, táplálására és megvédésére. (Hiszen azért választotta őt ki a sok férfi közül.) Ennek teljesülése történhet (vak) szerelem, érdek vagy reális értékelés által, ez az eredmény szempontjából lényegtelen.

Ezen a ponton létezik egy nagyon érdekes probléma: a papucsférj problémája. Sok irodalmi mű, és még több jóbarát gúnyolja a papucsférjeket, akik szemmel láthatóan semmiféle ranggal nem bírnak otthon: feleségük úgy ugráltatja őket, ahogyan neki tetszik. De ha egyenként elbeszélgetünk ezekkel az asszonyokkal, akkor látványosan és nagyon-nagyon őszintén fel fognak háborodni, ha azt állítjuk, hogy ők nem tisztelik férjüket. Ezek a mérhetetlenül domináns feleségek a legtöbb esetben sokkal jobban imádják férjüket, mint azok, akiknek egy tökéletes latin szerető jutott. Ráadásul a papucsférjek nejei pontosan tudják azt is, hogy férjüket mely tulajdonsága miatt imádják. Már persze, amíg imádják.

5.állítás:

Ha egy embert tartósan nem fogadnak el a párkapcsolatban dominánsnak, akkor (az 1. állítás miatt) előbb-utóbb keres magának olyan környezetet, ahol ezt megteszik.

Ideális esetben ez a környezet a munkája, és akkor gyorsan sikeres és gazdag vezető lesz belőle. Sokkal kevésbé ideális esetben ez a környezet a kocsma.

  

Speciális elmélkedés a domináns hölgyekről, kik ma elég nehéz helyzetben vannak

6.állítás:

A domináns nő a 4. állítás alapján csak olyan férfit választhat párnak, aki őt a házasságkötés pillanatában, mint nem domináns nőt kezeli, és ezt a domináns nő (legalább ezzel az egy férfival szemben, legalább az adott pillanatban) elfogadja.

 Miért? Miképpen? Hogyan történhet ez meg egy leendő papucsférjjel? Vak ez a nő? Vak az a pasi? Aligha. Az asszony rejti el igazi domináns jellemét a „kiváló parti” érdekében? Ez is kizárt. A férj méri fel teljesen rosszul saját képességeit?. Ennyire? Igaz, hol van az a leendő férj, aki nem Superman-nek képzeli magát az (első…) esküvője napján…

7.állítás (a 6. állítás kifejtése a férj felől nézve):
A domináns férfi

• vagy nem domináns nőt választ párnak és akkor a dominancia iránya (és a párkapcsolat) tartósan fennmarad (v.ö: Keleti Márton: Butaságom története, 1965.)
• vagy domináns nőt választ párnak és akkor a dominancia iránya változó lesz. A domináns nő a 4. állítás szerint (tartósan vagy átmenetileg) el kell, hogy fogadja az adott férfit dominánsnak.

Ellenkező esetben életbe lép az 5. állítás… A helyzetnek egy csodásan szép, varázslatosan egyszerű leírása található meg egy kevéssé ismert Móricz novellában: „A Végék Julija”. Sajnos csak papír alapon olvasható, a MEK-ben nincsen fenn. Nagyon-nagyon izgalmas, hogy Móricz (a többi Nyugatossal együtt…) mit tudott már száz évvel ezelőtt is! Móricz idén már nem jogdíjas…

8.állítás (a 6. állítás az asszony felől nézve):

Amikor egy domináns nő férjhez megy (vagyis tartósan vagy átmenetileg elfogad egy férfit dominánsnak) akkor házasságkötés után, a párkapcsolat ideje alatt

• vagy saját rangját (tartósan vagy időszakosan) a férfi rangja fölé helyezi, és akkor az 5. állítás alapján küzdelmes lesz a tartós kapcsolatot fenntartani,
• vagy saját rangját (tartósan vagy időszakosan) a férfi rangja alá helyezi, és akkor ezzel (tartósan vagy időszakosan) megváltoztatja saját domináns helyzetét.

Amit persze (tartósan vagy időszakosan…) utálni fog…

Aki felháborodott a fenti következtetéseken, attól elnézést kérek, de kérem, még egyszer olvassa el a bevezetőt!

Én szóltam!

Esetleg nézzék meg, hogy milyen internet-bejegyzéseket lehet mostanában olvasni Zelk Zoltán „Este jó” című versével kapcsolatban. Amiben az az idejétmúlt, ugyancsak hímsoviniszta sztereotípia van, amit oly édesen szoktak anyák napján kántálni a négyévesek, hogy „... apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.” Már ahol még szabad nekik ilyesmit szavalni. Pedig a sok okos bejegyzés helyett mindössze annyit kellene tudomásul venni, hogy apa ugyan főzhetne már végre valami finomat, de hófehér motoron vagy magas lovon ülve hihetetlenül nehéz szerelmeskedni.

(Folytatjuk, és a következő részben megkísérlünk valami következtetést is levonni.)