„Minden volt és semmi sem!”

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (Nemzeti Színház),
Moliere: Nők iskolája (Katona József Színház)

Aki követi blogíró írásait, már kifigyelhette, hogy színházba leginkább kisebbik leánygyermekével jár, és ha lehet, akkor olyan darabokra, amelyek a kisasszonykának az adott életkorban hasznosak lehetnek. Most is így történt, gyors egymásutánban két kiváló klasszikus előadásra mentek el együtt. Az egyik, a klasszikus vígjáték, 350 éves, a másik, a klasszikus dráma, alig több, mint száz. Ami azonos bennük, az a nőalakok valósnak vagy látszólagosnak rajzolt naivitása. Ráadásul még egy apró szál is összeköti a két, eredetileg versben íródott színművet: Cyrano de Bergerac, a regény- és színműíró, valóban ismerte Moliere-t.

Az először megnézett előadás, a Nők iskolája kérdésfeltevése, mint minden Moliere darab kérdésfeltevése egyszerű, de ma is égető: normális-e a birtoklási vágy a szerelemben, a házasságban? Szabad-e birtokolni akarni a szerelemben, a házasságban? Lehet-e jogos birtokolni akarni? A darabot nézve egyértelmű, hogy a birtokolni akarás már 350 éve is helytelen, felesleges és nevetséges volt, hiszen a birtok tárgyának önálló akarata van, és az önálló akarat révén kiszabadul a birtoklásból. Ez eddig nagyon egyszerű.

De miért tűzik színre ma ezt a darabot? Akarunk-e ma birtokolni? Akarjunk-e ma birtokolni?

Ritkán. Inkább ne. Jobb az óvatosság. Ezért ennek a darabnak a valódi aktualitása igen csekély.

A kapcsolatok látszólag vagy valójában nemigen jutnak el arra a lobogási szintre, hogy a felek feltűnően birtokolni szeretnék egymást. Kamaszkor után legközelebb már csak a nyugdíjasok sétálnak kéz a kézben, és sírni is igen ritkán szokás a másikért, ha éppen elhagyott. A magát műveltnek mondó társadalmi rétegek tagjai soha nem rendeznek zajos jelenetet, ha életük éppen aktuális párjáról kiderül, hogy félrelépett. Persze, a kapcsolat ettől az akciótól azért a legtöbbször megszakad, de csak a hiúság csorbul, az igen ritkán merül fel a megcsalt félben, hogy egy számunkra fontos „birtoktárgy” helytelenkedett. A darabbéli „csábító”, a szépfiú ezért aztán meg sem kísérli birtokolni szíve hölgyét. Neki elég, ha elcsábíthatja. Ezzel a darab aktualizálása meg is történt.

Ettől függetlenül a tizenöt éves lány, aki már nagyon nem kislány, persze mérhetetlenül, és az első sorban jó hangosan felháborodik, amikor Arnolphe, az öreg birtokos, nagy komolyan előadja Ágnes leendő jófeleségi kötelességeit a hűségről, engedelmességről. De ezt már csak a tizenöt éves teszi. A nézők, még a hölgyek sem rándulnak meg cseppet sem a verses monológra, a nézők inkább azon csodálkoznak, hogy Ágnes miért fordul szembe nyíltan „sugar daddy”-jével, hiszen sokkal egyszerűbb lenne elfogadni egy öregedő férfi kedvességét, miközben nyugodtan lehetne szórakozni a fiatallal.

„Láttál már csupasz, enyves csigát, Amint rút teste rózsán mászik át?”

Ez az idézet már a Cyranóból van, és ez már inkább Cyrano Roxánjának a problematikája, noha a verssor sem nem Cyranora, sem nem Christianra, hanem az erőszaktevő Guiche grófra vonatkozik. A Cyranóban a birtoklás kérdése már izgalmasabb. Vajon Roxan felismeri, hogy a szépséges kis kadét mögött, a vaksötét éjszakában, egy igazi hős férfi is megbúvik? És ha igen, akkor mit akar a lány? Neki tényleg megfelel a fiúcska? A Nemzetiben Cyrano kicsit sem öreg. A Nemzetiben Cyrano kifejezetten magas, jóképű, csak éppen „önbizalom-hiányos”. Akkor miért? Mi zajlik itt? Ki, mit akar?

De tényleg, miért súg Cyrano Christiannak csábító verseket? Miért segíti, hogy elnyerje Roxánt? Miért nem ő akarja megszerezni a nőt? Valóban nem meri saját maga megszólítani?

Nyilván akarja. Nyilván merné, ha rászánná magát. Jól látható, hogy erősebb is, okosabb is nála.

Csakhogy Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú. Cyrano nem Arnolph.

„Gém-lábu sasok, csodalények... Ezek a gascogne-i legények,”

Ő csodalény. Neki nem elég a nő pusztán imádata csupasz tárgyának, neki nem elég, hogy a nő megengedje, hogy szeressék. Cyrano győzni akar, ő uralkodni akar a nő felett, ha testileg nem is, de lelkileg, a versein keresztül be akarja bizonyítani saját erejét, okosságát. Christian számára elegendő, ha Roxán a felesége lesz, és szolgálhatja, Christian a szép legény, a jó férj, belőle lenne a jó apuka, ha a háború meg nem öli.

Cyrano birtokolni akar.

Ugyanúgy, mint Arnolphe?

Másképpen, de mégis.

Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú.

Cyrano az első perctől kezdve már a záró jelenetet várja, amikor Roxán rájön, hogy minden, amit a ficsúrkájában szeretett, az a másiktól származik. Cyrano az első perctől kezdve ezért a pillanatért él, ezért tesz mindent. És Cyrano hiába hal meg abban a pillanatban, amikor Roxán, öregen, rútan, debilisen megvilágosodik, Cyrano mégis elérte célját. A Cyrano valódi tragédia, de Cyrano halála igazi katarzis (még ebben a túlrendezett, túlugrált, túl hangos változatban is), és a tizenöt éves lány, sok, többször tizenöt éves asszonytársával együtt nem tudja nem megkönnyezni.

A Nők iskolája csodálatos rendezői befejezése volt, amikor Arnolphe üdvözül mosollyal az arcán egy ócska lavórban áztatni kezdi megfáradt lábait, miközben Ágnes alighanem igencsak jól érzi magát csinos barátjával. Két darab két befejezés. De azért az elgondolkodtató, hogy egy igazi, birtokolni vágyó férfinak csak a halála előtti egyetlen, utolsó pillanat vagy egy lavór forró víz adhat-e csak igazi boldogságot?

A dongó

Bolgiró a napokban Olaszországban csavarogott, ahol szép napsütésen időben egy rozoga vonatocskával zötyögött Pompeiből Sorrentó felé. Szombat délután volt, ezért aztán sok téli turista utazott a megállapíthatatlan korú szerelvényen.  Szabad hely szinte csak egy, a tökéletes sminkje miatt ugyancsak megállapíthatatlan korú, leginkább talán negyven körüli hölgy környékén volt található, aki egymaga ücsörgött, pontosabban amikor bolgíró felszállt a vonatra, terpeszkedett egy négyes szakaszban. Kinyújtott lábát nem is húzta be mindaddig, amíg erre határozottan meg nem kérték. Blogíró ezt meg is tette, mivel nem kívánta magát külföldön egy zaklatási pernek kitenni, és elég nehéz lett volna úgy ülni, hogy meg ne érintsük a hölgyet, akinek lábai közvetlenül az ember lábai alatt, mellett helyezkednek el. Mint említettük, délután volt, szépen sütött a nap, és mivel blogíró imád felületes benyomások alapján megalapozatlan véleményeket mondani, a hölgyet egy nagy nemzetközi „shared service” cég vezetőjének gondolta. A hölgy talán éppen a városban (Nápolyban) ebédelt a hasonló korú barátnőjével, és akkor ment hazafelé tengerparti negyven négyzetméteres lakásába unatkozni, ahol macskája várja. A viselkedéséből jól látható volt, hogy már előre utálta, milyen gyenge műsor is lesz este a tévében, és azt egyedül kell majd néznie.

Ekkor megjelent a szinte botrányosan sablonos színen egy zavaró tényező.

Egy poszméh.

Itáliában szinte soha nincsen fagy, a pálya melletti narancsligetek éppen elvirágzottak, tehát a poszméhek köszönik szépen, igen jól érzik ott magukat. Eszük ágában sincs elbújni vagy megdögleni, mint teszik azt Magyarországon. A rovar jól táplált, szép nagy példány volt, és kis tekergés után megtalálta azt az ablakot, ahol bolgíró ült, a feltételezett vezérigazgató asszonnyal szemben.

Az amúgy feltételezhetően semmilyen üzleti kockázattól soha meg nem rettenő hölgy azonnal frászt kapott. Jól látszott rajta, hogy csak azért nem kezd el koloratúrban sikítozni és koordinálatlanul csapkodni, mert azt teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tudja komoly, vezetői beosztásával. Blogíró viszont falusi házban él, ezért pontosan ismeri, hogy a poszméh, tekintélyes mérete és nagy hangja ellenére kicsit sem gyilkos féreg. De neki sem nem volt szimpatikus az egyre harciasabban kitörni készülő repülő izé, amelyik természetesen a csukott ablakon keresztül szeretett volna távozni, és egy hangosabban zümmögött mérgében, hogy ez miért is nem sikerül neki. Ezért aztán blogíró lehúzta az ablakot, és a szép bordó Pompei prospektussal óvatosan felemelte a méhecskét, hadd távozzon. Sajnos, ismét bebizonyosodott, hogy az emberek manapság már nem képesek szorosan együttműködni a természeti lényekkel, mert az állatka ettől az inzultustól csak dühösebb lett. Nagyon nem értette, hogy miért kellene neki fenn távoznia, amikor azt saját meglátása szerint lenn is megtehetné. Blogíró elgondolkodott, hogy kedves szokásának megfelelően kiselőadást tart a méhecskének az üveg makrofizikailag áthatolhatatlan természetéről, beleértve, hogy az alagúthatás ilyen méretekben már nem működik (blogíró, mint minden férfi, imád olyan dolgokról beszélni, amelyekhez kicsit sem ért), de nem volt biztos benne, hogy a méhecske jól ért-e angolul, ezért ehelyett inkább rovarszelídítésbe kezdett, és megkísérelte a nem túl nagyméretű füzetecskével kirakni a szófogadatlan állatot. Nagy igyekeztében csak utólag vette észre, hogy szinte már az egész kocsi az ő küzdelmüket figyeli. Szerencsére fogadásokat még nem kötöttek, hogy melyikük fog győzedelmeskedni, de alighanem mindkét félnek akadt szurkolótábora. Egy szűk perc küzdelem után végül is az ember győzedelmeskedett a természet felett, és a poszméh távozott. Az ablakot felhúzták, és lám, vezérigazgató asszony egy igazán kedves mosoly kíséretében egy „Grazie”-t is elengedett.

Sőt, mi több: a lábát is áthúzta a saját oldalára.

Canopus csodái

Blogíróról tudni lehet, hogy kedves dilettáns módjára sokat foglalkozik filmmel, felvételekkel, vágással, utómunkálatokkal. Szorgos amatőrként többé-kevésbé ismeri az ehhez szükséges eszközöket, fut is a padláson lévő nem kicsi számítógépén egy, a varázslatos képességű filmszerkesztő eszközök közül. Igen, ezek a szoftverek csodákra képesek. Például olyan minőségben képesek felújítani a filmeket, hogy a teljesen értékelhetetlen, de technikailag magas minőségben kivitelezett akciófilmeken, rossz krimiken, sorozatokon edződött, vagy talán csak azt ismerő néző is hajlandó lesz végigülni egy több, mint ötven éve készült anyagot. A „feljavított” Casablanca a mozikban megy, a tévések pedig a Halálos tavaszt digitalizálták fantasztikus minőségűre. A Casablancáról, a szabadságról a Népszabadság ügy kapcsán ma is lenne értelme írni, de azt már megírtuk. A véleményünk nem változott.

Mai kérdésünk „csak” annyi, hogy le lehetne-e ma forgatni a Halálos tavaszt? Léteznek-e, létezhetnek-e mostanában Jávor Pálok? Léteznek-e, létezhetnek-e mostanában dr. Egry Ivánok? Kellenek-e ma Jávor Pálok? Kellenek-e ma dr. Egry Ivánok? Létezik-e, létezhet-e olyan pasi, aki mindent odadob egy nőért? Létezik-e olyan pasi, aki annyira szerelmes egy régi szép emlékbe, hogy eldob birtokot, házat, állást, mindent? 

Olyan lányok ma is léteznek, akik képesek teljesen megváltoztatni egy férfi életét, csak azzal, hogy egyszer csak megjelennek. Ma is hívhatják őket Editnek, de hívhatják Katának, Gabinak, Dórinak is. De vajon léteznek-e olyan lányok, akik egyszer csak rájönnek, hogy nekik mégis az az egy, nemrégen kidobott férfi kell? Akik képesek visszavenni nagyképűségükből, akik képesek belátni tévedésüket, akik képesek megadni magukat, akik képesek bocsánatot kérni. Vajon hihető vagy ma már teljesen hiteltelen, hogy a Halálos tavasz Editje elengedi gazdag vőlegényét, elengedi a nyugodt jólétet, és inkább a lángoló szerelmet választja? Mégha az egy Jávor Pál is?
 

De van ennél nehezebb kérdés is, mert ma is léteznek nők, akiknek „múltjuk van”. Ma aligha hívják őket Józsának, manapság mások a divatnevek a drámai sorsú hölgyek számára. Ami akkor Józsa volt, az ma Kriszti, Ágota, Melitta. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy nem szükséges igazán szeretni. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy képtelenek igazán szeretni. Ők azok, akik azt hiszik, azt hitetik el magukkal, hogy felesleges dolog igazán szeretni. Elég a kedvesség, a nyugalom, a szolid, udvarias jólét.

Vajon a ma létező lányok, nők, hölgyek, asszonyok számára is ki fog derülni egyszer, hogy tévednek? Vajon a ma létező lányok is lesznek egyszer igazán szerelmesek?

Meg lehet ma nézni a Halálos tavaszt?