Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, III.: „Berlin, 1972.”

Utazni fiatalon kell. Szép-szép, és főleg a világgazdaságnak nagyon hasznos a sok módos, nyugdíjas turista, de ők már csak unalmukat űzik el az utazással, míg egy fiatal hihetetlen hasznos tapasztalatokat szerezhet az idegen emberek, idegen szituációk között. A fiatal még elindulhat egy kis hátizsákkal és benne egyetlen, esetleg három váltás fehérneművel, idősebb korban már kell a kényelem. Legborzasztóbb talán az, hogy akik otthon kimossák (árammal melegített langyos vízben) a joghurtos poharat mielőtt a szelektív kukába dobnák, minden lelkiismeretfurdalás nélkül körbehajózzák a Földet egy borzasztó mennyiségű széndioxidot okádó hatalmas szállodahajón. Ezen még lesz mit gondolkodni.

Szerencsére blogíró sokat utazott már fiatal korában is. Hárman voltak barátok fiúk, nagyon különböző családból ugyan, de azért jól megértették egymást. A szülőknek sehol nem volt sok pénzük, de az „átkosban” az utazás keletre nem volt drága, és egy hónap alatt diákmunkával is kényelmesen meg lehetett keresni annyit, amennyi egy nagyon egyszerű csavargáshoz elég volt. Persze nem Párizsba vagy Londonba, oda, aki még nem volt katona semmiképpen nem kaphatott útlevelet, de a „baráti” országokba szinte bárhova.

Először, rögtön már az érettségi bankett után pár nappal, természetesen Lengyelországba mentek. Úgy, ahogy akkor szokás volt, Krakkótól Gdanskig, szigorúan csak stoppal. Csodálatos utazás volt.

 

Krakkó gyönyörű, Gdansk gyönyörű, mindhárman előszőr láttak tengert. A stoppolás izgalmas volt, az emberek kedvesek. Igaz, Lengyelországban a szegénység akkor már óriási volt. A két hét alatt kétszer ettek rendesen húst, egyszer valami fasírt féle, kicsit gyanús „kotletet”, egyszer meg lepényhalat, ami iszonyú drága volt, és csak a végén derült ki, hogy ennivaló csak az egyik oldalán volt, a másik oldalon csak a bőre tapadt a gerincre. De füstölve csodálatos finom volt, és a valaha nagyon gazdag Hanza városban még lehetett kapni.

Nyelvi problémáik nemigen volt, mert egyikük, aki légiutaskísérő szeretett volna lenni (akiket akkor még szabad volt „steward”-nak hívni) már szinte felsőfokon beszélt oroszul. De 12 év orosz tanítás (nem, nem tanulás, csak tanítás) után a másik két fiú is vartyogott valamit. A szláv nyelvek elég hasonlóak, meg hát Lengyelország is megszállás alatt volt, ott is kötelező volt oroszul tanulni. Így aztán még beszélgetni is sikerült. Rengeteg volt a stoppos, egy-egy kisteherautón néha hatan, nyolcan is utaztak, igaz, biztonsági öv nélkül, fenn a platónk, ami akkor még nem volt nagyon tilos.

A „spirytus” borzasztó erős volt, közel 90 fokos, és az is még nagyon olcsó. Járt is körbe az üveg a stopposok között, senki nem kérdezte, hát te honnan jöttél? A „Polak, Wegier, dwa bratanki” mondást sem járatta még le a politika. Egyre kellett nagyon vigyázni, hogy bár a lengyelek magyarul nem értettek, a sarkon posztoló lányokat érdekes módon betűhelyesen ugyanazon a névvel tisztelték. Ezt az egy szót a lengyelek is ki tudták szűrni a magyar szövegből…

A második útjuk Berlinbe vezetett. A német lányok is szerették a magyar fiúkat, és noha nem ez volt a fő érv, mert addigra már a háromból ketten komoly kapcsolatban éltek, de azért ezt a szempontot sem szabad soha elhanyagolni. Úgy tervezték, hogy kirepülnek Berlinbe, ott maradnak 4-5 napig, aztán pár nap Drezda, és onnan haza. Többet nem nagyon tudtak Németországról, és persze csak a keleti felére volt szabad gondolniuk. Megvették a repülőjegyeket, fillérekért, de szállást nem foglaltak, mert minek? Lengyelországban sem kellett, igaz, ott nem is tudták soha, meddig fognak estére eljutni. Mindig akadt egy kollégium, egy kedves néni, aki pár zlotyiért befogta őket.

Felültek hát ismét egy gépre, és meg is érkeztek Schönefeld-re. Egy barátjuk segítségével jutottak be a városba, de ott aztán magukra maradtak. Németül egyikük sem beszélt, és kiderült, hogy a gimnáziumban tanult nagyon kevés franciával ott szinte semmire nem lehetett menni. Első útjuk természetesen az Alex-re vezetett, ahol tényleg nagy élet volt. Valóban rengeted fiatal ücsörgött mindenfelé, és mint kiderült, ha nem is híres „világóra” 150 városából, de valóban a világ minden tájáról. Ott is ragadtak estig, nagyon élvezték a Budapesten akkor még elképzelhetetlen fiatal, nemzetközi világot.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, igazi világváros.

Közben azért bementek egy irodába, hogy valami szállást kérjenek éjszakára. Ott meglehetősen értetlenkedve, és nagyon undok módon fogadták őket. Szállás az itt nincs. Azt előzőleg kellett volna foglalni, még otthon. Mit képzelnek? A fiúk, akik egyáltalán nem néztek ki csavargónak, egy ideig jártak egyik irodából a másikba, de mindenhol ugyanazt a választ kapták: turistáskodni szervezett úton kell, előre meghatározott útvonalon, idegenvezetővel, aki vigyáz a csoportra, nem csak így elindulni a vakvilágba. Amikor az irodák este bezártak, ők visszatértek a világóra mellé, és kissé már kevésbé boldogan, de még élvezték a nagyváros fényeit.

De a németek 11-kor hirtelen eltűntek, utána már csak a külföldiek maradtak, igaz még ők sem kevesen. Legalábbis a német civilek tűntek el, mert jött helyettük német rendőr, jó bőven. Elkezdték igazoltatni az embereket, nem udvariatlanul, de nagyon olyan „német rendőr” hangulattal. Blogíróék elindultak sétálni egyet, mászkáltak is vagy két órát, benéztek még egy-egy szállodába, de mindenhonnan kidobták őket. Amikor már nagyon elfáradtak, visszakanyarodtak az Alex-ra. Ott már szinte minden padon hevert valaki. Jobb ötletük nem lévén, ők is leheveredtek, és ha nem is aludtak el, mert ilyet azért még életükben nem csináltak, de legalább a lábukat pihentették, és szundikáltak.

De padon aludni Kelet-Németországban nem volt szabad. Folyamatosan ott mászkáltak a rendőrök, és bár nem bántottak senki, mindenkit pontosan óránként, szó szerint menetrendszerűen felráztak. Elkérték az addigra más sokadszor látott útlevelet, lapozgatták kicsit, mintha akkor látnák először, majd szó nélkül visszaadták, és közölték, hogy a padokon csak ülni szabad. Megvárták, amig az igazoltott felült, és mentek a következőhöz. Majd pontban hatvan perc múlva jöttek ismét.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, Poroszországban rendnek kell lennie.

Elsőre félelmetes volt, másodikra bosszantó, ötödikre, hatodikra már dühítő. De azért valahogy eltelt az éjszaka, kisütött a Nap, és egy jó reggeli sokat tudott segíteni. Így aztán az éjszaka viszontagságai még nem zavarták a fiúkat. Aznap még nem voltak nagyon fáradtak, egy nap alatt megnéztek egy csomó mindent, amit szerettek volna. Elmentek a Pergamon múzeumba, megcsodálták az Istár-kaput, ami egészen hihetetlen, hogy két és félezer éve készült, kimentek Potsdamba, megnézték a „krumpli-király” kastélyát, és átbámultak Nyugat-Berlinbe a Friderichstraße S-Bahn állomáson. Mivel szállásra még nem kellett költeni, pénzük volt elég, ettek, ittak bőségesen.

A második éjszaka viszont már nehezebb volt. A rendőrök ugyanúgy óránként felkeltették őket, és hajnalra már veszettül gyűlöltek mindenkit, akinek fedél van a feje felett. Nem voltak ehhez hozzászokva, nagyon szerettek volna végre ágyban aludni, zuhanyozni, akár csak hideg vízzel. Reggelre az egész várost megutálták, ahol több millió ember aludta békésen polgári álmát, és nekik egyetlen egy ágy, egyetlen egy fürdőszoba nem jutott, pedig fizetni akartak érte. Nem, az nem lehet igaz, hogy számukra sehol sincs hely. Olyan düh, olyan irigység alakult ki bennük, amit sem előtte, sem azóta soha nem éreztek.

Reggel, amint kinyitott az az utazási iroda, ahol legkevésbé voltak undokok, ismét bementek, és megkérdezték, mit tudnak adni esetleg Drezdában? Mert ha semmit, akkor szégyen-szemre haza kell menni, mert ez így nem fog menni. Kiderült, hogy ha „tervezett” útról van szó, akkor van szállás, bőven. Egy másik városba akár már aznap estére lehetett foglalni. Ha előre beírják az útlevél minden adatát egy nagy könyvbe, és időben, még délelőtt leadják a rendőrségen, akkor estére minden rendben lesz. De csak egy másik városban, itt nem maradhatnak, mert hiszen nincs előzetes foglalásuk. Azt hogy képzelik?

Szégyen feladni a terveket, de a meleg víz nagy csáberő, lefoglaltak egy olcsó drezdai diákszállást, gyorsan elkérték az akkor még csak nyomtatva létező menetrendet, melyik vonattal is tudnak átérni. Szerencsére Berlin és Drezda között számtalan járat volt, így nem is olyan késő este már a zuhany alatt állhattak. Így kicsit több idő jutott a Zwinger-re, rengeteget mászkáltak az azóta szerencsére teljesen átépített, akkor még „baromi ronda”, valami márványféle anyaggal burkolt főutcán, és emlékezetükbe vésődött a Frauenkirche amerikaiak által lebombázott, azóta ugyancsak újjáépített, akkor még szándékosan romosan hagyott kupolája.

Valójában, tizenkilenc évesen ez a két padon töltött éjszaka semmi gondot nem okozott. De blogíró egy életre megtanulta, milyen hajléktalannak lenni: nem jó.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, II.: „Csak ketten”

Vannak örök sztereotípiák, amiket képtelenség legyőzni. Ha pedig az ember olyan eseményekkel találkozik, amelyek ezeket a képzeteket erősítik, akkor még azt is képesek vagyunk elhinni, hogy ezek igazak. Ilyen sztereotípia a „szórakozott professzor”, a „szobatudós” figurája. Néha még a legnagyobbak sem tudnak ellenállni a csábításnak, gondoljunk csak Arany Jánosra, aki 1847-ben még gúnyosan írt a macskás tudósról, de alig több, mint egy évtized múltán már ő maga is akadémikus (az MTA rendes tagja) lett.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Valamikor nagyon régen, több, mint húsz éve, nem sokkal az ezredforduló után, de lehet, hogy tényleg csak álmunkban, blogírót meghívták előadónak igazi tudósok közé, egy igen-igen előkelő helyre. Akkoriban kezdett a kisvállalkozások vezetésének oktatásával foglalkozni, ami akkoriban még elég újdonságnak számított.

Abban az időben mindenki vállalkozott, de még komolyabb felkészülés nélkül, a szokásos hályogkovács módon. Lett is aztán sokszor csodálkozás, hogy miért nem működik a cégecske? A másik, itthon újnak gondolt kitalálmány pedig a kockázati tőke bevonása volt, illetve csak lett volna az egyetemek finanszírozásába, bár az csak jóval később derült ki, hogy ez valamiért édeshazánkban nem működik. De már akkor alakult egy komoly szakmai csoport, elősegíteni az egyetemi „spin-off” cégek megalakulását, ami azért sok év alatt csak-csak elért szép eredményeket. Na, de akkor még ennek a folyamatnak a legeslegelején jártunk.

A harmadik nagy újdonság, akkor, amikor a Covid-nak még a gondolata is ijesztő lett volna, a „távoktatás” volt. Össze is rakták az okosok, hogy alakuljon egy internet alapú támogató távoktató központ, ami ezeket a saját szakterületükön kiváló, de a cégvezetés gyakorlatában finoman szólva sem nagyon járatos elméleti szakembereket majd jól megsegíti a vezetésben. És ha már itt van blogíró tananyaga, ezzel sem kell bíbelődni, nosza, magyarázzuk el az egyetemek vezetőinek, hogy ez nekik mennyire nagyon jó lesz. Biztosan imádni fogják…

Meghívták tehát az akkor még létező minisztérium nevében az összes nagy egyetem vezetőit, rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, és egy egész délelőtt nyúzták őket, hogy indítsanak kisvállalkozásokat. Az egyik előadó pedig blogíró lett, akit azzal mutattak be, hogy lám-lám, tőle is milyen csodálatos támogatást fognak majd kapni a kollégák, hiszen itt van ez a kiváló gyakorlati tananyag, csak lapozgatni kell, és minden sikerülni fog. Mert hát igen, tudjuk, ez már csak ilyen egyszerűen szokott működni.

Blogíró valóban alaposan felkészült, a diák színesek voltak, áttekinthetők, gondosan ellenőrzöttek, nehogy valami szamárság vagy akár csak egy sajtóhiba becsússzon. Az előadás pontosan húsz perces volt, a mikrofont sikerült helyesen tartani, a vetítő vezérlőjével sem történt semmi katasztrófa, szóval minden tökéletesnek látszott. Messziről.

Egyetlen egy apró zavaró momentum akadt: az első sorban két nagyon neves egyetem rektora, akik jóbarátok lévén egymás mellett ültek, nem sokkal az első dia megjelenése után jól láthatóan elszundítottak. Mindketten. Blogíró akkor már elég gyakorlott előadó volt, többször adott elő mindenféle környezetben, még az sem zavarta, amikor száznál is több, szépen sminkelt szempár előtt kellett magát produkálnia, tehát az előadás pörgött tovább probléma nélkül, de azért a szeme sokszor oda-oda tévedt a rektor urakra, akik csak nem akartak felébredni.

Egyszer minden előadás véget ér, felhangzott az udvarias taps, blogíró hátrament a helyére, és tudomásul vette, hogy nem ez lesz élete legnagyobb sikere. Sajnálatos módon a szünetben nem tudott elmenekülni a konferencia szervezője elől, aki hatalmas hangon lelkendezett: „Gratulálok! Nagyon jó volt! Óriási siker!” Blogíró erősen elgondolkodott, hogy mit vágjon jóbarátja fejéhez, és bár utoljára nyolcéves korában verekedett, akkor sem tudta, hogy miért, most erősen elgondolkodott, hogy újrakezdi ezt a tevékenységet, és megkísérli csúnyán elagyabugyálni a barátját.

„Legalább te ne bántsál! Nem láttad, hogy az első sorban ketten is aludtak? Az egyik ráadásul a szervező rektor úr volt az „…”-ről.”

A jóbarát most már azért csak észrevette blogíró fancsali ábrázatát, és éktelen röhögésbe tört ki:

„Te tiszta hülye vagy! Ez tényleg óriási sikert volt. CSAK ketten aludtak! Nem tudod, hogy ez mekkora sikernek számít errefelé, egyetemi körökben…”

Blogíró azóta sokat dolgozott ezen a témán, lett is belőle még jónéhány előadás, igaz, egy sem ilyen magas körben. Később soha többé senki nem aludt el közben, de annak az elsőnek a hangulata örökre megmaradt.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, I.: „5+1”

Blogíróról meglehetősen köztudott, hogy pályaválasztását a soha nem látott, csak a családi legendákból ismert nagypapáról szőtt álomkép határozta meg. A háborút rengeteg szerencsével és a teljes családi vagyon feláldozásával túlélő nagymama szerint férje kiváló mérnök volt (ez akár igaz is lehet), mint vezető MÁV tisztviselő nagyon sokat keresett (ez tény), és a bajai hidat ő tervezte (ez legenda, mert bár élt a család Baján, de a híd akkor született, amikor nagypapa még be sem iratkozott a bécsi műegyetemre). Így alakult ki az unokában a döntés: mérnök lesz, méghozzá az akkoriban könnyen elérhető NDK villanyvasút hatására villamosmérnök. A családban akkor persze senkinek fogalma sem volt arról, hogy mit is csinál egy villamosmérnök, annyira, hogy az egyik jól felkészült unokatestvér arra gondolt: a villamosokat vezeti. Nem kizárt, hogy ez talán jobb foglalkozás lett volna… A BME-re nehéz volt bejutni, ezért már az általános iskola végén megszületett a döntés: próbáljon meg felvételizni az egyik jónevű belvárosi gimnázium matematika tagozatára. Azt nem tudhatta, mert otthon ilyesmiről soha nem beszéltek, és számára csak évtizedekkel később lett világos, hogy mivel nem volt „F”-es, vagyis fizikai dolgozó vagy termelőszövetkezeti tag gyermeke, és szülei pártkáderek sem voltak, semmi esélye sem volt bármilyen elit csapatba bejutni. De a felvételije nem sikerült rosszul, ezért betették a suli egyik „futattak még” osztályába, ami végül óriási szerencsének bizonyult. (Ezért tessék minden kudarcnak mindig a jó oldalát látni!) Az sem tudhatta, hogy ez egy különösen „reakciós” iskola, ami szónak a félelmetes jelentőségét ma már szerencsére szinte senki nem érti. A sok nagyon elvhű pártkáder mellett számos kiváló tanárelme is került oda „számüzetésbe”, megfigyelésre, „átnevelésre”, és tőlük rengeteget lehetett tanulni. Az egyik kiváló pedagógusnak már próbáltunk is emléket állítani régebben. (Azt azért halkan megjegyezzük, hogy a régen volt tanárok névsorát böngészve sok további ismert és tisztelt névre bukkanhatunk, köztük például egyik hajdani miniszterelnökünk nevére, akinek nevét ma a pesti rakpart igen-igen elegáns szakasza is őrzi…)

A suli egyik különös tulajdonsága az volt, hogy az akkori oktatáspolitika megkísérelte a sok „elkényeztetett”, „semmirekellő”, „a fizikai munka szépségét még hírből sem ismerő” belvárosi gyerekek számára bemutatni a munkásosztály boldog életét. (Úgy látszik, a „Körúton belüliek” minden rendszerben ellenségnek számítanak…). Ez azt jelentette, hogy az osztály fiú-részének minden csütörtökön reggel hatra meg kellett jelennie Csepelen, a Pannónia Motorkerékpárgyár tanműhelyében. Ehhez a legtöbb legénynek fél ötkor kellett kelnie, ami természetesen nagy-nagy örömükre szolgált. De ellógni még azok sem merték, akik a május elsejei vonulás alól szereztek orvosi felmentést, mert az már nyílt lázadás lett volna. (Az oktatási formát azért nevezték „5+1”-nek, mert az első évben még szombaton is volt tanítás, tehát a diákok öt napot töltöttek a gimiben, és egyet Csepelen. Az egész rémálom akkor és azzal az ürüggyel szűnt meg, amikor nem sokkal később a szabad szombatot bevezették.)

Egyetlen vígasz az volt, hogy a Fémművek főbejáratánál lévő HÉV megállóban egy forint húsz fillér (igen, „fillér”) volt a hatalmas szelet friss, meleg rántott máj, két óriási szelet kiváló minőségű fehérkenyérrel, és ötven fillér fél liter valódi meggylé (amit akkor sehol máshol az országban nem lehetett kapni…). Teli hassal azért a kamasz is jobban elviseli, hogy az egész délelőttöt bezárva kellett tölteni egy terembe, ahol a falon még piros betűkkel látható volt, hogy „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga.”

(fotó: Wikipedia.hu)

A szakmunkásképzés igen magas színvonalú volt. A két oktató végtelenül jóindulatú, a munkásmozgalom történetét jól ismerő, de a szilárd anyagok kristályszerkezetét nem túl magas fokon értő, teljesen józanul soha nem látott szaki volt, akik az első két elméleti órában a vas-szén állapotábra rejtelmeibe próbálták bevezetni a borzalmasan álmos fiúkat. Apró probléma volt, hogy a valóban nem túl egyszerű rajzból ők maguk sem értettek semmit. De az elméletnél még sokkal látványosabb volt a gyakorlati képzés. Kalapácsfejet és acélkockát kellett készíteni kézi reszelővel. A kocka egy aljas térbeli idom, annak minden irányban azonos méretűnek illik lennie, különben téglatestnek hívják. Ráadásul a fémszakmában ismerik a „subler” fogalmát, amivel mindezt tizedmilliméter pontosan meg lehet mérni… A hatalmas fa munkaasztalokra hat satu volt felszerelve, így egy-egy asztalhoz hat diákot osztottak be. A leendő villamosmérnök mellett a legerősebb eufémizmussal is csak csekélyke (valljuk be: zéró) kézügyességgel megáldott, a fúrás-faragás iránt kicsit sem érdeklődő fiút. Ha későbbi pályájukat nézzük, ezen azért nagyon nem csodálkozhatunk: ezekből a srácokból később (nem operáló) orvos, ügyész, filmrendező, illetve légi-utaskísérő lett. Mind-mind csupa olyan hivatás, amelyek művelése a pontosan reszelt acélkockák készítésének ismerete nélkül elképzelhetetlen. Sejthető, hogy az érdeklődés a munka iránt különösen magas volt.

De volt a kockareszelésnél unalmasabb feladat is, amikor is jó szocialista diák módjára „besegítünk a termelésbe”. Ennek két változata is volt. Az egyik az öntőgép által rosszul formázott, selejtes „ferodol” fékpofák eladhatóvá reszelése minden védőfelszerelés nélkül. A teljesen tétova reszelgetés (és minden elszívó berendezés hiánya) miatt szállt is a vörösesbarna por mindenhova, és akkor senki nem tudta, hogy vajon van-e bennük azbeszt? (Mind a mai napig csak reméljük, hogy nem volt…) A másik feladat az ugyancsak selejtes berúgómű-fogaskerekek sorjázása volt egy kicsi, lapos tűreszelővel. Ez inkább csak végtelenül unalmas volt. Meg is állapította mindenki, hogy ezért aztán igencsak érdemes hajnalban kelni…

„Ki lehetett az az eltévelyedett, aki mindezt kitalálta?”

Az osztály diákjai számára ez talán soha nem derült volna ki, ha blogíró tíz évvel később meg nem nősül. Leendő apósa akkor már köztiszteletben álló egyetemi tanár volt, több tanítványa ma is szeretettel emlékszik rá vissza. Azt is tudni lehetett, hogy valaha dolgozott az Oktatási Minisztériumban is (akkoriban még volt ilyen). Az viszont már csak közvetlenül az esküvő előtt derült ki, hogy éppen azt a „Középiskolai Főosztályt” irányította a hatvanas évek közepén, amelyik be-, majd pár dicstelen év után kivezette ezt az oktatási formát. De akkor más késő volt megszökni… Az is csak sokkal később, családi beszélgetések során derült ki, hogy a Szalay utcából nézve sokkal boldogabbnak látszott a vasgyár…

Happy end: szerencsére a fiúk egyikének sem ment tönkre az élete a csepeli kitérő miatt. Após nagyon szegény kispesti családból származott, onnan lett a világháború után tanár, és így nyilvánvaló volt, hogy a kommunisták azonnal kinevezték iskolaigazgatónak, majd egyenes út vezetett a minisztériumba. És nem ő volt ez egyetlen, akit az átkosban sikerült nagyon megtéveszteni. Ámbátor, mintha manapság azt látnánk, hogy a lakosság megtévesztése nem kizárólag egyetlen ideológia privilégiuma…