Egy kis szakma, avagy a papás szülés projekt elemzése az érintettek szempontjából

 

Blogíró most a saját bőrén (pontosabban a saját hasán) kellett megtanulja: a jelentősebb döntések előtt érdemes alaposan megvizsgálni a döntés alapjául szolgáló meghatározásokat. Jelen esetben az „egynapos műtét” kifejezés blogíró általi értelmezése volt finoman szólva is felületes. Egy ilyen beavatkozás valóban egyetlen egy napig tart a kórházi infrastruktúra számára, a teljes kórházi személyzet számára, sőt még az orvos számára is, hiszen ő is csak azon az egyetlen napon találkozik a műtét és a közvetlen beavatkozás során a beteggel (merthogy a műtétet megelőző diagnosztikai és a műtétek követő kontroll vizsgálatok szinte teljesen azonosak, csaknem függetlenül a műtét megvalósításának módjától). De van a projektnek (mert ez is csak egy projekt, hiszen „van célja, van időütemezése, van erőforrás-ütemezése, van egyedi módszertana és van felelős vezetője”), szóval a projektnek van egy érintettje, aki számára már kevésbé igaz az „egynapos” meghatározás: a beteg. Bizony, a beteg számára az egynapos műtét utáni felépülés szinte soha nem történik meg egyetlen egy nap alatt.

Akkor hogy is van ez?

A probléma mindössze annyi, hogy még azok sem figyelnek oda a matematikai definíciók precíz használatára a hétköznapi gondolkodásban, akik jól ismerik azokat. Az „egynapos műtét” egy „entitás”-„attribútum” kapcsolat, ahol a „műtét” az entitás, és az „egynapos” jelző csak attribútum, amely egyszerűen az összetett kifejezés nem minden érintettjére nézve bír azonos hatással. A projekt megvalósítását a projekt-entitás mibenléte, az entitás pontos leírása (a projekt valós célja), az entitásra vonatkozó előírások határozzák meg, a projekt-attribútumok azonban nem kötelezően azonosan érvényesek a projekt minden érintettje számára, itt már lehetnek eltérések.

Az egynapos műtéthez nagyon hasonló, sokak által ismert és ugyancsak egészségügyi fogalom a „papás szülés” igen divatos kifejezése. De az asszonyok, akik már szültek, pontosan tudják, hogy ugyan lelki támaszként nagyon is sokat jelent a párjuk jelenléte a vajúdás során, valóban nagyon jó, hogy egy pohár vizért nem a nővért kell becsengetni, de a szülés fiziológiai folyamatában az apuka olyan igazi nagy befolyással már nem rendelkezik… (sok esetben, amikor a gyerek feje megjelenik, akkor gyorsan leültetik a mama feje mellé, és egyetlen további feladata, hogy ha az anyuka kéri, akkor simogassa, de lehetőleg el ne mozduljon a székéről…) A szülés szülés marad, a várva várt pici előbújik, függetlenül attól, hogy a büszke atya jelen tud-e lenni, vagy sem.

Az attribútumok ugyanakkor sokszor alaposan átalakíthatják az entitások értelmezését. Erre közhelyes példa, számtalan kabaréjelenetben megénekelték a „szocialista demokrácia” fogalmát, amelyet sokan a demokrácia hiányaként szoktak értelmezni, nem is teljesen alaptalanul. Ámbátor persze ez is nagyon függ attól, hogy egy olyan elvont entitást, mint a „demokrácia” miképpen is értelmezünk. Ebbe most nem megyünk bele…

Nagyon érdekes attribútuma a „házasság” entitásnak a „nyitott”. A „nyitott házasság” fogalom alaposan felülírja a házastársaknak a Ptk. 4. Cím 24.§ (1) pontjában előírt kötelezettségeit, ezáltal tulajdonképpen Magyarországon egy jogellenesnek tekinthető entitás-attribútum egység. De ettől még persze létezik, sőt lehet, hogy tulajdonképpen a „házastársi hűség” entitás-attribútum esetében lenne érdemes alaposabban megvizsgálni, hogy miért is kell (kell?) szerepeltetni ott a „házastársi” attribútumot. Vajon mire szoktunk gondolni, amikor nem csupán egyszerűen a „hűség”-ről beszélünk? (Hát igen: „arra”… Mindig csak „arra”.)

Ha valakit ezek után kicsit részletesebben is érdekel a téma, akkor talán érdemes tovább olvasni. De malackodás több nem lesz benne.

(A következő pár mondat jelentős részben a Wikipédia felhasználásával készült, a DeepL free version használatával.)

Az entitás olyan valami, ami önmagában, szubjektumként vagy objektumként, ténylegesen vagy potenciálisan, konkrétan vagy absztrakt módon, fizikailag vagy nem fizikailag létezik. Nem kell, hogy anyagi létező legyen, egyetlen alapvető elvárás, hogy „önmagában létezik”. Igen sokszor az absztrakciókat, az elvont vagy nyilvánvaló fogalmakat, a tudományos vagy jogi fikciókat, az ember által alkotott fogalmakat szokás entitásnak tekinteni (függetlenül azoknak az ember által fizikailag érzékelhető mivoltától). Az entitás, mint fogalom tágan értelmezhető, és vonatkozhat élőlényekre, természeti jelenségekre, papírra vagy bármi másra rögzített jelekre, szimbólumokra, számokra vagy halmazokra, emberi mesterkedésekre, jogi vagy tudományos törvényekre, de akár természetfeletti lényekre, istenekre és szellemekre is, mindazok számára, akik hisznek bennük.

Az attribútum több entitáshoz használt fogalom (legtöbbször egy jelző), mely azt azonosítja, hogy valamely entitás objektum milyen további speciális jellemzőkkel ruházható fel. Az attribútum a logikában és a filozófiában egy adott entitás meghatározott jellemzője. Sokszor a „tulajdonság” kifejezéssel helyettesítik, ez megkönnyíti a hétköznapi használatot, de egyben sajnos korlátozza is a fogalmat. Az attribútumot (tulajdonságot) tekinthetjük az entitás (tárgy, fogalom, „objektum”) egy sajátos formájának, és nagyon fontos, hogy az entitás képes más attribútumokkal (tulajdonságokkal) is rendelkezni, és egy meghatározott attribútum több entitásnak is lehet attribútuma. Például a „műtét” nem csak „egynapos” lehet, hanem lehet „koponya” vagy „végtag”, és nem csupán a „műtét” lehet „egynapos”, hanem létezik „egynapos kirándulás” is. Az „egynapos szerelemről” már ne is beszéljünk…

Egy adott entitás (elvi) meghatározásában ezeknek a tulajdonságoknak szerepelniük kell, az „attribútum-entitás” kettős által meghatározott fogalom konkrét létrejöttekor ezen tulajdonságok valamilyen értéket kapnak. De az attribútum kaphatja esetleg a „semmilyen” értéket, hiszen a „műtét” akkor is értelmes, ha semmiféle attribútum nem kapcsolódik hozzá, csak ez esetben egy nagyon általános fogalmat jelöl.

Fotó: pixabay.com alan9187

„Ha éhezel... szomjazol... ne mondd!”

Karinthy Frigyes: Barack, Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

Megjelent a piacon egy nyári (őszi…) gyümölcs, ami amellett, hogy ha jobb fajta, akkor tényleg nagyon finom tud lenni, nagyjából pontosan száz évvel ezelőtt két egészen kiváló írónk figyelmét is magára vonta.

Molnár Ferenc „Játék a kastélyban” című darabját 1926-ban írta, amikor még tudott egészen felhőtlenül szórakoztató darabokat is írni. (Az előadás több szereposztás-változatban is megtalálható a neten, bár az ördög tudja, hogy mennyire jogtiszta változatban, ezért nem linkeljük ide…) Az egész három felvonásos komédia egyetlen rövid problémára épül: vajon mi lehet az a valami, ami „Síma, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele!”. És ha beleharapnak, akkor mi fog történni? Mert „természetesen” egy úr szeretne beleharapni a valamibe, és rajta kívül csak egy nő van abban a szobában…

Van a blognak egy rossz tulajdonsága, hogy hiába írja valaki álnév alatt, hacsak nem hoz létre egy igen jól kidolgozott hamis személyazonosságot, minden olvasója pontosan ismerni véli. Meg persze a profilban is ott van minden fontos életadata, melyek alapján könnyű azonosítani, blogíró ráadásul pár héttel ezelőtt már az FB fiókjával is összekapcsolta ezt a blogot. Na, de ki ismeri blogírót (vagy bármelyik másik embertársát) valójában? Vajon blogíró valóban kizárólag ezzel az egy témával foglalkozik folyamatosan, kizárólag csak az érdekli, hogy mit is kezd egymással egy férfi és egy nő, ha összekerülnek kettesben egy szobában? Lehetne mondani, hogy miért ne, miért is kellene (a blogban) bármi mással foglalkozni? De ennyire talán még blogíró sem egyszerű. És Molnár sem ennyire egyszerű, mert igaz, a színház és színpad tökéletes ismeretében három felvonáson keresztül nézhető darabot írt abból az egy mondatból (ami persze csak a darab legvégén hangzik el), hogy „Azt hiszi, fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?” Jó, ilyen, tisztességes tárgyat találni valóban nehéz, hacsak ki nem sétál az ember a piacra…

És ha a „tárgyat” idézőjelbe tesszük? Akkor könnyebb lesz? Mert akkor már el is érkeztünk Karinthyhez, akit még korábban, 1921-ben ihletett meg ez a csodálatos gyümölcs. Ezzel a nagyon rövid, alig pár soros írással blogíró először tizenhat éves korában találkozott. Mint minden kamasz, azonnal magára érteni vélte a novellát, mert már mindent tudni vélt az életről, hiszen ott volt számára a bársonyos arcú, hamvas osztálytárs barack-kedvese, aki, hát igen, bármelyik nap, iskola után a „Je t'aime” zenéjére azonnal „kibomlik csipkéi közül”. De ki tudja 16 évesen értékelni egyetlen szem tökéletes barack illatát, harapásának ízét? Blogíró akkor mégis nagyon érteni vélte a novellát, hiszen ugyanabban az osztályban ott volt az elérhetetlen vélt fekete hajú, hófehér bőrű, nagyon karcsú, nagyon nagyvilági barack is, talán nem is barack, hanem valami egészen különös, egzotikus teremtmény, akiről minden fiú tudta az osztályban, hogy bizony, „nem neked díszeleg szivárványszínekben a kristálytartón”. Pedig akkor még egyszer sem vágták blogíró fejéhez valóban szép adottságokkal megáldott hibátlannal látszó barackok, miután hetekig, hónapokig vagy néha évekig bolondították tökéletes gömbölyded idomaikkal, hogy „felejtsd el, kapard a földet aranyért, törd kérgesre tenyered és szíved, rabolj és lopj”, mert „Én tisztességes barack vagyok!”

De akkor vajon ki ismeri jobban a finom gyümölcsöket: Molnár Ferenc vagy Karinthy Frigyes? Mert blogíró biztosan nem.

(fotó: Pixabay.com, StckSnap)

A botcsinálta botanikus virágai: Jácint

 

Jácint Győrben született, elvben pedagóguscsaládban. De csak elvben. Már mindkét szülője utálta az oktatást: édesapja a helyi főiskolán tanított politikai gazdaságtant, de csak bosszankodott a diákokkal, akik nem sokra tartották a nagyképű, folyamatosan okoskodó, értelmetlen tárgyat értelmetlenül oktató adjunktus urat. Professzor úrnak kellett szólítani, és aki szakállasan elmert menni vizsgázni, az biztos lehetett abban, hogy nem engedik át. Nőhallgató elsőre mind megbukott, de szerencsére az agrárfőiskolára lányok akkor még alig jelentkeztek. Az az egy-kettő, aki megkísérelt ott diplomát szerezni, igyekezett minden téren elrejteni női mivoltát: rövid haj, nadrág, némelyik még nyakkendőt is kötött a „kollokviumra”. Édesanyja alsós napközis tanárnő a városszéli általánosban, és összesen annyi volt a feladata, hogy vigyázzon, nehogy délután egy és négy között összetörjék magukat a kölykök.

Jácint a családi követelményeknek megfelelően jól tanult, de igazi, valódi sikert soha nem tudott elérni. Nem az esze hiányzott, valójában semmiféle motivációja és semmilyen lelki felkészültsége nem volt semmiféle küzdelemhez. Mivel az egyetemi felvételihez elég volt egy átlagosan jó bizonyítvány és némi tárgyi tudás, kicsit sem okozott gondot egy másik vidéki város egyetemére magyar-angol tanári szakra bekerülni. A nagyelőadóban aztán meg lehetett találni a legvisszahúzódóbb, de hibátlan alakú lányt, aki meg sem kísérelt a fiúkkal szót váltani. Öt év közös egyetem után szinte természetes volt a házasság.

A két lányuk pár éven belüli megszületése után teljesen köddé vált szexuális életük, de ezt nem is nagyon bánták. Tanítani egyikük sem kezdett el. Az asszony nyelvoktató vállalkozást nyitott, és barátaik megszakítás nélkül szállították az ügyfeleket, Jácint pedig, ugyancsak barátaik támogatásával egy állami tulajdonban lévő nagyobb oktató vállalkozás igazgatója lett. Gyorsan a saját képére faragta a társaságot: a fiatalokat mind kipiszkálta, és teljesen logikusan, a „similis simili gaudet” elvet követve, saját magához hasonló munkatársakkal vette körül magát. Kifogást nem lehetett találni a sok unalmas, szürke egérkében, mert noha valós tudásuk fényévekre volt a szakterület aktuális fejlesztéseitől, a cég pénzén sorra adták ki a már megjelenésük pillanatában is elavult könyveket, másodállásban tanítottak ilyen-olyan főiskolákon, tehát tökéletes szakembereknek látszottak. A patinás székházat szépen lassan felújítgatták, a vadonatúj bútorok kifogástalanok voltak, a nagytárgyalóban egymást követték a megbeszélések, ami teljesen ki is töltötte a munkaidőt. Akkoriban kezdett divatba jönni, hogy az érdemi munkát már nem a nagyon elfoglalt „belsősök”, hanem egyre inkább jól fizetett alvállalkozók végzik, és eközben észre sem vették, hogy a munkatársak már csak egymásnak adnak feladatokat, csak a mások által végzett munkát kritizálják óriási vehemenciával, miközben semmi társadalmilag valóban hasznos tevékenységet nem végeznek.

Mivel jogszabály által előírt módon számtalan pozíciót csak az általuk kiállított bizonyítvánnyal lehetett betölteni, a többi, hozzájuk hasonló állami cég rendre szállította a tanítványokat is. Az intézmény virágzott és Jácintot minden támogatója nagyon szerette, mert soha egy másodpercig nem gondolkodott el azon, hogy az általa aláírt közbeszerzési pályázatokat véletlenül miért mindig ugyanazon két cég egyike nyeri, csak arra vigyázott, hogy formailag ott is minden a legnagyobb rendben legyen. Eközben előadásokat tartott fényűző kastélyszállókban megtartott konferenciákon, persze csak magyarul és csak Magyarországon. Tagja lett számtalan provinciális, de a neve alapján nagyon fontosnak látszó szervezetnek, egyesületnek, melyeket hozzá hasonló emberek alapítottak, okleveleket kapott és osztogatott. Munkatársai szerették, hiszen egy idő után csupa olyan ember volt körülötte, aki mind pontosan tisztában volt azzal, hogy hasonló beosztást és akkora fizetést, ilyen szép cégautót ennyire kevés munkáért sehol máshol nem kaphatott volna. Így aztán elég gyorsan elhitte, hogy valóban komoly és sikeres vezető. Ez is lett a veszte. Még feljebb akart kapaszkodni, és olyan valóban fontos pozíciót nézett ki magának, ami már felhívta rá a figyelmet. Vetélytársai a világ legegyszerűbb, leghatásosabb és talán legrégibb csapdáját állították fel neki: egy nőt. Ehhez nem is kellett más, mint egy vállalati karácsony. Igazgató úr aznap felöltötte azt a nagyon drága, vékonycsíkos, mellényes „bank” öltönyét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. Megkötötte azt a tiszta selyem, kézzel festett, Hundertwasser nyakkendőjét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. Kifényesített azt a méretre készíttetett lakkfekete „Oxford” cipőjét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. És elmondta azt a semmitmondó, teljesen üres ünnepi beszédet, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen beosztású férfiúnak el kell mondania.

Az egyetlen, ami kicsit szokatlan volt, hogy egy szőke lány az egyik hátsó asztaltól az egész beszéd alatt le sem vette a szemét róla. Nem tapsolt túl feltűnően, de a mosolya… A mosolya tényleg mennyei volt. És noha messze, az egyik lényegtelen informatikus munkatársakkal teli kerek vacsoraasztalnál ült, valahogy mégis úgy alakult, hogy igazgató úr éppen rálátott. Semmi feltűnő nem volt benne. A szolid, fekete „LBD” ruha nem volt túlzottan kivágott (csak méretre készült, és nagyon rafinált szabású), a szőke haj talán nem is volt festett (dehogynem…), a hibátlan smink alig látszott, a fekete keretes szemüveg pedig határozottan okos tekintetett kölcsönzött a valóban eszes nőnek. A vacsora alatt nem is történt semmi feltűnő. A távoli asztalnál nagy volt a jókedv, messziről is látszott, hogy a lányt már pár hét alatt megszerették a kollégái. Igazgató úrnak eszébe jutott, hogy a HR-es kolléganő még mesélt is lelkesen erről az új szerzeményéről, aki hajlandó volt eljönni meglehetősen alacsony fizetésért a távközlési terület adminisztrátorának. Jó unalmas munka, még nyugdíjast sem találtak rá sokáig, ráadásul azzal, hogy lányt sikerült felvenni, még a női kvótát is javították. A hangos vihorászások közben azért igazgató úrral néhányszor összekapcsolódott a tekintetük. Ilyenkor igazgató úr mindig kapott egy szende kis mosolyt, de ez természetes volt, hiszen őt minden nő imádta a cégnél. Legalábbis a titkárnői mindig ezt mondták. Amikor később már sokadszor összemosolyogtak, a lány üdvözlésre emelte a poharát, amit Jácint nagy kegyesen viszonzott, de csak megízlelte a drága vörösbort, mert az ilyen rendezvényeken nagyon vigyázott, nehogy úgy nézzen ki, mintha szeretné az italokat.

Amikor vége a hivatalos programnak, igazgató úr el szokott vegyülni a szórakozni vágyó munkatársak között. Már vagy húsz perce beszélgetett hol az egyik, hol a másik asztal körül üldögélő, jól láthatóan kínosan társalgó kollégákkal, amikor az egyik helyen, véletlenül nem is ott, ahol az étkezés alatt látható volt, megtalálta a lányt. Közelről nézve is nagyon kedves volt. Ráadásul rendkívül felkészült, hiszen ismerte a főnök úr által előterjesztett összes kormányzati javaslatot, és kifejezetten nagyra értékelte azokat. A beszélgetés rövidesen az éppen futó egyik nagy projektre terelődött, amit teljesen véletlenül maga az igazgató úr indított útjára. Kiderült, hogy a hölgyet Editnek hívják, és az előző munkahelyén éppen egy hasonló átszervezésben vett részt. Ám az annyira bután volt megvalósítva, hogy ő azzal nem tudott egyetérteni, felmondott, és milyen helyesen tette: itt minden sokkal okosabban van szervezve. Észre sem vették, hogy már majdnem egy órát beszélgettek. Igazgató úr annyira belemelegedett a magyarázatba, hogy el is felejtett átülni a többi asztalhoz. Mikor a langyoska buli véget érni látszott, ők még mindig beszélgettek, igaz, már csak ketten maradtak a tízszemélyes kerek asztal mellett. De még sok érdekes részletkérdés volt, amire a lány kíváncsi lett volna. Nem lehetne folytatni a beszélgetést? Esetleg nála, véletlenül épp itt lakik a szomszédban, szívesen főzne egy teát. Persze, miért ne, ritkán találkozik az ember ennyire hozzáértő munkatárssal…

A férfi kicsit meglepődött, amikor átérve a valóban pár háznyira bérelt kis lakásba a lány tényleg a teafőzésnek látott neki. A tévéfilmek alapján nem egészen erre gondolt. Edit a majd 12 centi magas sarkú cipőjéből ugyan kibújt, de ezen kívül a legkisebb jelét sem adta bármiféle illetlen viselkedésnek. A tea mellé kerekedett egy kis sós sütemény, a beszélgetés viszont továbbra is a céges ügyekről folyt. Azt azért nem lehetett nem észrevenni, hogy igazgató úr összes eddig megírt könyve ott van a polcon, és az egyik mintha az ágy melletti éjjeliszekrényen lenne. Mert a lakás picike volt, át lehetett látni a hálóba, ami nem is volt ajtóval elválasztva. Az ágy dupla volt, de csak egyetlen párna feküdt benne. Hogy hogy nem, egyszer csak kiderült, hogy Edit már régóta egyedül él, mert nem talál olyan férfit, aki elég intelligens lenne számára. Hiszen ő egy régimódi nő, aki még szeret felnézni a párjára. Mert ő sincs ám fából, ő is szeretne boldoggá tenni egy igazi férfit. De ez már azután hangzott el, hogy a jófajta házi pálinka is előkerült, amit az édesapja főzött Zemplénben. És azt természetesen csak meg kell kóstolni.

Szegény ember, akinek semmi valós gyakorlata nem volt az asszonyok terén, első szóra elhitte a furcsa, gyönyörű nőnek, hogy kizárólag a két szép kék szemét szeretik. Ennek ellenére még sokat locsogott, és már erősen világosodott, mire szegény lány végre legördíthette magáról a meglehetősen nehéz pasit. Amikor Jácint meglepően jól értesült ellenfelei szervezett módon az egész szakmában elhíresztelték a történetet, a teljes pánikba esett házaspár még hosszú ideig próbálta a látszatot fenntartani. Mindent tagadtak. Jácint felesége egy darabig maga is elhitte, mert el akarta hinni, hogy férjéről kizárólag üzleti rosszakarói terjesztenek ilyen aljas rágalmakat. Csak amikor a következő december egyik csendes vasárnap délelőttjén, szilveszter előtt pár nappal Zsófi, a nagyobbik lány bevezetett a panorámás nappaliba egy rendkívül szolidan öltözött, udvarias fiatal hölgyet, aki a férjével szeretett volna beszélni, akkor már el kellett gondolkodni.

A férfi először ki sem akart jönni a szobájából. Feleségére bízta volna a feladatot, hogy távolítsa el a hívatlan vendéget a lakásból, de erre azért már az asszony sem volt hajlandó. Hosszasan veszekedtek a másik szobában míg végül a férfi vette a bátorságot, és előmerészkedett. Csakhogy eközben a kezdeti kölcsönös, és igencsak érhető gyűlölködés és egymás méregetése elmúltával Zsófi elbeszélgetett a látogatóval. A korkülönbség nem volt igazán jelentős, csak éppen a vendég nem egy kétszázötven négyzetméteres reprezentatív lakásba született. Kiderült, hogy a „kurva” egy zempléni kisfaluban élt gyerekkorában, naponta két és fél órát utazott, hogy eljusson a középiskolába. Saját produceri vállalkozásra gyűjti a pénzt, és pár hete született picurka lányát szeretné tisztességesen felnevelni, hogy neki ne legyen ennyire nehéz az indulás az életben. Noha bakfisként ő sem ilyen szerelemről álmodott amikor a muflonok között sétált az erdőben, a nem igazán szokványos feladatot környezettanulmánynak fogta fel: szerette volna megismerni, hogyan is élnek a mai gazdagok (Vacakul. A blogíró megjegyzése…). Egy korai, nagyon kellemetlen emléke miatt a férfiakat amúgy sem igen kedveli, és ezzel a történettel adódott egy pompás lehetőség, hogy lehessen saját édes gyereke.

Amikor apja megjelent, Zsófi nem ment ki a szobából, átült az egyik fal melletti hatalmas fotelba, és csendben szemlélte az eseményeket. Másodéves pszichológia szakos hallgató létére már elég jól fel tudta ismerni a helyzeteket, és meg kellett állapítania, hogy az apja igencsak ocsmányul viselkedik. De minél hangosabban üvöltött a férfi, annál halkabb lett Edit, és végül nagyon halkan, de nagyon határozottan közölte, hogy anyagi követeléseit bírói úton kívánja érvényesíteni. Ha az igazgató úr nem óhajtja megismerni a harmadik lányát, nem lesz kötelező.

A bírósági tárgyalást persze nem lehetett megengedni, hiszen akkor ki kell állni a világ elé, és elismerni, hogy a házasságuk nem minden szempontból tökéletes. Akkor oda a látszat. Ha a gyerek esetleg nem is a férfitől lenne, azért az éppen nagy nehezen elcsitult szóbeszéd ismét lábra kapna. Inkább eladták az asszony szüleitől örökölt kis balatoni nyaralót, és hogy ne kelljen folyamatosan tartásdíjat fizetni, a pénzt egyben átadták. A nagylány annyira szégyellte magát apja viselkedése miatt, hogy vállalta az összekötő szerepet. Eközben természetesen elkezdett találkozgatni a kislánnyal is. Hosszú hónapokig tartott, mire minden papír a helyére került, és eközben a kis Julcsa egyre jobban megszerette nővérét. Mivel Edit rengeteget dolgozott, sokszor kellett esténként vigyázni a kicsire, és adódott, hogy ezt a feladatot egyre többször a féltestvére látja el. Zsófi és Julcsa csodásan összebarátkoztak, és amikor Zsófinak nemsokára saját lakása lett a szülei jóvoltából, egy picike szobát fenntartott benne húgának. A testvérek az állatkertbe és a budai hegyekbe mentek csavarogni, közben nagyon hamar rákaptak, hogy villamoson, metrón, úton-útfélen folyamatosan verseket mondjanak. Weöres Sándorral kezdték, aztán jött Petőfi, Arany János, József Attila. A megtanult versek sokasodtak, és Zsófi szépen lassan szinte teljesen elorozta vér szerinti anyjától az addigra már nagycsoportos gyereket. Eleinte csak heti két estét töltött nála, amíg Edit a forgatásokon dolgozott. De amikor Julcsa iskolás lett, megbeszélték, hogy anya most tényleg nagyon-nagyon elfoglalt, Zsófi úgyis otthon dolgozik, az iskola is közelebb van hozzájuk, okosabb lesz, ha a hétköznapokra teljesen átköltözik. Mondjuk, ezt még a törpike sem hitte el, mert tizenkét éven át a fél városon át kellett villamosoznia az ország egyik legerősebb sulijába, ahova Zsófi beíratta… De mivel a gyerek rendkívül intelligens volt, még ebben az igen kemény iskolában is gyorsan osztályelső lett. A verstanulásból könyvolvasás és filmnézés lett, a kishúg lassan az egész világirodalmat megismerte. Amikor Julcsából Júlia lett, tizenkét évesen teljesen visszaköltözött az édesanyjához. Edit addigra már jól ismert szereplő volt a szakmájában, saját stúdióval a város szélén, méretes villában lakott jó messze a Rózsadombtól, és a házban bőven volt hely nem csak a lányának, de arra is, hogy Zsófit és férjét, majd a szép sorban megszülető gyerekeiket is rendszeresen vendégül lássa. Zsófi pedig rendületlenül hozta a könyveket, rövidesen az egyik szép nagy szobát nyugodtan könyvtárszobának is lehetett volna hívni.

Jácint a fényesen sikerült karácsonyi rendezvény után még három évig megmaradt székében. Eközben számtalan kegyetlen és ízléstelen célzást, ugratás kellett elviselnie, és még a feleségét sem nagyon kímélték. A minden este eltüntetett félüveg vörösbor végül is megtette hatását: a következő kormányváltás során repült. Vezetői állást sehol nem kapott, beosztottnak pedig nem volt hajlandó elmenni, de ezt már nem is bánták. A nagy lakást eladták, és feleségével leköltöztek egy Dráva melletti kis házba. A lakásért kapott pénzből, meg az asszony kevéske angol óráiból ott élték napjaikat, ha nem is szegénységben, de a rózsadombi bejárónős kényelemnél sokkal szerényebben. A szomszédok megszerették őket, mert nagyon szépen rendben tartották a kis kertet, és ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolgában segíteni kellett, valóban bármikor becsengethettek hozzájuk. Jácint egy monográfiát kezdett el írni Arany János Shakespeare fordításainak elemzéséről, és helyi Háry Jánosként a kerítésen keresztül mesélte hajdani pesti kalandjait, és kommentálta a mindenkori politikai helyzetet. Lányaik alig látogatták őket, mert a kisebbik szégyellte szüleit a férje családja előtt, Zsófit meg ők nem látták szívesen, mivel Edittel rendszeresen és látványosan felvonult a Pride-on. Igaz, mindketten a férjükkel karonfogva, merthogy egy idő után Edit is talált egy kedves és jókedélyű párt magának a szakmából.

Júlia végül soha nem találkozott az édesapjával, pedig Edit is, Zsófi is néhányszor megkísérelte őket bemutatni egymásnak. A nagy gondossággal felnevelt lányból már a gimnáziumi évek alatt sikeres írónő lett, de édesanyja végül is csak akkor mondta el neki minden részletében a teljes igazságot, amikor az első könyve megjelent nyomtatásban. Akkor is csak azért, nehogy valamelyik jól értesült riporter zavarba hozhassa. Egy álló éjjel beszélgettek, boroztak együtt, és addigra már mindketten tudtak nevetni is, zokogni is az egész gusztustalan történeten. A családi vonásként gyönyörű szép, fiatal írónő ennek hatására átírta G. B. Shaw Warrennéját a 21. századba, és ez akkora siker lett, hogy soha senki meg nem merte kérdezni tőle: vajon nem az életből vett-e példákat hozzá?