Hajnalka egy igencsak jól szituált szlovák, vagyis „tót” parasztcsaládból származik. A rokonok nagy részét azonban a második világháború után a „lakosságcsere” keretében kitelepítették. Mivel csak édesanyja volt nemzetiségi, édesapja „magyar” volt, ezért ők négyen, öccsével megúszták a kitelepítést, ott maradhattak a családi fészekben, egy nagyon szép, régi, fehér falú, kékre festett ablakú, tornácos parasztházban. A határ túloldalán a 68-as bevonulás után meglehetősen utálták a magyarokat (igaz, előtte sem mindenki imádta), ezért sokáig nemigen volt okos dolog átlátogatni, így szinte egész gyermekkorát a legszűkebb családja körében élte le. De könnyű dolguk így sem volt. Az ötvenes években a korábban színszlovák faluban már lakni is komoly kihívás volt, főleg, hogy az „üresen maradt” gyönyörűen gondozott tornácos házakba pártkádereket költöztettek, akik közül nem egy még életében soha nem járt a Lehel úton túl. Az újonnan jöttek mindent jobban tudtak, és természetesen kizárólag közülük kerülhetett ki a település összes tisztségviselője. Hajnalka, nem kis részben szülei hatására, igyekezett nem ellenszegülni az aktuális hatalomnak, és ezt a tulajdonságát élete végéig meg is tartotta. Annyira próbált asszimilálódni, hogy szlovákul sem tanult meg rendesen, és ez később nagy hibának bizonyult.
A lány, megfelelési kényszerének köszönhetően folyamatosan kitűnő tanuló lett, noha neki háromszor annyit kellett teljesíteni, hiszen a neve mellett ott virított az „X”. Ez akkoriban minden tanár számára azonnal jelezte, hogy ő nem fizikai dolgozó, és nem is a téesz valamely tagjának a gyermeke, hanem valami gyanús, „osztályidegen” család szülötte. Ez a tisztességesebb tanárok számára nem jelentett sokat, de persze nem mindenki volt ennyire humánus. Középiskolába már a közeli városba járt, minden reggel hatkor kelt, soha el nem késett, a buszon oda-vissza tanult, és a házifeladata is mindig készen volt. Az érettségit követően származása miatt szóba sem jöhetett a jogi kar, pedig nagyon szeretett volna bíró lenni. Mérnöknek, orvosnak nem akart menni, így aztán bekerült egy akkor még kicsit sem divatos budapesti egyetemre: közgazdász lett. Szorgalmasan tanult, de a számára idegen nagyvárosban sokáig nem járt sehova. Az egyetem és a kollégium közötti pár utcát jól ismerte, pontosan tudta hol veheti meg magának a legszükségesebb élelmiszereket, és ez elég is volt számára.
Vidéki lány létére nagyon nehezen szánta rá magát, de egyik szombat este a barátnőjével azért kíváncsiságból mégiscsak átsétált a Duna túlpartján hívogató híres E-klubba. A barátnő aktuális fiúja villamosmérnöknek készült, és ezért nem kellett a hosszú sorba beállniuk. A lányok pedig ráadásul ingyen mehettek be, és ez akkor még nem számított undorító szexista különbségtételnek. Hajnalka soha nem látott még ilyen helyet, amely egészen különbözött a kultúrháztól, ahol jó pár évvel ezelőtt botlábú osztálytársaival táncolni tanult. A műegyetem legmodernebb, sokemeletes épületének három nagyelőadója előtti tér szinte teljesen sötétben volt, az előtér végében lévő színpadon a Bergendy játszott olyan számokat, amelyekre jól lehetett lassúzni. A büfében a rántotthúsos zsemlék helyett kommersz rumot mértek, amiből fogyott is, komoly mennyiség. Hogy az a kotyvalék miből készülhetett? Talán egy-egy ügyes kémikushallgató ki tudta volna bogozni, de jobb volt azt nem tudni. A földszinti, elkerített picike „bárban” a Sakál-vokál énekelt, a lány számára egészen különös külföldi dalokat. Ott botlottak bele pár igazán jóképű fiúba, akik szintén nem látszottak mérnökhallgatóknak. A kedves és csinos srácok valójában „malévosok” voltak, és a bárban iszogató lányok miatt mentek a klubba, mert ez a hely volt a nyugatról behozott, itthon akkor még elég keservesen kapható fogamzásgátló tabletták legjobb felvevőhelye. Hogy miképpen szereztek ezek a fiúk tagságit, ami nélkül férfiember át nem jutott a szigorú beléptetőkön? Borítsa a feledés. Hajnalkáék, noha már régen kinőttek a bakfiskorból, vihogva hallgatták a nagyszájú fiúkat. Életükben nem hallottak arról, hogy a repülőgépeken nem csak stewardessek, hanem stewardok is vannak. De az egyik legény, noha pont annyira volt jóképű és izmos, mint a többiek, megdöbbentően olvasott és művelt volt, kicsit visszahúzódó, és olyan kedvesen mosolygott. Ő volt „a csendes Csaba”.
Csaba pár évvel fiatalabb volt Hajnalkánál, és nagypolgári családból származott, onnan volt a repüléshez kötelező kiváló nyelvismerete. Édesapja jónevű szobrász volt, meglepő módon véletlenül ők is éppen a felvidékről települtek át amikor az lehetséges volt, még a háború alatt. A papa korán meghalt, de a jogdíjakból édesanyja rendszeresen nagy vendégségeket rendezett a legjobb értelmiségi köröknek, és kiváló, de szigorú, katolikus nevelést adott mindkét fiának. Hiába volt az állami önkény, hiába volt a tiltás, minden vasárnap ott voltak a közeli templomban. Persze, ezt csak úgy tehették meg, ha a mama vállalta a feltételeket: mivel ő is több nyelven kiválóan beszélt, ezért idegenvezető lett, és szorgalmasan jelentett minden egyes utasáról éveken át. Ez akkoriban alig okozott lelkiismereti konfliktusokat. Mind a két fiúból művész lett: Béla, az idősebb, festő, Csaba, a fiatalabb, fafaragó, szobrász. Náluk is ugyanaz a játék volt, mint minden családban: az idősebbet még szigorúan fogták, a fiatalabb gyerek felügyeletére már nem jutott energia, ő szabadabban élhetett. A főiskola elvégzése után a „kicsi” elmenekült anyja felügyelete alól, otthagyta a cigarettafüstös nappalit a sok csontrészeg Kossuth-díjassal, és elszegődött a Malévhoz légiutas-kísérőnek. Művészetének később nagyon sokat segített ez a pár szabad év. Ócska, légcsavaros (igaz: „turbó”-légcsavaros) IL-18-asokkal repültek, és mivel édesanyja megbízható káder volt, kapott nyugati szolgálati útlevelet, nyugodtan ki merték engedni Londonba, Koppenhágába. És Csabának valóban soha eszébe sem jutott dobbantani. Szorgalmasan csempészte a nyugati cigiket, csencselt a gépen mért jófajta whiskyvel, hozta a nagyon kapós tablettákat, de ennél nagyobb törvénysértésre soha nem vetemedett. Viszont szabadsága alatt kihasználta az ingyenjegyet, és Európa összes valamire való múzeumát bejárta. Nem egyszer aludt parkokban, padokon, de az is csak jót tett művészetének. Ezerszer mesélte, hogy Berlinben, persze az NDK-s oldalon, az „Alex”-en, hajszál pontosan hatvan percenként jelentek meg a rendőrök és ébresztették fel, hogy a padon nem szabad feküdni, ott ülni kell. Minden egyes alkalommal elkérték az útlevelét, komótosan végiglapozták, mintha akkor látnák először, majd szó nélkül visszaadták, hogy egy óra múlva ismét elkérhessék. El nem zavarták, már csak azért sem, mert keleti turistának ott már nem lehetett szállást foglalni. „Ordnung muss sein”: ha valaki fedél alatt szeretne aludni Kelet-Berlinben, akkor menjen be még otthon, jó előre egy utazási irodába, és ott foglaljon szállást. Akkor jó előre lefoglalják számára a hotelszobát, és persze jó előre gondoskodnak arról is, hogy egy lépést se tehessen meg ellenőrzés nélkül. De az Alexander Platz 1972-es esti nyüzsgése, a rengeteg hosszú hajú fiatal a keleti blokk minden országából, a kedves, készséges német lányok porosz csattogása egy életre szóló emlék maradt.
Hajnalka még szűz volt, amikor megismerkedtek, és soha nem is lett más férfi az életében. Igaz, később sokszor úgy érezte, hogy találna Csabánál hozzáillőbb párt is, de ez a gondolat még annyira sem tudott benne megerősödni, hogy meg kellett volna gyónnia. Nagyon rövid udvarlás után mindketten úgy érezték, hogy egymásnak lettek teremtve, és gyorsan megtartották a szolid polgári, és a még csendesebb templomi esküvőt. Hajni a diploma megszerzése után az Egészségügyi Minisztériumban helyezkedett el, ahol még fehér holló volt a közgazdász. Az asszony gyorsan egyre jobb lett a szakmájában, érdekes előadásokat tartott számtalan konferencián, és meghívták óraadónak is egy főiskolára. Ha beszélt volna legalább tűrhetően angolul vagy franciául, akkor nagyon komoly pozíciót is betölthetett volna: kizárólag a nyelvtudás hiánya akadályozta csak meg, hogy elérje álmai teljes megvalósulását. De volt egy borzasztó tulajdonsága neki is, mint sok, hozzá igencsak hasonló „fontos” embernek: képtelen volt másokra figyelni. Amint a saját mondatát befejezte, már el is kalandozott a figyelme, szinte meg sem hallotta a választ, a reakciókat. Reménytelen volt bármiről meggyőzni, egy vitában minden érvelés ellenére képes volt változtatás nélkül megismételni előző álláspontját. Ezt a minisztériumban következetességnek vélték, és sokat segített pályáján előre haladni, de a privát életében elviseltethetetlen lett. Akkoriban ezt még csak egy kellemetlen viselkedésnek tartották, manapság ez már betegség, és szép neve is van: „ADHD”.
Pár éven belül két fiuk született, akiket már picike koruktól kezdve elsősorban Csaba látott el, mert Hajni a karrierjével volt elfoglalva. Előadási valóban sokat segítettek az éppen kialakuló magánvállalkozói rétegnek, ezért rendre meghívták kisebb-nagyobb tanácsadói munkákra is. Ezek nem voltak összeférhetetlenek a hivatali beosztásával, és minden egyes esetben be lettek jelentve, pontosan ahogyan azt a szabályok előírták. A 89-es rendszerváltás idejére a fiúk már bőven iskolások lettek, a szomszédasszony főzött minden nap, így Hajni rengeteget tudott túlórázni, és ő lett az új kormány által bevezetett (sok közül az) első egészségügyi reform arca. Sorra hívták a tévébe magyarázni az újdonságokat, érdekesnél érdekesebb előadásokat tartott szerte az országban, és persze egyre jobban megtetszett neki a népszerűség. Sokat jártak férjével együtt társaságba, de mindig csak Hajnalka kollégái vagy az éppen regnáló politikusok közé, mert a művészvilág Hajnalkának nem nagyon tetszett. A művészek messze nem voltak olyan befolyásosak, mint a miniszteriális tisztviselők, és ott mindig olyan témákról beszélgettek, amihez ő nemigen tudott hozzászólni. Márpedig Hajni mindig a társaság középpontja akart lenni. A közgazdászok és jogászok között viszont Csaba lógott ki a sorból, de mégis szerették, mert nagyműveltségű, okos és nagyon jóképű férfi volt, akivel bármiről lehetett értelmesen beszélgetni. Néha bele is folyt a beszélgetésekbe, általában nagyon értelmesen, de nem minden esetben az éppen aktuális politika által elvárt szöveget felmondva, ezért felesége legtöbbször gyorsan beléfojtotta a szót.
Hajni egy idő után feladta hivatali állását, és teljes munkaidőben szakértősködni kezdett. Noha a nyelvtudás hiánya itt is probléma volt, de egészen magas színvonalú szakmai felkészültsége révén az egyik neves nemzetközi tanácsadó cég kérte fel az egészségügyi részleg vezetésével. Itt aztán sokat tudott segíteni a magánkórházak indulásánál, hogy a külföldi vagy az adott területen hasonlóképpen teljesen járatlan hazai befektetők eligazodhassanak a jogszabályok számukra átláthatatlan erdejében. Most már ő volt az, aki tisztességes honoráriumért meghívta hajdani kollégáit előadni, akik a könnyű pénzért szívesen el is jöttek, és a kávészünetekben minden fontos információval ellátták vendéglátójukat. Így aztán a változásokról jó előre értesült, mindig tudta, milyen jogszabálymódosításokra kell felkészülni, ki lesz kirúgva, ki lesz kinevezve, kit érdemes meghívni ebédre, vacsorára. A megbecsülés itt sem maradt el, noha igazán soha nem tudta megszokni a multik életét. Egy nemzetközi cégnél a fúrás is nemzetközi. Megtörtént, hogy annyira összerúgta a port az egyik belga kollégájával, hogy az ha őt nem is, de az egyik számára kedves, csak éppen sajnos nem szakirányú végzettséggel rendelkező kollégáját kezdte el nagyon csúnyán piszkálni. Addig-addig ment a kellemetlenkedés, míg elérte, hogy a lányt ki kell rúgni. Hajni főnöke ameddig tudott ellenállt, de aztán eljött a pont, amikor Kelet-Európából már semmit nem tudtak tenni. Megbeszélték a lánnyal, hogy ha már megvédeni nem sikerült, legalább egy komolyabb végkielégítést szereznek neki, ami azért azokkal a szép fizetésekkel egy kisebb, de vadonatúj autó ára is lehet. A felmondás átadásánál a belga is jelen akart lenni, el is jött Budapestre. Az volt a kiosztott szerepjáték, hogy a lánynak védenie kell, hogy ő mennyire jó munkaerő (ami tényleg volt), és ha még el is bőgi magát a nagy csalódottságában, akkor hat havi fizetésének megfelelő összeget tudnak neki biztosítani. A habverés jól sikerült, mert Hajni még egy kolléganőt odarendelt, nehogy az a vád érje őket, hogy a férfiak illetlenül viselkedtek volna a szegény kiszolgáltatott alárendelttel. A bizottság végül is öt főből állt: az ügyvezető, Hajni, mint a terület vezetője, a HR vezető, a belga, és független tanú munkatárs. De a lány, akinek addigra már egészen kiváló állást ajánlottak fel egy másik cégnél, amikor meglátta ezt a színpadot, nemhogy sírni nem tudott, de végigkacagta az egész komédiát, így „csak” négy teljes havi bért sikerült neki kialkudni.
Hajni már docens és tanszékvezető-helyettes volt a főiskolán amikor a kisebbik fiú is leérettségizett. Csaba ekkor még ötven sem volt, és éppen meghívták egy féléves művésztáborba a Dunakanyarba, hogy a fa mellett kezdjen el agyaggal is dolgozni, ha esetleg lenne hozzá kedve. Oda, ahol valaha apja is sok szép alkotást hozott össze, így aztán ennek a felkérésnek nem lehetett nemet mondani. Ráadásul agyaggal is éppen úgy lehetett a motívumokat menteni, mint a fával. A táborban Csaba nagyon jól érezte magát, hiszen végre kiszabadult a számára teljesen idegen világból. Megismerkedett sok, hozzá nagyon hasonló gondolkodású kollégával, köztük egy keramikus asszonnyal, akitől az üvegmáz-készítés fortélyait tanulgatta. Ettől kezdve apró, mázas, nagyon autentikus szobrokat is készített, óriási sikerrel. Hajnalka kollégái is sorra vásárolták azokat, de felesége továbbra sem tudta értékelni, azt gondolta, hogy csak az ő kedvéért veszik meg a kiváló pici kis alkotásokat.
A sok munka közben észre sem lehetett venni az idő múlását. Hajnalka karrierje szárnyalt, a művész úr pedig évről évre visszatért a táborba, munkássága folyamatosan fejlődött, és szakmailag is, érzelmileg is egyre közelebb került a keramikus asszonyhoz. Otthon egyre kevésbé hiányolták. Hajni észre sem vette hiányát, mert a nagyobbik fia már Párizsban, egy jónevű színháznál táncolt, igaz, még a mama pénzén, mint fizetés nélküli gyakornok. Kicsit sem volt ügyetlen, és egy-egy előadásra kellettek érettebb epizodisták is, és lassan-lassan állandó, jól fizetett tagja lett a nagynevű társulatnak. A kisebbik is elvégzett egy egyetemet, és már dolgozgatott. Anyjukat néha heteken, sokszor hónapokon át nem látták, de apjukkal mindkettő még sokáig tartotta a kapcsolatot, sőt, amikor idejük jutott rá már ápolgatták is az egyre jobban csak a műtermében, a munkájának élő férfit. Amikor a kisebbik fia megnősült, és elköltözött az édesanyja által vett szép budai házba, a férfit már semmi nem tartotta otthon. Egyre gyakrabban találkozott a keramikus asszonnyal. Rákaptak, hogy a kora reggeli vonattal kiugorjanak egy napra Bécsbe, beüljenek a Kunsthistorisches Museum valamelyik félemeleti termébe, órákon át nézegessék a szobrokat, ott töltsék a napot zárásig, és csak a késő esti vonattal térjenek haza. Egy idő után egyértelművé vált Csaba számára is, hogy igazi társa nem a felesége. De mivel belénevelt vallása és úri modora elképzelhetetlenné tette a válást, ezt az érzést még az akkor már nagyon idős édesanyjának sem merte bevallani. Az egyszerűbb megoldást választotta: belehalt a ki nem mondható szerelembe. Áttétes rákot diagnosztizáltak nála, ami fél év alatt elvitte. Még megérte, hogy felesége egy díszes kiadású könyvet készíttetett legjobb alkotásaiból, de örülni már nem tudott neki. Már semmi nem kötötte ehhez a világhoz.
Férje halála után nem sokkal Hajni eladta az addigra hatalmasra bővített házat és a kiválóan felszerelt műhelyt. A pénz nagyrészét szétosztotta fiai között, és beköltözött egy picike, de nagyon szép és nagyon egyszerű városi lakásba. Körbevette magát férje addig még el nem adott cserepeivel, és szinte ki sem mozdult otthonról. Néha elutazott kisebbik fiához megnézni az unokákat, és ha a nagyobbik véletlenül éppen Pesten lépett fel, akkor természetesen elment az Müpába is. De rá kellett jönnie, hogy valaki nagyon hiányzik az életéből. Sokat járt ki a temetőbe, és egyre többet beszélgetett a föld alatt fekvő társával. Elmesélte neki mindazokat az emlékeket, amelyek annak idején eszébe sem jutott otthon szóba hozni, de választ már nem kapott.
