Régi-régi történetek I.: A Jelenség

Ez a történet abból az időből származik, amikor már létezett a „világútlevél”, de még igencsak körülményes volt használni. Ma persze nehéz megérteni, hogy mitől ne lenne „világ” egy útlevél, de akkoriban ez teljesen érthető volt, hiszen csak pár hónappal tartunk később, minthogy megszűntek a csak baráti országokba érvényes passzusok. Blogíró persze, azzal is eljutott sokfelé, bejárta Lengyelországot, úgy ahogy kellett: autóstoppal, aludt a padon az NDK-ban, ivott csodás vörösborokat Bulgáriában, de „nyugatra” nem tudta kitenni a lábát: annyira megbízhatónak soha nem bizonyult.

De ez egy másik történet.

Most még csak ott tartunk, hogy bárkinek lehetett útlevele, utazhatott vele, ahova csak akart, de azért „pártunk és kormányunk” leleményes volt: a szép bordó útlevélhez kellett egy vacak, lényegtelennek látszó „statlap”, amiből egy polgárnak jó, ha egyet adnak, azt is csak nehezen. Anélkül pedig nem lehetett kimenni az országból, visszajönni pedig még kínosabb volt. Ha nem hiszik, nézzék meg a saját szemükkel:

Nem kétséges, 1988-at írtunk.

Blogíró ekkor már Bécsben élt, irigyelt rabszolga volt egy ottani multinál. Jól ment dolga, mert még csak nem is egyszerű „mezei” programozó, egy kicsivel jobban fizették a többieknél, kvázi projektvezető lett, mert boldogult ifjúkorában szerzett egy kisdoktorit. Ő lett a „Herr Doktor”, ami ott kinn még ma is ritkaság. Ilyen őrültségre a békés osztrák polgárok közül kevés vetemedik, azt a keveset pedig megcsodálják, és blogíró nagy szerencséjére jól meg is fizetik. Szóval jól ment dolga, érvényes munkavállalási engedélye és saját lakása volt igen jó helyen: talán „nomen est omen” alapon a lusta ember utcájában (Faulmanngasse). Ideális fészek egy szakállasnak, közvetlen a Műegyetemi Könyvtár mellett, egészen közel az Operához, a belvároshoz, de nem túl drága, mert ez a környék Bécs egyik drogelosztó helye még ma is, tehát az úri közönség nem kedveli. Blogíró erről persze akkoriban mit sem tudott, de nem is tudhatott, mert a fűszívó egyetemistákkal soha nem volt semmi baja. A gyanúsan csendes társaságot persze látta az U-Bahn aluljáró oldalában, de ’68 és ’71 óta azt vallotta: „leben und leben lassen”…

Szerdánként viszont „vacsorát adott”, mert a kinti kolónia egy része összejárt, részben mert unatkoztak, részben, hogy akinek jelentenie kellett, tudjon mit jelenteni: legyen „anyag”. Azért szerdán, mert hétfőn és kedden, akik spórolósak voltak és minden hétvégén hazajártak, még ették az otthonit, csütörtökön már mindenki a Budapesten hagyott asszony után vágyakozott, a hétvégére meg a legtöbb „exportos” hazahúzott. Maradt a szerda, és maradt blogíró lakása, mert az nagy volt, és egyedül blogíró tudott rizst főzni a vacsorához. Tudniillik krumplit senki nem volt hajlandó pucolni. A főzési tudomány nagy szó volt, mert bár öten voltak sorstársak, és még egy lány is volt köztük, már dühöngött az emancipáció, és a nők biztosan nem főztek. Blogíró szívesen főzött, ráadásul korábban végzett, mint a többiek, így mire azok 8-9 óra tájban előkeveredtek, már kész volt a köret, megmosva a zöldség (két lépés volt a Naschmarkt), a többit hozta banda. Vacsi után, 11 óra körül, legtöbbször felkerekedtek és átsétáltak a Schwedenplatzra fagyizni. A város legjobb fagylaltozója éppen egészséges távolságra volt, fél óra oda, fél óra vissza, keresztül Bécs csillogó belvárosán, éjfélkor. Lássuk be, ennek azért volt romantikája.

Sajnálták is magukat szegény száműzöttek rettenetesen, hiszen ott kellett robotolniuk, távol a családtól, távol a hazától.

Egy ilyen szép éjszaka volt, nem sokkal lehetett éjfél előtt, amikor kis csapatunk meglátta a Jelenséget. A tisztes bécsi polgárok éppen sétáltak hazafelé belvárosi otthonaikba, talán az Operából, talán egy másik színházból, elköltve az előadás utáni kötelező elegáns, könnyű és méregdrága szupéjukat, szmokingban, nagyestélyiben, az asszonyok vállán kis nerc belépővel, mert ilyen későn már hűvös az este, vigyázni kell a náthára.

A Jelenség a Casino felőli oldalon tűnt fel, és határozott léptekkel, de minden sietség nélkül sétált ferdén keresztbe a Sacher felé. Fején nem volt látható a vastag könyv, két könyöke között sem volt ott a seprűnyél, de olyan tartással, olyan egyenes derékkal és hátrafeszített vállakkal lebegett át a széles úton, mintha szobor lenne. A csapat nem szájtátó tinédzserekből állt, a legfiatalabbak is harminc felett jártak, ketten már komoly, háromgyerekes családapák voltak, sok mindent láttak már, filmen is, életben is, fogtak is ezt-azt, de a Jelenség mindenkit is elkápráztatott.

A Jelenség természetesen egy NŐ volt.

A rózsaszínnek tűnő, vagy tán inkább pink ruha egyszerű „princess” szabású volt. Ez biztos, mert noha blogíró igen kevéssé ismeri a női szabászatot, (annyit tanult meg, igen nehezen, hogy a cipzár mindig a nő hátán vagy a baloldalán van), de ezt véletlenül tudja, mert első felesége is erősen nőies, bombázó alkatú volt egyetemista korában, és ez a szabásvonal meglehetőst jól mutat egy tökéletes testen. A szoknya szolidan térd felett ért véget és tűzpiros, széles öv volt hozzá, természetesen azonos színű, csillogó „Dorothy” cipővel, kis piros fülbevalóval, a cipővel egy anyagból készült lakktáskával. De ezzel a ruhadarabok felsorolása szinte véget is ért, mert a ruha alatt már csak egy rózsaszín tanga volt, és ezt mindenki tisztán láthatta.

A ruha egyetlen réteg, hajszálvékony muszlin volt, minden bélés vagy alátét nélkül. És amit a ruha takart vagy éppen kiemelt, az még a legjobb plasztikai sebésznek is hatalmas reklámja lehetett volna, de valahogy mindenki azt érezte: a Jelenség az Örökkévaló érintetlen csodája, ilyet csak a Teremtő alkothat, ő is csak széles jó kedvében.

Mégis, bár maga volt a csoda, nem ezt volt a legérdekesebb.

Talán a Cukor György rendezte My Fair Lady elején van egy rész, hogy látjuk a piac életét, majd egy-egy pillanatra megmerevedik a kép. Nos, ilyen lett a Kärtner Straße akkor, ott, a szép tavaszi estén, éjfél körül. Mi is lelassítottuk, hiszen az ember ritkán lát földön kívüli szárny nélküli tüneményeket, de nem a mi bámulatunk volt érdekes. Ezek a lágyan andalgó, talán a másnapi nagybevásárlásról vagy a kirúgandó polgármesterről beszélgető tisztességes polgárok szinte kivétel nélkül átalakultak mozgó órabábú csoporttá, amelyek teljesen azonosan működtek: volt egy mozdulatlan, tátott szájú, a szemének hinni nem akaró kopasz férfibábú és egy mozgó, a mellette álló alakot rángató asszonybábú. A hölgyek férjeik karját egyre intenzívebben fel, le, fel, le, fel, le, mozgatva próbáltak életet lehelni az életük legnagyobb élményét átélő komoly urakba, a siker leghalványabb reménye nélkül. A férjek szó szerint mintha egyetlen drótra vagy rúdra lennének felfűzve, úgy fordultak sarkukon a Jelenség után, és követték mindaddig, amíg el nem tűnt a szálloda forgóajtajában. Az ajtónálló kedves ismerősként, de nagy tisztelettel, szolidan köszöntötte, nem is lehetett észrevenni, vajon vendég volt-e, vagy hazai áru. Persze ne felejtsük el, azért az ajtónálló is férfi volt. A Jelenség eltűnt, elszállt, soha vissza nem tér, tán igaz sem volt, lehetett felébredni. A csillogó éjszakai utca ismét életre kelt, a párok sétáltak tovább a boldog családi fészek felé, mi pedig végigröhögtük az utat egészen a fagyizóig, de azért a Jelenség beégett az emlékeink közé.

Egyikünk sem merte kimondani: számunkra is csoda volt.

„Ezek az unalmas vén hülyék”

Shakespeare: Hamlet (Örkény István Színház, az idézetek Nádasdy Ádám fordításai)

Blogíró pár hete ott hagyta abba az írást, miszerint „vasalni vagy nem vasalni …” Akkor még olcsón poénkodott anyóson s menyén, és nem jutott eszébe, hogy már régóta megvette két pompás jegyét a legújabb Hamlet előadáshoz, ahonnan ezt a szállóigét ferdítette. Az Örkénybe ismét azt az immáron cseppet sem kicsi leánykáját cipelte magával, akinek színházi élményeiről sok-sok év óta, még papír alapon megjelent firkálmányaiban is írt. Kisasszonyka jól nevelt gyermek (vagy annak igyekszik látszani), nem húzta a képét, pedig utólag bevallotta, egészen biztos volt benne, hogy egy szomorú darabon ő bizony unatkozni fog. Nem így történt…

Hogyan élvezheti egy normálisan lázadó tizenéves a négyszáz évvel ezelőtti mondatokat? Miféle mintákat láthat a színpadon, amit maga körül is lát? Hiszen ha nem lennének ilyen figurák, akkor üres teátralitás lenne minden, pedig ebben az előadásban nyoma sincs a sötét drámai fontoskodásnak. Az előadás végig szórakoztató, úgy, ahogyan Shakespeare (gondoljuk mi…) elképzelte. Jól érezzük magunkat, miközben szinte együtt szerencsétlenkedünk a valóban folyamatosan töprengő herceggel. Egy percre sem csodálkozunk a történéseken, mert tudjuk, a focidrukker király és egy wittenbergi elitegyetemről hazatért diák ma is nehezen értene szót egymással. Hamlet el is mondja a beképzelt, félművelt Poloniusról, ki ma is megtalálható az „udvar” minden szegletében, hogy „Ennek bohózat kell vagy disznóság, különben elalszik.” Az is mindegy, melyik csatorna híradóját nézze valaki, ma is csak az igaz, hogy „A mai világban aki becsületes az egy a tízezer közül”, legfeljebb az egyik csatorna erről, a másik meg amarról állítja, hogy gazember. És a statisztikai adatok alapján az sem vitatható, hogy „Ezt a szédült-fejű ivászatot szemünkre hányja Kelet és Nyugat”, noha a bulinegyedben az angol vagy dán ifjak sem szoktak szomjan maradni. Hogy melyiküket hívják Hamletnek, melyiküket Horatiónak vagy Fortinbrasnak, nem tudjuk, éjfél után már nem is kérdezzük.

De ezek túl egyszerű áthallások és csak abban segítenek, hogy folyamatosan jól érezzük magunkat. Még az is csak felületi hasonlóság, hogy ez a tesze-tosza kiskirályfi valóban igen közel áll a reklámok még egy fogpasztát is kiválasztani képtelen mai férfiideáljához (már, ha valóban az a pasi a mai nők férfiideálja…). Ezt a Hamletet látva az ember tökéletesen megérti a Demona forgatókönyvíróját, amikor a Csipkerózsikát sikertelenül csókolgató kisherceget seggen csúszva távolították el a palotából. Hamlet tutyi-mutyisága talán ma már divatba is jött.

Ugyanakkor a foci, mint motívum, mint díszletelem már lassan unalmassá válik. A „Katonában” sem jött be, ott is zavaróvá vált. Megértjük, hogy a mi wittenbergi neveltetésű művészeinket zavarja a drukkerek nem éppen emelkedett stílusa, de a megoldás semmiképpen nem a parlagi kifigurázás. Ez egyedül a zárójelenetben hatásos, amikor az európai módra öltözött, disztingvált (és valóban norvégul beszélő) „norvégok” csodálkozva nézik azt a mészárlást, ami „Dániában” történt, ahol addigra a szurkolók helyét csontvázak váltották fel. Bagossy igen magas színvonalú rendezése és Polgár Csaba tökéletes improvizációs képessége probléma nélkül még azt is elbírja, hogy egy nagyszájú, de rendkívül szimpatikus gimnazista feljöjjön a színpadra, és hosszú időn keresztül részévé váljon az előadásnak. (A nézők is inkább csak gyanakodhatnak, hogy a srác aligha része a mindennapos műsornak, mert szegénynek szó szerint keze-lába reszketett, amikor a nagyszínpadon kellett helyt állnia.)

Szerencsére még akkor is nehéz, vagy szinte lehetetlen ellenállni a mai életünkre vonatkozó értelmezésnek, ha az unalomig lerágott stadion-hasonlattól eltekintünk. Mert az igazi fontos kérdés ma is az, amit a Király tesz fel magának, de feltehetne mai életünk számos szereplőjének is: „Kaphat-e az ember bűnbocsánatot, míg élvezi bűne gyümölcsit?” Vajon meddig tartható viselkedés, amit Polonius említ, hogy „ájtatosan, kegyes tettekkel, cukormázba vonjuk az ördögöt is.” Azt lenne fontos végre meglátni a több száz évvel ezelőtt megírt mondatokban, hogy nem elég minden vasárnap (esetleg szombaton) álszent módon ott ülni a Templom első sorában, ha valaki a hét hat napján csal, lop és hazudik.

Levél hajdani, bájos titkárnőmnek

(Komoly tudós barátaim véleményére várva, remélem, nem veszik komolyan.)

Kedves Lola!

Milyen fura is az élet! Ennyi év után éppen az Operában kell összefutni? Mennyire megváltoztál! No, nem külsőleg, alakod ma is tökéletes, modorod hibátlan, csak éppen nem értettem a panaszodat! Te és a panasz! Erre még soha nem volt példa. Ettől eltekintve a tegnap este olyan volt, mintha még csak délután léptél volna ki a nagy fehér ajtón, kissé sértődötten, de nagyon büszkén. Otthagytad buta kis cégecskémet, és elindultál az önálló, saját vállalkozói életedbe. Sőt, még az is csak tegnap volt, amikor jó pár évvel azelőtt először találkoztunk, amikor beléptél hozzánk! Mennyit dicsekedtem akkor mindenkinek: nemcsak formás feneke, de penge agya is van, és ráadásul nagyon szorgalmas!

Aztán nem sokra rá megjött Lajos, aki mellett a sok viharos pasi után hosszú időre meg tudtál állapodni. És mennyire örültünk mindahányan, amikor kicsi Lajos fiad is megszületett! Hány éves volt, kettő vagy három, amikor tőlünk leléptél? Épp csak visszajöttél szülési szabiról, és futottál tovább. Komoly, férjes asszonynak, igazi anyának addigra már kevés lett titkárnői íróasztal. No, igen, először csak tőlem futottál, aztán kicsit később, amikor Kislajos tán még tíz sem volt, öreg Lajostól is… Mennyit csúfolódtunk a hátad mögött, hogy motorra pattantál és csikorgó gumikkal otthagytad azt a szegény fiút, lakásostól, mindenestől… Új párod, Király, tényleg látványos pasi volt, de a gumifogyasztás mellette is elég gyorsan lecsökkent. Becsületedre legyen mondva ott már megállapodtál. És a saját üzlet jól beindult, első kisboltod után már nyitottad is a másodikat, Királynak pedig naponta főztél. És, hogy ne furdaljon a lelkiismereted, Kislajos életét jó kotlós módjára egyengetted suliról sulira, fociról kosárlabdára, zongoráról gitárra, és be az egyetembe. Majd, amikor Király elhagyott, még csak meg sem rendültél.

És milyen büszke voltál a fiadra, mikor bemutatta a világnak Zsókát, a csodaszép és huszonegy évesen is szűz évfolyamtársnőjét. Drukkoltunk nekik, és egyikünk sem nevetett azon, hogy vajon találhatott volna ez a királynői termetű lány akár csak egyetlen másik fiút is az egyetemen, aki annyira puhán, kedvesen bánt volna vele, mint a te tökéletes modorúvá nevelt, végtelenségig udvarias és kedves fiad? Talán éppen ezért lett ő kiválasztva… Akkor még annyira örültél a gyerek igazi szeretőjének, hogy kocsit is vettél alájuk, és hetente mentél koncertekre kettesben leendő menyeddel.

Ezt mind értettük. Ma egy asszonynak ilyennek kell lennie, így szokás. Ámbátor… miért is kötelező? De ez nem a mi dolgunk. Ma ezt a mintát adják a médiában sokszor szereplő celebek, az ötven év után ismét istenített élsportolók, és nekünk már nincs, vagy mélyen hallgat a magasan művelt arisztokráciánk. A tudás és a művészet arisztokráciája pedig csak keveseknek követendő minta: manapság senki nem szeret csóró lenni.

Te, Lola, tudod mit nem értek? Amit tegnap meséltél a menyedről.

Miért mordultál össze annyira a gyönyörű, nagyon okos, és nagyon sikeres ifjú asszonykával, amikor kiderült, hogy nem hajlandó kivasalni Kislajos gatyáit? Valójában semmi közünk hozzá, se neked, se nekem, ez az ő dolguk! Na, de te az öreg Lajosnak még az ingeit sem vasaltad soha! Emlékszem, amikor néha reggelente, még az első telefonok beindulása előtt, kávézás közben nem egyszer nevetve emlegetted, hogy milyen szakszerűen bánik velük… Elfelejtetted volna? Vagy ennyire más, ha a férjedről, és más, ha a fiadról van szó? Fiadnak több jár, mint édesapjának járt akkoriban?

Tudom, van egy szép régi mondás a szálkáról meg a gerendáról… De hát ti okos asszonyok vagytok mindketten, hogyan nem veszitek észre: mennyire egyforma a büszkeségetek? Vagy éppen az a baj?

És vajon milyenek lesztek a kisunokához, ha fiúnak születik?

Vasalni vagy nem vasalni, ez itt a kérdés?