A botcsinálta botanikus virágai: Viola

 

Viola egész sorsa, egész eddigi élete a klasszikus, huszadik-huszonegyedik századi, kelet-európai értelmiségi élet, annak minden pillanatában, születésétől a reméljük, még nagyon távol haláláig. Édesapja jónevű és anyagilag is rendesen megbecsült festőművész volt a szocialista rendszerben, de ez „természetesen” nem akadályozta meg abban, hogy mint rendes, csendes, elméleti lázadó, amint lehetősége adódott arra, szerepet ne vállaljon az első ellenzéki mozgalomban. És ez egy akkori, budapesti művész számára kizárólag a liberálisokat jelenthette. Az is természetes volt, hogy mindkét lánya a város legjobbjának elismert „gyakorló” gimnáziumba járt. Viola ezt a nehéz iskolát is könnyen vette, hála hatalmas könyvtáruknak, és a négyszobás terézvárosi lakás nappalijában álló nagy versenyzongorának, amin édesanyja naponta legalább négy órát gyakorolt. Abban az időben a mama volt Bartók Allegro Barbaro-jának világszerte híresen legjobb előadója, amivel, és persze még sok más Bartók darabbal együtt az egész világot átkoncertezte. Viola az irodalomtól kezdve a zenéig mindenben jó volt, még a matekot és a fizikát is szerette. De kicsit sem a rossz könyvekből ismert pápaszemes strébert alakította, noha szeplős arca közepén mindig ott volt egy divatos szemüveg. Mivel nővére profi műúszó lett, akinek hetente háromszor balettedzései is voltak, adódott a lehetőség, hogy csatlakozzon hozzá. A sok mozgástól alakja kiváló lett, egészsége tökéletes. Korán, már tizenöt éves korában rászokott a rendszeres és jóminőségű szexre, de azt nem tartotta sem fontosabbnak, sem kevésbé fontosnak, mint a műanyagoktól mentes étkezést, vagy a jó alvást. Noha az egyéjszakás kalandokat kifejezettek kerülte, hosszú ideig egyetlen fiú mellett sem tudott lehorgonyozni, viharos kapcsolatai általában mindössze pár hónapig tartottak.

Amikor érettségizett, már bőven voltak Magyarországon formálódó kisvállalkozások, „géemkák”, és egyre nagyobb szükség volt jólképzett menedzserekre. A családot ez csak elméleti szinten érdekelte, mert az állam által üzemeltetett Csók Galéria folyamatosan átvette, méghozzá jó áron édesapjuk műveit, de okos emberek lévén, már érezték a jövő illatát. Nővérének igen jól fizető sportállása lett a Vasas úszószakosztálya révén, a rezsi alacsony volt, tehát a család megtakarítása hónapról hónapra folyamatosan növekedett. Azzal kellett volna valamit kezdeni. Viola merő kíváncsiságból az akkor még Marx Károlyról elnevezett, és akkor még kiváló egyetemre iratkozott be, ahol abban az időben valóban nagytudású, nemzetközileg is elismert professzorok tanítottak. Mire megkapta a diplomáját, már bőven túl is voltunk a 89-es fordulaton. Édesapját közben kinevezték az egyik legnagyobb kiállítóhely igazgatójának, és kicsit sem okozott neki problémát, hogy lánya Londonba mehessen állami ösztöndíjjal média-menedzsmentet tanulni. A két posztgraduális év alatt tényleg sokat tanult, megismerte a művészet-finanszírozás minden csínját-bínját. Igaz, azt is tudta, hiszen látta édesapja küzdelmeit a végtelenségig korrupt és elmaradott rendszerrel, hogy a tökéletesen átlátható angolszász modell itthon soha nem lesz használható. De nemcsak elméletben szedett fel sokat. Valóban nagyon szorgalmasan dolgozott, az egyik kiállítás megnyitójáról rohant a másikra, egyetlen színházi bemutatót sem mulasztott volna el, még akkor sem, ha már a szakmai jeggyel is csak a lépcsők legtetején ülhetett. Megpróbált minél több ismerősre szert tenni, fizetésnélküli önkéntesként dolgozott több helyen is, csak hogy építgethesse kapcsolati hálóját. Az egyik puccos fogadáson, „talpig sminkben” és persze köldökig kivágott nagyestélyiben, a még számára is hihetetlenül elegáns környezetben, megismerkedett az egyik nagynevű ügynökség vezetőjével. Annyira gyorsan sikerült összemelegedniük, hogy pár hét után már meg is házasodtak. De nagyon gyorsan kiderült, hogy a konzervatív angol házasélet nem az akkor még csak a húszas évei vége felé járó lánynak lett kitalálva. Viola egy napon szinte se szó, se beszéd összepakolt, felült egy repülőre, de előtte gondosan bejelentette az elöljáróságon, hogy megkezdi hat hónapos különélését. Az angol jog szerint, ha mindkét fél beleegyezik, és ha se gyerek, se anyagi követelés, akkor ennyi elég is egy válás kimondásához. Azzal persze nem számolt, hogy itthon amint hazaér, apja egyik jóbarátja, egy veszélyes férfikorban lévő nagymenő műkritikus meglátja az élete talán legjobb formáját futó lányt, és minden követ azonnal megmozgat, hogy elszédítse. Cipelte megnyitóról bemutatóra, koktélpartiról zártkörű házibuliba, és pár hét után a hazai művészvilág legtöbb helyen megfordult párjaként ismerték őket. A Weöres Sándor által megénekelt „mozogj és mozgasd s már királya vagy” mottó kiválóan működött. Noha Viola már nem volt bakfis, a szédítés hibátlanul sikerült, és ezzel ő lett a modernkori európai jogtörténet talán egyetlen női bigámistája, mert a pesti esküvő már pár héttel azelőtt lezajlott, hogy Londonban kimondták volna a válást. De ilyen apróság soha nem okozott problémát az ifjú asszonynak. Az viszont annál inkább, hogy szinte tükörképként megismétlődött az előző történet: a jóval idősebb férj, minden imádata ellenére két hónap leforgása alatt képtelen lett elviselni a hatalmas ház minden zugában fellelhető igencsak szexi, de azért mégsem tökéletesen odaillő fehérneműk kisebb-nagyobb kupacait. Újabb költözés, most már vissza a szülőkhöz Rákosligetre, majd onnan gyorsan egy kis albérletbe, hogy ne kelljen imádott édesapja okos intelmeit sokáig hallgatnia.

Ekkor már egy minisztériumban dolgozott, ha nem is tökéletesen a képesítésének leginkább megfelelő helyen. Apja egyik másik barátjából, a kisebbik koalíciós párt vezetőjéből mezőgazdasági minisztert csináltak, és a kabinetbe nagyon kellettek a megbízható, nyelveket beszélő, világot látott, okos emberek, különösen nők. A cukortermelési politika alakításánál Viola nem sok hasznát vette tévés ismereteinek, de tökéletes angolsága révén viszont képes volt bármely brüsszeli megbeszélésen sikerrel és határozottan képviselni a magyar álláspontot. És végül is a cukorrépa éppen olyan áru, mint egy tévésorozat, csak ezt sokan nem merik bevallani... Amikor aztán egy bizalmas hétvégi összetartáson, több liter Hollókői féle híres száraz szamorodni mellett, egy hatalmas ötlet révén a kollégái kitaláltak egy gigaprojektet, ami száz évre híressé teszi majd miniszterüket, adódott a javaslat: legyen Viola a projektvezető. Miért is ne?

Hatalmas energiával vetette bele magát a munkába. Pár hónap alatt mindent megtanult, ami a cukorgyártásról megtanulható volt. Közben megismerkedett a szakma legnagyobbjaival, közösen írták a pályázat ötszáz oldalas, nagyon részletes műszaki mellékletét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora feladatra Kelet-Európában csak egyetlen olasz cég lesz képes értelmes ajánlatot adni. Talált magának egy kis segítséget is, az egyik hazai cukorgyár frissen végzett fiatal mérnöke személyében. A fiú nagyon fiatal volt, nagyon szorgalmas, nagyon hiú, és nevetségesen büszke. A modern férfi tökéletes példánya. Bár Viola csak hat évvel volt idősebb nála, anyáskodni kezdett felette, és mivel a miniszter személyes tanácsadójaként nap, mint nap vezérigazgatókkal tárgyalt, egyengette is a srác karrierjét. Amikor aztán egyszer Budapesten volt egy több napos konferencia, ahol az ifjú tudós egyik teljesen lényegtelen előadásával megjelent, már nem volt kétséges, hogy az este a lány ágyában fog befejeződni. Mire a tender kijött, a legény már fel is költözött hozzá, és esténként sokat segített a szakmai kérdésekben. Is.

Majdnem egy évig tartott, míg a jogászoknak nagy keservesen sikerült elindítani a pályázatot, de végül a hatalmas anyag mind szakmailag, mind jogilag kifogástalan lett. Viola jól tudta hasznosítani az itthon és külföldön felszedett menedzsment tudását, csak mindenki félt, mert ekkora összeget egyetlen cégnek odaadni valóban nagy felelősség. Bonyolult kétfordulós eljárás lett belőle, és gyorsan kiderült, hogy nem csupán a megrendelők, de a szállítók is tartanak egy ekkora projekttől. A feladat nehéz, a leszállítandó technológia nagyon új volt, igen kevesen értettek hozzá. A szakma gyorsan elfogadta, hogy ez a feladat az olaszoké lesz. Ekkora ajánlatot összeállítani hatalmas költség, és ha nem látszik a nyerésnek legalább egy picurka valószínűsége, akkor okosabb nem pályázni. Akkoriban jelentek meg Magyarországon a nagy nemzetközi cégek, hozták magukkal a tudásukat és a rengeteg, feleslegesnek látszó szabályozást is, de ebben az esetben ez helyesnek bizonyult: nem kell mindent megnyerni, nem kell mindenen elindulni, amíg tényleg a legjobb nyer, semmi baj. Nem akkor van probléma, ha néha kevés az ajánlat, a gond akkor kezdődik, ha az a kevés ajánlat drága és pocsék… Úgy látszott, ez kivételesen sikertörténet lesz: elfogadható üzlet a szállítónak elfogadható kockázattal, és nagy politikai marketing lehetőség a minisztériumnak.

Az olaszok mellett senki más, csak egy, az éppen aktuális kormányzó párt által erősen támogatott hazai vállalkozás akart beadni bármit is, amelyiknek az igazi tulajdonosa a miniszterelnök közeli jó barátja. Az úr már végtelenül gazdag volt, több gyára, rengeteg ilyen-olyan ingatlana volt, de a pénz soha nem elég. Bár eddig még csak csatornaépítéssel foglalkoztak, hiszen arra volt akkor végtelen mennyiségű uniós „Phare” támogatás, a cukor üzletágat is el kell indítani. Az az apró és lényegtelen tény, hogy semmit nem értenek hozzá, senkit nem zavart. A papír mindent kibír, a pályázatot be kell adni, meg kell nyerni. Violáék eleinte nem tulajdonítottak semmi jelentőséget ennek a törekvésnek, mert komolyan senkiben nem merült fel, hogy egy minisztert bárki is bármire utasíthatna. Különösen nem egy olyan megoldásra, amiről messziről látszik, hogy rossz, bűzös és hatalmas bukás lehet belőle.

A hosszú pályázati időszak alatt beindult a szokásos, de Violának a hivatali életben még ismeretlen ajándékozgatás, vendéglátás, etetés-itatás és persze a lejáratás is. Mindenkiről mindent lenyomoztak, minden íróasztalba, szekrénybe, bugyiba, gatyába beletúrtak, így aztán az is könnyen és gyorsan kiderült, hogy Viola a művészetek iránt érdeklődik leginkább. A miniszterelnök úr nagymenő barátja felajánlotta, hogy elviszi Violát egy hétvégére New-Yorkba, hiszen elmehetnének együtt a Metropolitanba egy kiváló előadást meghallgatni. Igaz, azt azért nem ígérte, hogy külön szállodai szobát foglalnak… Ezt azért nem vette be a lány gyomra, maradt itthon. Az olaszok biztosak voltak a szakmai tudásukban, egyértelmű volt, hogy más labdába sem rúghat mellettük. Fel sem merült bennük, hogy ezt a pályázatot ne ők nyernék meg. De azért ők is vitték Violát vacsorázgatni, eleinte az ifjú szakértővel együtt, majd egyre inkább nélküle. A cég igazgatója nős volt ugyan, de a házasság már nem volt túl erős, Viola pedig továbbra is nagyon vonzó, és megbeszélni való rengeteg akadt. Törzshelyük lett a Parlament melletti divatos „pub”, kialakultak kedves ételeik, italaik. A férfi nem ihatott alkoholt, mert a hatalmas céges autót haza kellett vinni, de ott akkor már árultak belga söröket, amiket a lány rendre ki is próbált. Igazgató úr helyzetét az sem könnyítette meg, hogy felesége édesapja ugyanabban a minisztériumban volt ügyintéző harminc évvel azelőtt, és a vasárnapi kötelező húsleves-rántottcsirke asztalnál jöttek is a jótanácsok. Kialakult a szokásos helyzet: folyamatos balhé otthon, egy kedves, csinos, ráadásul okos fiatal lány esténként, aki pontosan megérti a férfi problémáit. Rendszeresen csak zárórakor indultak el hazafelé. A sok turbékoló párocskát látott pincérek nagyon szerelmesnek tartották őket, bár saját maguk komolyan úgy gondolták, hogy ez csak egy erős munkakapcsolat.

De a helyzet egyre romlott. A Kossuth tér legdíszesebb épületéből egyre erősebb nyomás indult, és amikor a szemben lévő házban megpróbáltak szakmai érveket felhozni, megérkezett a nyílt utasítás is: az olaszok semmiképpen nem nyerhetnek. Hetekig ment még a csata. Mindkét fél mindent bevetett, az olasz külügy is akcióba lépett, de ez csak rontott a helyzeten. Miért avatkozik bele egy idegen a mi dolgainkba? Itt én döntök! A szakma már senkit nem érdekelt, gyorsan átalakították a bíráló bizottságot, és mindig akad olyan hivatalnok, aki semmi mást nem akar, mint megfelelni a főnökeinek. Hiszen bizonyítható jogszabálysértés ilyenkor nem is szokott történni. Hogy egy pályázatot mikor bontanak fel, egy másik ajánlati csomag pontosan mikor is érkezik meg, senki nem tudja utólag ellenőrizni, az a lényeg, hogy a jegyzőkönyvek rendben legyenek. Viola egyre jobban elkeseredett. Nem volt naiv, sok mindent látott már addigra a világban, de erre azért nem számított. Nagy bánatában a végén már szinte mindennap együtt vacsoráztak barátjával, reménykedtek, hátha csoda történik. De nem történt. Miniszter úr ultimátumot kapott: három napon belül eredményt kell hirdetni. Az utolsó este is együtt ültek, és záráskor igazgató úr szokás szerint hazavitte Violát lipótvárosi albérletébe. Aznap a lány nem ugrott ki a kocsiból, folytatták a beszélgetést. Igazgató úr megpróbált egy kávét kérni, de a lány nem hívta be, igaz, ki sem szállt. Még hosszú ideig ültek, anélkül, hogy megérintették volna egymást. De ültek. Végül hajnali kettőkor mégis menni kellett, hiszen másnap reggel eredményt kell hirdetni. A nagyon mulya igazgató úr csak jóval később értette meg, hogy ha bármilyen szállodába, akár a legkoszosabba is elviszi a lányt, akkor szinte bizonnyal ő lett volna második felesége. Csak azért nem kapott aznap éjjel forró kávét és még forróbb csókokat, mert az albérleti ágyban még a legényke horkolt. Oda nem mehettek…

Abban már régebben megegyeztek, hogy igazgató úr nem megy el az eredményhirdetésre, mert akkor Viola elbőgi magát. Egy rendkívül megbízható fiatal kollégát küldött maga helyett, aki alaposan ki volt képezve arra, hogyan kell ilyen helyeken viselkedni, hogyan kell szó szerint meg sem szólalni. Akkor még olyan volt a szabály, hogy ha minden pályázó képviselője jelen van az eredményhirdetésen, és jelzi, hogy nem kíván fellebbezni, akkor már aznap szerződést lehet kötni. Az olaszoknak megbízható csatornán halkan megüzenték, hogy ha okosan viselkednek, és a sajtónak sem tálalnak ki, akkor megjutalmazzák őket. Az akkori miniszterelnök úr becsületére legyen mondva (bár neki ilyen aligha volt), ezt az ígéretet be is tartották. Rómában később senki nem értette, hogy miért száguld annyira a kis kelet-európai leányvállalat sokkal, de sokkal jobban, mint a többi, honnan ez a rengeteg hatalmas üzlet pár héttel a hatalmas tender elvesztése után? Hogy ez a magyar igazgató milyen ügyes és milyen szerencsés! No, hiszen, szép kis szerencse… De azért a bónusz igazán csinos összeg lett, kényelmesen lehetett venni belőle egy szép nagy darab földet és egy kis házat Somogyban, ahova aztán a második feleséggel beköltöztek. Igaz, ez jóval később történt.

Amikor az eredményhirdetésről az ifjú és a tényleges helyzetről természetesen mit sem tudó kolléga visszaért, azonnal faggatni kezdték: mi volt, mi nem volt? Volt botrány? „Semmi…” Volt idegen, spion, konkurencia, sajtó esetleg? „Volt, de semmi…” De mégis, mi volt? Erre már a kolléga is elmondta, ami megmaradt benne az egész cécóról: „Te, hogy annak a nőnek milyen jó segge van!” Ezt a mondatot aztán este természetesen Viola is meghallhatta. Addigra már minden feszültség és minden varázs elmúlt, a lány is jót mulatott a kolléga valóban lényeglátó megjegyzésén. „Tudod, felvettem az a fekete bőr nagyon mini szoknyámat. Nekem már mindegy. Hadd nézzék…” Ez aztán hosszú időre szállóige lett köztük: „hadd nézzék…”.

A projektből természetesen nem lett semmi. Rengeteg állami pénzt elköltöttek ugyan a hipermodern eszközökre, de valójában egy percig sem működtek rendesen, mert a használatukhoz szükséges tudást nem sikerült megszerezni. Hiába volt a sok méregdrága tanfolyam a világ legszebb helyein, a szakmai alapok, a gyakorlat hiányoztak a vezetésben, és azt nem lehetett pár hónap alatt pótolni. A munkások ugyan látták a fejetlenséget, de ők nem szólhattak. Az olasz cég igazgatója szépen elővette a páncélszekrényből a megkötött előszerződéseket, értesítette a partnereket azok semmisségéről, és szépen, komótosan ledarálta mindegyiket. Utána pár év alatt csendben bezárták a magyar irodát, kivonultak az országból, vitték a szakmai tudásukat, és lassan az egész ágazat elsorvadt. Igazgató úrnak a jól értesült fejvadászok azonnal felajánlottak egy másik csúcsvezetői állást az étolajiparban, de azt már nem vállalta el. Nagyon jól tudta, hogy semmiben sem különbözne eddigi életétől. Így aztán, mint azt oly sokan teszik negyven és ötven között, ő is állást, családot és életmódot váltott: elvált, és leköltözött a vidéki birtokra gazdálkodni. Cukorrépát viszont nem termesztett, még véletlenül sem.

Mivel Viola a felmondását a pályázat eredményhirdetése előtt beadta, és mindenki tudta, mi a véleménye az egész rendszerről, őt sem marasztalták a kabinetben. Visszatért tanult mesterségéhez: elkezdett írókkal, színészekkel, táncosokkal találkozni, és rövidesen már produkciós irodája volt, több sikeres, saját ötletből megvalósított internetes filmsorozattal. Egyet-egyet külföldre is sikerült eladnia, sőt még New Yorkba is eljutott. Ráadásul nem is kellett fizetnie, sem pénzben, sem természetben, neki fizettek, méghozzá elég sokat: komoly sikerük lett. Férjhez ment egy zongoristához, szült két fiút, és elég szépen éltek. Igazgató úrral néha-néha családostól is összejártak, de azért valami vibrálás megmaradt, mert a partik nem voltak feszültségmentesek. Ezért inkább nagy ritkán kettesben ittak egy kávét valamelyik plázában, ha mindkettőjüknek éppen arrafelé akadt dolga. Egyik ilyen alkalommal Viola kisebbik fia is velük volt, mert aznap nem volt hova tenni a kölyköt. Talán szünet volt az oviban… A hatéves, még nem iskolás kisfiú hosszú-hosszú ideig feszült figyelemmel hallgatta a két felnőtt beszélgetését, feltűnően nagyon jól viselkedett. Senki nem gondolhatott semmit, míg a gyerek meg nem szólalt: „Olyan apukát szeretnék, mint a Lali”.

Soha többé nem mertek találkozni.

A botcsinálta botanikus virágai: Boglárka

 

Bogi nem akármilyen gyermekkort kapott a sorstól. Édesapja egy Budapesttől nem túl messze fekvő kisváros legjobb szállodájának volt az igazgatója, és az igazgató úrral mindenki igyekezett jóba lenni. Ő volt az, aki még a polgármester úrnak is tudott pár órára patyolat tiszta szobát biztosítani, ha egy igazán fontos iratot kellett megfogalmazniuk az aljegyző asszonnyal, és ezt megbízhatóan nem kötötte a polgármesterné orrára. Az igazgató úr volt az, akinek éttermében a város összes valamirevaló polgára a lakodalmát rendezte, és ott voltak az egyszem színház premierbankettei is, ahol a város imádott színészei olyan teátrálisan (hogyan másképp?) mulattak. Az ő báltermében léptek fel a híres pesti sztárok, akiket mások csak a tévéből láttak, és akikkel ő mind tegezőzött. Azt viszont érdemes volt tudni, hogy ha valaki szeretett volna valamit elérni a szállodával kapcsolatban, akkor az igazgató úrhoz volt egy nagyon kényelmes bejárat: a lányát kellett dédelgetni. Bogi szép is volt, okos is volt, de nagyon picurka kora óta anya nélkül nőtt fel, mert édesanyja nem sokkal a születése után lelépett egy zenésszel Németországba. Adva volt tehát minden feltétel ahhoz, hogy a kislányból egy végtelenül elkényeztetett liba legyen, mégsem lett az. Nem lett az, mert apja éles eszű, sokat olvasott ember volt, aki vigyázott a lányára is, magára is, és átlátott a kisvárosi emberek minden hízelgésén. Asszonyt, a gyereknek mostohát sem engedett magához közel többet, mert minek? Főzni, mosni, takarítani nem kellett a szolgálati lakást, azt elvégezte a hotel személyzete, a szerelemről meg igen rossz véleménye lett, látva azt a rengeteg hűtlenséget, ami körülötte gomolygott. Bogi tehát élete első tizennyolc évét megszakítás nélkül a hotelban élte le, és a szállodai lét olyan komoly emberismerettel látta el, ami szinte soha nem hagyta cserben. Szinte, de ez csak jóval később derült ki. Előbb még leérettségizett a városka legjobb gimnáziumában, és csak merő szórakozásból megtanult az ENSZ hat hivatalos nyelvéből ötöt. Még a kínai is könnyen ment, mert a közelben volt egy kínai tulajdonban lévő gyár, és a lánynak abszolút zenei hallása volt (amit alighanem az énekesnő mamától örökölt). Egyedül az arabbal nem boldogult, mert a Közel-Keletről még véletlenül sem jöttek vendégek arrafelé. Apja abban is okosnak bizonyult, hogy noha ő maga kizárta életéből a tartós párkapcsolatot, a lányát nem nevelte apácának, és amikor úgy alakult, szerethette a fiúkat, ahogyan csak kedve tartotta. A szalagavatón már nem is volt kétséges, hogy ő az a csoda, aki nem csak eminens, de meg is lehet halni érte, annyira jól néz ki.

 

A lányt simán felvették az ELTE jogi karára, és ott sem okozott semmi gondot a tanulás. De azért már felköltözött Pestre, mert hiába volt az út csak egy óra vonattal, azért naponta kétszer sok lett volna. Hárman lányok béreltek egy szép napos lakást a Duna partján, ami iszonyúan drága volt, de apa szívesen fizette. A társnők imádták, mert pillanatok alatt egészen különös kajákat tudott összedobni, és megtanította őket a látszólag tökéletes és gyors rendrakás minden trükkjére. Az öt év elrohant, mint egy pillanat, ráadásul szinte minden esemény nélkül. Helyes, jópofa fiúk jöttek, mentek, de sajnos egyiket sem lehetett komolyan venni. A pesti éjszaka sem fogta meg, annál már sokkal tapasztaltabb volt.

 

Az egyetem elvégzése után egy olyan ajánlatot kapott az akkor éppen átalakuló honvédség egyik különleges alakulatától, amit nem lehetett visszautasítani. Az egység kiváltságos helyzetben volt, mert akkoriban még nagyon kevesen voltak a seregben, akik anyanyelvi szinten beszéltek volna több nyelven. A szakmai munkával jól boldogult, a feladat érdekes volt, a titkolódzás izgalmas, a bajtársak körülötte pedig nagyon rendesek és okosak voltak. Otthon érezte magát köztük, hiszen a srácok ugyanúgy ajnározták, mint a vendégek a papa szállodájában. De a sok bohóckodáson, csipkelődésen, beszólogatáson kívül itt sem történt semmi, hiszen a speciális században a néhány lány teljesen „fiúsítva volt”, ugyanazt a szakmai kiképzést kapták, ugyanazt az életet élték, mint a férfiak. Egyetlen érdekesség annyi volt, hogy a szomszéd motoros raj tagjai lelkesen maguk közé fogadták, mert ha felvette a hófehér karbonszálas bukóját, akkor a 150 lovas, féltonnás vasat, amit édesapjától kapott a 21. születésnapjára, olyan könnyedén lovagolta meg, és olyan kunsztokat tudott csinálni vele, amit közülük sem mindenki. Bogi egy idő után már azon kezdett gondolkodni, hogy vajon nem fogyott-e le nagyon, eléggé rendben van-e még minden alkatrésze, hogy ennyire nem kell senkinek. De aztán egyszer csak kiderült, hogy a sok nagyhangú tisztecske közül az egyik, ráadásul egy elég helyre legény, többet is szeretne, mint szócsatákat. A srác nagyon tehetséges volt, mint a rakéta ment előre a rendfokozatok között, fel lehetett nézni rá. De fel is kellett, mert a 190 centi magas férfi mellett a picurka lány éppen egy fejjel volt alacsonyabb. Bogi morgott is, hogy megfájdul a nyaka csókolózás közben. Ezért inkább fekve folytatták…

 

A baj úgy kezdődött, hogy a játék egy idő után már nem volt játék. Hatalmas, igazi szerelem lett belőle, ami alapvetően szigorúan tilos volt a szervezeten belül. Természetesen be kellett jelenteni, hogy össze kívánnak költözni, és számtalan fórumon kellett bizonygatni, hogy az alá- és fölérendeltségi viszony nem fogja tönkretenni sem a kapcsolatukat, sem a feladatok teljesítését, és szerelmük nem ad majd lehetőséget arra, hogy az örökké éber ellenség kihasználja ezt a gyengeségüket.

 

Újabb csodálatos négy év következett. Még édesapja is megbarátkozott a lányát elrabló haramiával, részben mert nem nagyon lehetett a srácban hibát találni, részben mert sokezer méterről is jól láthatóan imádták egymást. Ennél többet egy apa nem kívánhat, ezért aztán vett is a fiatal párnak egy szép kis lakást a városban, hogy ne kelljen a hotelban aludjanak, ha hazajönnek, mert ott azért a falak, ugye, papírból vannak… Nem lett volna semmi baj, de hát azok a fránya hormonok kéretlenül is teszik a dolgukat. Hiába volt a sok okos tanács az összes közösségi oldalon, Bogiban bizseregni kezdett valami. Már határozottan zavarta, ha apja recepcióján meglátott egy fiatal családot, amint látszólag felhőtlen boldogsággal jelentkeznek be az izgalomtól felajzott kis kölykökkel. Lassan már idegesítette, ha egy nagypocakos kismama megjelent a közelében. Rá kellett jönnie: gyereket szeretne. De szerelme még nem akart megnősülni. Karriert akart, azért jött a seregbe, ezredes, vezérőrnagy, vezérezredes akart lenni, és ehhez ragaszkodott.

 

Nagyon csúnyán összevesztek. A fiú még aznap átköltözött egyik bajtársához, és két héten belül át is kérte magát egy másik alakulathoz. De Bogi sem az a lány volt, akinek csak úgy nemet lehet mondani. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom az életében, amikor valami, amit szépen kitalált magának, nem elsőre sikerült. Meg sem kísérelte rendbe hozni a kapcsolatukat, kérte leszerelését, amit nehezen bár, de meg is kapott. Elhagyta az egyenruhát, és előkerítette a legvadítóbb nadrágokat kisportolt alakjára. Húzott egy kövér gázt, és irány ismét Budapest! „Addig kell a holmikat mutogatni, amíg le nem jár a szavatosságuk.” A szavatosság még nagyon rendben volt, és pesti barátnője azonnal végigvitte az éppen kialakuló bulinegyed összes nevesebb helyén. 

 

Azt azért nem lehet mondani, hogy óriási feltűnést keltettek volna, hiszen az akkor divatba jövő romkocsmák tele voltak jó csajokkal, akik mind szórakozni akartak. De azért alaposan megnézték őket. Kedvükre válogathattak a srácokban, csakhogy Boginak elege volt a kisportolt, jóképű férfiakból. Egy enyhén pocakosodó srácot szúrt ki magának, aki hatalmas lendülettel tudott magyarázni mindenről, negyedórás előadásokat tartott ahelyett, hogy el akarta volna vinni akármelyikőjüket is egy körre. Jól kiröhögték, amikor azzal a régi rossz dumával is előjött, hogy ők valójában ugyanabból a városból valók, de kiderült, hogy a srác véletlenül tényleg igazat mondott. Ez volt a srác egyetlen csajozós dumája, és még ez is véletlen volt. Merő heccből megbeszélték, hogy másnap újra találkoznak, de a lányokban fel sem merült, hogy ez a mamlasz tényleg ott lesz. Hajnalig még legalább egy tucat hasonló ígéretet vettek mindenféle szerencsétlen pasiktól. Bogi pár napot tervezett a barátnőnél tölteni, de látnia kellett, hogy ez nehezen fog menni, mert ő a szállodás múltja révén pontosan tudta, hogy mennyi szesz mehet le a torkán, de szegény barátnő reggelre irgalmatlanul másnapos lett. Nem is volt semmi kedve nemhogy kocsmába menni, de még az ágyból kikelni sem. Így aztán este Bogi egyedül vágott neki az éjszakának. Majré nem volt benne, pontosan tudta, hogy kiket kell elkerülni, de kicsit unatkozott. Egyik helyről a másikra ment, szinte már ő is berúgott, amikor egyszer csak meglátta az előző napi pocakost. A fiú teljesen természetesnek vette, hogy a lány eljött a „randevúra”, tovább nyomta a nagyképű dumákat, és még azon sem lepődött meg, hogy a lány hajnalban felment hozzá a koszos kis albérletébe. Kiderült, hogy informatikus, a városkában lévő egyik cégnél kisfőnök, és most itt Pesten kell összeraknia valami rendszert. A srác mindenben az előző szerelme teljes ellentéte volt, de most az kellett. Felejteni, felejteni és felejteni.

 

A srác tökéletesen meg volt győződve, hogy tökéletes férfiassága szerezte meg számára a csodálatos nőt, és amikor kiderült, hogy a lány terhes lett már az első néhány nem túl izgalmas menet után, nem volt kérdés, hogy feleségül is veszi. Csak éppen mire az ikrek megszülettek Bogi már pontosan tudta, hogy mekkora szamárságot követett el. A fiú nem csak műveletlen és buta volt, de a legrosszabb férfitípust testesítette meg: a nagyképű senkit. Az ifjú anyuka még ki sem kelt a gyermekágyból, már mindennaposak voltak a veszekedések, melyek egyre durvábbak lettek. Amikor aztán a fiú megpróbált erőszakoskodni, akkor szembesülnie kellett a honvédségnél kapott kiképzés során megtanult minden önvédelmi és támadó mozdulattal. Csont nem törött, de azzal, hogy kiderült: a lány nem csak okosabb, műveltebb, de még erősebb is nála, vége is lett a házasságnak. 

 

A válóper ordenáré módon gusztustalan volt. A fiú nem csak a Bogi édesapjától kapott lakást kívánta elperelni, még a pesti haverjait is felbérelte, hogy tanúskodjanak a lány erkölcstelen életmódja ellen. Szerencsére a bírónő ismerte a Dürrenmatt színdarabokat, emlegette is sokszor a Btk. 272. paragrafusát, de így is három évbe telt, míg vége lett az eljárásnak. Ez alatt a gyerekekre persze alig jutott és idő, és a két pici fiú éppen az egyik legkritikusabb korban lett meglehetősen elhanyagolva. Ezt a szeretethiányt csak nagyon sokára tudták kiheverni, ráadásul a két gyerek teljesen eltérő alkat, teljesen eltérő jellem lett. Bogi szorongva figyelte, hogy az egyik mindenben őrá, a másik viszont mindenben az apjára hasonlít, senki meg nem mondta volna róluk, hogy ikrek.

 

Amíg a válóper tartott. addig a helyi önkormányzatnál vállalt el egy ügyintézői állást, de a kollégák között sok volt a lusta és felkészületlen, ehhez nem volt hozzászokva. Amint lezárult az eljárás, összecsomagolta a srácokat és egy határmenti osztrák szállodában vállalta el a recepciós csapat vezetését. Az egész recepció, sőt, a szálloda szinte teljes személyzete csupa magyarból állt, és munkatársai elég gyorsan elkezdték értékelni hatalmas nyelvtudását, no meg szállodai ismereteit is. De azért, amikor a fiúkat iskolába kellett íratni, hazajött. Addigra már be tudott lépni a valaha közös lakásba, ami addig ki volt adva egy ismerősnek. Minden bútort kidobott, átfestette a falakat, és saját szavai szerint „vén fejjel”, hiszen már harminc is elmúlt, beállt ügyvédbojtárnak egy régi évfolyamtársához. A családjogot kerülte, de a cégjogban és az ingatlanjogban gyorsan szakértő lett, és egy idő után szinte az összes Magyarországon megtelepedni készülő távol-keleti cég velük intéztette ingatlanvásárlási ügyeit.

 

A fiúk végül is egészen tűrhető bizonyítvánnyal járták ki az általánost, de mivel nem volt kedvük sokat tanulni, beiratkoztak a helyi vendéglátóipari szakközépbe. Nem is csalódtak: noha nagyapjuk már nem volt fiatal, de szakmai hírneve még hatalmas, és a két „unoka” kitüntető figyelemben részesült. A nagypapa borzasztóan örült, hogy valaki továbbviszi tudását, és rengeteget foglalkozott a kölykökkel, akik viszont nem éltek vissza ezzel a különleges bánásmóddal. Az egyik kiváló szakács lett, a másik pedig menedzser, és „kis” protekcióval át is vette nagyapja szállodájának vezetését.

 

Húsz év zűr és küzdelem után már végre szép nyugodtan éldegéltek is volna, ha … De mindig jön egy „ha”, amely mindent felborít. Bogi a leszerelése után egyáltalán nem tartott kapcsolatot a régiekkel, nem is volt engedélye rá, és mivel évekig ki sem mozdult a városkából, még véletlenül sem futott össze soha senkivel. Amikor azonban a fiúk leérettségiztek és munkába álltak, már rengeteg szabadideje támadt. Noha bőven túl volt a negyvenedik születésnapján is, nagyon jól nézett ki. A fiúk már kinőttek a lázadó kamaszkorból, őszintén értékelték azt a rengeteg munkát, amit anyjuk értük tett, és felnőttként igyekeztek legalább egy kicsit meghálálni. Elkezdtek négyesben mindenfelé eljárni, a városka nem is annyira gyenge színházának minden bemutatóján ott voltak. Lassan fogalommá vált a „szállodaigazgató úr” családja, akik eleinte négyen, majd az évek múltával egyre népesebben ültek a jobb hármas páholyban. Egy ilyen alkalommal futottak össze Bogi régi pesti kollégájával, aki immáron aranypaszományos parolival jött le megnézni színésznő lánya „debut” fellépését. Volt nagy öröm, azonnal meg lettek hívva a premierbankettra, már csak azért is, mert azt még mindig a „nagypapa” szállodájukban tartották, igaz, eddig soha nem jutott a „személyzetből” senkinek eszébe, hogy az első koccintás után ott ragadjon a premier után nagyon hangos művészek között. De most az egyik sarokasztalnál hajnalig ment a nosztalgiázás. A három fiatal egész éjjel tátott szájjal hallgatta szüleik soha nem hallott, immáron elmesélhető furcsa történeteit, és egyre-másra csak álmélkodtak, hogy milyenek is voltak az öregek fiatalon. Az a szép mese is akkor kezdődött, hogy pár év múlva a nagyon tehetséges művésznő gyerekeinek Bogi lett a nagymamája… A beszélgetés közben az immáron egyedül élő alezredes úr is próbált udvarolgatni a mutatós asszonynak, de amikor kerek-perec ki lett mondva, hogy esélye sincs, inkább továbbra is a régi közös ismerősökre terelte a szót. Így tudta meg Bogi régi szerelme siralmas helyzetét.

 

Nem kérdés, hogy a férfit is megviselte a szakítás. A nagyon jól kinéző srác eleinte megpróbált vigasztalódni a számtalan gyorsan megkapható nőcskével, de egy idő után egyre inkább már csak inni járt le a bárokba. A bárokból lassan kocsmák lettek, és amikor már a sereg nem tudta tolerálni a fiú alkoholizmusát, le kellett szerelni. Pár évig még tudott dolgozni egy biztonsági cégnél, ahol nagyon jól tudták hasznosítani komoly tapasztalatát, de amikor már munkaidő alatt is annyira részeg volt, hogy azt az egyszerű beosztottak is látták, onnan is kirakták. Ezután már a szokásos menet jött: rendes munkát semmit nem tudott találni, eladogatta mindenét és egy városszéli, lepusztul szoba-konyhás albérletben kellett meghúznia magát.

 

A jól képzett felderítőnőnek még éjszaka sem állt sokból megtudnia a kis lakás szomorú címét. Mielőtt pirkadatkor szétszéledt volna a csapat, szólt a fiúknak, hogy másnap délre egy úticsomagot készíttessenek össze nyolc személyre, a legfinomabb kajákból. Érteni senki nem értette, hogy mire kell ez neki, de kérdezni még mindig nem merte sem az apja, sem a fia… Kocsija nem volt, hiszen a városban biciklivel közlekedett, a bevásárlásokat meg a fiúk intézték, ezért reggel megkereste a gondosan elcsomagolt protektoros szerkót, ami két gyerek és húsz év után is tökéletesen passzolt az alakjára. Előhúzta a borzasztó régen nem használt, de folyamatosan karbantartott gépet, betette a finomságokat a két oldaldobozba, ismét húzott egy kövér gázt, és meg sem állt Budapest széléig. Erős nő volt, sok mindent átélt már, de alig-alig bírta megállni, hogy el ne bőgje magát azon, amit látott. Megetette, megitatta régi kedvesét, rendet rakott a borzasztóan elhanyagolt lakásban, és megígérte, hogy még visszajön, ha a férfi is megígéri, hogy azon a héten egy, de pontosan egyetlen egy üveggel kevesebbet fog inni.

 

A módszer bevált. Két évbe telt, mire a férfi teljesen tiszta lett. Bogi két éven át minden vasárnap ott volt a heti elemózsiával, takarított és beszélgetett. A férfi egy idő után ismét kapott munkát, ki tudott bérelni egy normális kis lakást, és valóban rettentően hálás volt régi szerelmének. De a heti egyszeri találkozónál több soha nem történt, össze már soha nem költöztek. Ami eltört többé nem forrt össze.

A botcsinálta botanikus virágai: zárszó

 

Ezután továbbra is megmaradt a kérdés: vajon virágaink sorsát a talaj, az éghajlat, a földrajzi környezet határozza-e meg, vagy talán inkább a pillanat, amikor kinyílnak, melyről már Madách is csak azt tudta írni, hogy „a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt”.

 

És még egyszer valami nagyon fontos: a valóság még ennyire sem romantikus: a történetek mind-mind (tényleg!) kitalált fabulák. Minden esetleges hasonlóság…

Én szóltam…

 

Sukoró, 2023. május