A botcsinálta botanikus virágai: Boglárka

 

Bogi nem akármilyen gyermekkort kapott a sorstól. Édesapja egy Budapesttől nem túl messze fekvő kisváros legjobb szállodájának volt az igazgatója, és az igazgató úrral mindenki igyekezett jóba lenni. Ő volt az, aki még a polgármester úrnak is tudott pár órára patyolat tiszta szobát biztosítani, ha egy igazán fontos iratot kellett megfogalmazniuk az aljegyző asszonnyal, és ezt megbízhatóan nem kötötte a polgármesterné orrára. Az igazgató úr volt az, akinek éttermében a város összes valamirevaló polgára a lakodalmát rendezte, és ott voltak az egyszem színház premierbankettei is, ahol a város imádott színészei olyan teátrálisan (hogyan másképp?) mulattak. Az ő báltermében léptek fel a híres pesti sztárok, akiket mások csak a tévéből láttak, és akikkel ő mind tegezőzött. Azt viszont érdemes volt tudni, hogy ha valaki szeretett volna valamit elérni a szállodával kapcsolatban, akkor az igazgató úrhoz volt egy nagyon kényelmes bejárat: a lányát kellett dédelgetni. Bogi szép is volt, okos is volt, de nagyon picurka kora óta anya nélkül nőtt fel, mert édesanyja nem sokkal a születése után lelépett egy zenésszel Németországba. Adva volt tehát minden feltétel ahhoz, hogy a kislányból egy végtelenül elkényeztetett liba legyen, mégsem lett az. Nem lett az, mert apja éles eszű, sokat olvasott ember volt, aki vigyázott a lányára is, magára is, és átlátott a kisvárosi emberek minden hízelgésén. Asszonyt, a gyereknek mostohát sem engedett magához közel többet, mert minek? Főzni, mosni, takarítani nem kellett a szolgálati lakást, azt elvégezte a hotel személyzete, a szerelemről meg igen rossz véleménye lett, látva azt a rengeteg hűtlenséget, ami körülötte gomolygott. Bogi tehát élete első tizennyolc évét megszakítás nélkül a hotelban élte le, és a szállodai lét olyan komoly emberismerettel látta el, ami szinte soha nem hagyta cserben. Szinte, de ez csak jóval később derült ki. Előbb még leérettségizett a városka legjobb gimnáziumában, és csak merő szórakozásból megtanult az ENSZ hat hivatalos nyelvéből ötöt. Még a kínai is könnyen ment, mert a közelben volt egy kínai tulajdonban lévő gyár, és a lánynak abszolút zenei hallása volt (amit alighanem az énekesnő mamától örökölt). Egyedül az arabbal nem boldogult, mert a Közel-Keletről még véletlenül sem jöttek vendégek arrafelé. Apja abban is okosnak bizonyult, hogy noha ő maga kizárta életéből a tartós párkapcsolatot, a lányát nem nevelte apácának, és amikor úgy alakult, szerethette a fiúkat, ahogyan csak kedve tartotta. A szalagavatón már nem is volt kétséges, hogy ő az a csoda, aki nem csak eminens, de meg is lehet halni érte, annyira jól néz ki.

 

A lányt simán felvették az ELTE jogi karára, és ott sem okozott semmi gondot a tanulás. De azért már felköltözött Pestre, mert hiába volt az út csak egy óra vonattal, azért naponta kétszer sok lett volna. Hárman lányok béreltek egy szép napos lakást a Duna partján, ami iszonyúan drága volt, de apa szívesen fizette. A társnők imádták, mert pillanatok alatt egészen különös kajákat tudott összedobni, és megtanította őket a látszólag tökéletes és gyors rendrakás minden trükkjére. Az öt év elrohant, mint egy pillanat, ráadásul szinte minden esemény nélkül. Helyes, jópofa fiúk jöttek, mentek, de sajnos egyiket sem lehetett komolyan venni. A pesti éjszaka sem fogta meg, annál már sokkal tapasztaltabb volt.

 

Az egyetem elvégzése után egy olyan ajánlatot kapott az akkor éppen átalakuló honvédség egyik különleges alakulatától, amit nem lehetett visszautasítani. Az egység kiváltságos helyzetben volt, mert akkoriban még nagyon kevesen voltak a seregben, akik anyanyelvi szinten beszéltek volna több nyelven. A szakmai munkával jól boldogult, a feladat érdekes volt, a titkolódzás izgalmas, a bajtársak körülötte pedig nagyon rendesek és okosak voltak. Otthon érezte magát köztük, hiszen a srácok ugyanúgy ajnározták, mint a vendégek a papa szállodájában. De a sok bohóckodáson, csipkelődésen, beszólogatáson kívül itt sem történt semmi, hiszen a speciális században a néhány lány teljesen „fiúsítva volt”, ugyanazt a szakmai kiképzést kapták, ugyanazt az életet élték, mint a férfiak. Egyetlen érdekesség annyi volt, hogy a szomszéd motoros raj tagjai lelkesen maguk közé fogadták, mert ha felvette a hófehér karbonszálas bukóját, akkor a 150 lovas, féltonnás vasat, amit édesapjától kapott a 21. születésnapjára, olyan könnyedén lovagolta meg, és olyan kunsztokat tudott csinálni vele, amit közülük sem mindenki. Bogi egy idő után már azon kezdett gondolkodni, hogy vajon nem fogyott-e le nagyon, eléggé rendben van-e még minden alkatrésze, hogy ennyire nem kell senkinek. De aztán egyszer csak kiderült, hogy a sok nagyhangú tisztecske közül az egyik, ráadásul egy elég helyre legény, többet is szeretne, mint szócsatákat. A srác nagyon tehetséges volt, mint a rakéta ment előre a rendfokozatok között, fel lehetett nézni rá. De fel is kellett, mert a 190 centi magas férfi mellett a picurka lány éppen egy fejjel volt alacsonyabb. Bogi morgott is, hogy megfájdul a nyaka csókolózás közben. Ezért inkább fekve folytatták…

 

A baj úgy kezdődött, hogy a játék egy idő után már nem volt játék. Hatalmas, igazi szerelem lett belőle, ami alapvetően szigorúan tilos volt a szervezeten belül. Természetesen be kellett jelenteni, hogy össze kívánnak költözni, és számtalan fórumon kellett bizonygatni, hogy az alá- és fölérendeltségi viszony nem fogja tönkretenni sem a kapcsolatukat, sem a feladatok teljesítését, és szerelmük nem ad majd lehetőséget arra, hogy az örökké éber ellenség kihasználja ezt a gyengeségüket.

 

Újabb csodálatos négy év következett. Még édesapja is megbarátkozott a lányát elrabló haramiával, részben mert nem nagyon lehetett a srácban hibát találni, részben mert sokezer méterről is jól láthatóan imádták egymást. Ennél többet egy apa nem kívánhat, ezért aztán vett is a fiatal párnak egy szép kis lakást a városban, hogy ne kelljen a hotelban aludjanak, ha hazajönnek, mert ott azért a falak, ugye, papírból vannak… Nem lett volna semmi baj, de hát azok a fránya hormonok kéretlenül is teszik a dolgukat. Hiába volt a sok okos tanács az összes közösségi oldalon, Bogiban bizseregni kezdett valami. Már határozottan zavarta, ha apja recepcióján meglátott egy fiatal családot, amint látszólag felhőtlen boldogsággal jelentkeznek be az izgalomtól felajzott kis kölykökkel. Lassan már idegesítette, ha egy nagypocakos kismama megjelent a közelében. Rá kellett jönnie: gyereket szeretne. De szerelme még nem akart megnősülni. Karriert akart, azért jött a seregbe, ezredes, vezérőrnagy, vezérezredes akart lenni, és ehhez ragaszkodott.

 

Nagyon csúnyán összevesztek. A fiú még aznap átköltözött egyik bajtársához, és két héten belül át is kérte magát egy másik alakulathoz. De Bogi sem az a lány volt, akinek csak úgy nemet lehet mondani. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom az életében, amikor valami, amit szépen kitalált magának, nem elsőre sikerült. Meg sem kísérelte rendbe hozni a kapcsolatukat, kérte leszerelését, amit nehezen bár, de meg is kapott. Elhagyta az egyenruhát, és előkerítette a legvadítóbb nadrágokat kisportolt alakjára. Húzott egy kövér gázt, és irány ismét Budapest! „Addig kell a holmikat mutogatni, amíg le nem jár a szavatosságuk.” A szavatosság még nagyon rendben volt, és pesti barátnője azonnal végigvitte az éppen kialakuló bulinegyed összes nevesebb helyén. 

 

Azt azért nem lehet mondani, hogy óriási feltűnést keltettek volna, hiszen az akkor divatba jövő romkocsmák tele voltak jó csajokkal, akik mind szórakozni akartak. De azért alaposan megnézték őket. Kedvükre válogathattak a srácokban, csakhogy Boginak elege volt a kisportolt, jóképű férfiakból. Egy enyhén pocakosodó srácot szúrt ki magának, aki hatalmas lendülettel tudott magyarázni mindenről, negyedórás előadásokat tartott ahelyett, hogy el akarta volna vinni akármelyikőjüket is egy körre. Jól kiröhögték, amikor azzal a régi rossz dumával is előjött, hogy ők valójában ugyanabból a városból valók, de kiderült, hogy a srác véletlenül tényleg igazat mondott. Ez volt a srác egyetlen csajozós dumája, és még ez is véletlen volt. Merő heccből megbeszélték, hogy másnap újra találkoznak, de a lányokban fel sem merült, hogy ez a mamlasz tényleg ott lesz. Hajnalig még legalább egy tucat hasonló ígéretet vettek mindenféle szerencsétlen pasiktól. Bogi pár napot tervezett a barátnőnél tölteni, de látnia kellett, hogy ez nehezen fog menni, mert ő a szállodás múltja révén pontosan tudta, hogy mennyi szesz mehet le a torkán, de szegény barátnő reggelre irgalmatlanul másnapos lett. Nem is volt semmi kedve nemhogy kocsmába menni, de még az ágyból kikelni sem. Így aztán este Bogi egyedül vágott neki az éjszakának. Majré nem volt benne, pontosan tudta, hogy kiket kell elkerülni, de kicsit unatkozott. Egyik helyről a másikra ment, szinte már ő is berúgott, amikor egyszer csak meglátta az előző napi pocakost. A fiú teljesen természetesnek vette, hogy a lány eljött a „randevúra”, tovább nyomta a nagyképű dumákat, és még azon sem lepődött meg, hogy a lány hajnalban felment hozzá a koszos kis albérletébe. Kiderült, hogy informatikus, a városkában lévő egyik cégnél kisfőnök, és most itt Pesten kell összeraknia valami rendszert. A srác mindenben az előző szerelme teljes ellentéte volt, de most az kellett. Felejteni, felejteni és felejteni.

 

A srác tökéletesen meg volt győződve, hogy tökéletes férfiassága szerezte meg számára a csodálatos nőt, és amikor kiderült, hogy a lány terhes lett már az első néhány nem túl izgalmas menet után, nem volt kérdés, hogy feleségül is veszi. Csak éppen mire az ikrek megszülettek Bogi már pontosan tudta, hogy mekkora szamárságot követett el. A fiú nem csak műveletlen és buta volt, de a legrosszabb férfitípust testesítette meg: a nagyképű senkit. Az ifjú anyuka még ki sem kelt a gyermekágyból, már mindennaposak voltak a veszekedések, melyek egyre durvábbak lettek. Amikor aztán a fiú megpróbált erőszakoskodni, akkor szembesülnie kellett a honvédségnél kapott kiképzés során megtanult minden önvédelmi és támadó mozdulattal. Csont nem törött, de azzal, hogy kiderült: a lány nem csak okosabb, műveltebb, de még erősebb is nála, vége is lett a házasságnak. 

 

A válóper ordenáré módon gusztustalan volt. A fiú nem csak a Bogi édesapjától kapott lakást kívánta elperelni, még a pesti haverjait is felbérelte, hogy tanúskodjanak a lány erkölcstelen életmódja ellen. Szerencsére a bírónő ismerte a Dürrenmatt színdarabokat, emlegette is sokszor a Btk. 272. paragrafusát, de így is három évbe telt, míg vége lett az eljárásnak. Ez alatt a gyerekekre persze alig jutott és idő, és a két pici fiú éppen az egyik legkritikusabb korban lett meglehetősen elhanyagolva. Ezt a szeretethiányt csak nagyon sokára tudták kiheverni, ráadásul a két gyerek teljesen eltérő alkat, teljesen eltérő jellem lett. Bogi szorongva figyelte, hogy az egyik mindenben őrá, a másik viszont mindenben az apjára hasonlít, senki meg nem mondta volna róluk, hogy ikrek.

 

Amíg a válóper tartott. addig a helyi önkormányzatnál vállalt el egy ügyintézői állást, de a kollégák között sok volt a lusta és felkészületlen, ehhez nem volt hozzászokva. Amint lezárult az eljárás, összecsomagolta a srácokat és egy határmenti osztrák szállodában vállalta el a recepciós csapat vezetését. Az egész recepció, sőt, a szálloda szinte teljes személyzete csupa magyarból állt, és munkatársai elég gyorsan elkezdték értékelni hatalmas nyelvtudását, no meg szállodai ismereteit is. De azért, amikor a fiúkat iskolába kellett íratni, hazajött. Addigra már be tudott lépni a valaha közös lakásba, ami addig ki volt adva egy ismerősnek. Minden bútort kidobott, átfestette a falakat, és saját szavai szerint „vén fejjel”, hiszen már harminc is elmúlt, beállt ügyvédbojtárnak egy régi évfolyamtársához. A családjogot kerülte, de a cégjogban és az ingatlanjogban gyorsan szakértő lett, és egy idő után szinte az összes Magyarországon megtelepedni készülő távol-keleti cég velük intéztette ingatlanvásárlási ügyeit.

 

A fiúk végül is egészen tűrhető bizonyítvánnyal járták ki az általánost, de mivel nem volt kedvük sokat tanulni, beiratkoztak a helyi vendéglátóipari szakközépbe. Nem is csalódtak: noha nagyapjuk már nem volt fiatal, de szakmai hírneve még hatalmas, és a két „unoka” kitüntető figyelemben részesült. A nagypapa borzasztóan örült, hogy valaki továbbviszi tudását, és rengeteget foglalkozott a kölykökkel, akik viszont nem éltek vissza ezzel a különleges bánásmóddal. Az egyik kiváló szakács lett, a másik pedig menedzser, és „kis” protekcióval át is vette nagyapja szállodájának vezetését.

 

Húsz év zűr és küzdelem után már végre szép nyugodtan éldegéltek is volna, ha … De mindig jön egy „ha”, amely mindent felborít. Bogi a leszerelése után egyáltalán nem tartott kapcsolatot a régiekkel, nem is volt engedélye rá, és mivel évekig ki sem mozdult a városkából, még véletlenül sem futott össze soha senkivel. Amikor azonban a fiúk leérettségiztek és munkába álltak, már rengeteg szabadideje támadt. Noha bőven túl volt a negyvenedik születésnapján is, nagyon jól nézett ki. A fiúk már kinőttek a lázadó kamaszkorból, őszintén értékelték azt a rengeteg munkát, amit anyjuk értük tett, és felnőttként igyekeztek legalább egy kicsit meghálálni. Elkezdtek négyesben mindenfelé eljárni, a városka nem is annyira gyenge színházának minden bemutatóján ott voltak. Lassan fogalommá vált a „szállodaigazgató úr” családja, akik eleinte négyen, majd az évek múltával egyre népesebben ültek a jobb hármas páholyban. Egy ilyen alkalommal futottak össze Bogi régi pesti kollégájával, aki immáron aranypaszományos parolival jött le megnézni színésznő lánya „debut” fellépését. Volt nagy öröm, azonnal meg lettek hívva a premierbankettra, már csak azért is, mert azt még mindig a „nagypapa” szállodájukban tartották, igaz, eddig soha nem jutott a „személyzetből” senkinek eszébe, hogy az első koccintás után ott ragadjon a premier után nagyon hangos művészek között. De most az egyik sarokasztalnál hajnalig ment a nosztalgiázás. A három fiatal egész éjjel tátott szájjal hallgatta szüleik soha nem hallott, immáron elmesélhető furcsa történeteit, és egyre-másra csak álmélkodtak, hogy milyenek is voltak az öregek fiatalon. Az a szép mese is akkor kezdődött, hogy pár év múlva a nagyon tehetséges művésznő gyerekeinek Bogi lett a nagymamája… A beszélgetés közben az immáron egyedül élő alezredes úr is próbált udvarolgatni a mutatós asszonynak, de amikor kerek-perec ki lett mondva, hogy esélye sincs, inkább továbbra is a régi közös ismerősökre terelte a szót. Így tudta meg Bogi régi szerelme siralmas helyzetét.

 

Nem kérdés, hogy a férfit is megviselte a szakítás. A nagyon jól kinéző srác eleinte megpróbált vigasztalódni a számtalan gyorsan megkapható nőcskével, de egy idő után egyre inkább már csak inni járt le a bárokba. A bárokból lassan kocsmák lettek, és amikor már a sereg nem tudta tolerálni a fiú alkoholizmusát, le kellett szerelni. Pár évig még tudott dolgozni egy biztonsági cégnél, ahol nagyon jól tudták hasznosítani komoly tapasztalatát, de amikor már munkaidő alatt is annyira részeg volt, hogy azt az egyszerű beosztottak is látták, onnan is kirakták. Ezután már a szokásos menet jött: rendes munkát semmit nem tudott találni, eladogatta mindenét és egy városszéli, lepusztul szoba-konyhás albérletben kellett meghúznia magát.

 

A jól képzett felderítőnőnek még éjszaka sem állt sokból megtudnia a kis lakás szomorú címét. Mielőtt pirkadatkor szétszéledt volna a csapat, szólt a fiúknak, hogy másnap délre egy úticsomagot készíttessenek össze nyolc személyre, a legfinomabb kajákból. Érteni senki nem értette, hogy mire kell ez neki, de kérdezni még mindig nem merte sem az apja, sem a fia… Kocsija nem volt, hiszen a városban biciklivel közlekedett, a bevásárlásokat meg a fiúk intézték, ezért reggel megkereste a gondosan elcsomagolt protektoros szerkót, ami két gyerek és húsz év után is tökéletesen passzolt az alakjára. Előhúzta a borzasztó régen nem használt, de folyamatosan karbantartott gépet, betette a finomságokat a két oldaldobozba, ismét húzott egy kövér gázt, és meg sem állt Budapest széléig. Erős nő volt, sok mindent átélt már, de alig-alig bírta megállni, hogy el ne bőgje magát azon, amit látott. Megetette, megitatta régi kedvesét, rendet rakott a borzasztóan elhanyagolt lakásban, és megígérte, hogy még visszajön, ha a férfi is megígéri, hogy azon a héten egy, de pontosan egyetlen egy üveggel kevesebbet fog inni.

 

A módszer bevált. Két évbe telt, mire a férfi teljesen tiszta lett. Bogi két éven át minden vasárnap ott volt a heti elemózsiával, takarított és beszélgetett. A férfi egy idő után ismét kapott munkát, ki tudott bérelni egy normális kis lakást, és valóban rettentően hálás volt régi szerelmének. De a heti egyszeri találkozónál több soha nem történt, össze már soha nem költöztek. Ami eltört többé nem forrt össze.

A botcsinálta botanikus virágai: zárszó

 

Ezután továbbra is megmaradt a kérdés: vajon virágaink sorsát a talaj, az éghajlat, a földrajzi környezet határozza-e meg, vagy talán inkább a pillanat, amikor kinyílnak, melyről már Madách is csak azt tudta írni, hogy „a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt”.

 

És még egyszer valami nagyon fontos: a valóság még ennyire sem romantikus: a történetek mind-mind (tényleg!) kitalált fabulák. Minden esetleges hasonlóság…

Én szóltam…

 

Sukoró, 2023. május

Tanulni vagy nem tanulni?

Pár nappal ezelőtt egy európai nagyvállalat vezetőit első fokon, egyelőre még nem jogerősen elítélte egy francia bíróság, mert túl gyors és túl drasztikus átalakításokat hajtottak végre anélkül, hogy tekintettel lettek volna a dolgozók lelki tűrőképességére, és azért vagy vélhetően ezért a dolgozók közül sokan öngyilkosok lettek. Az elítélt vezetők azzal (is) védekeztek, hogy ők közvetlenül nem okozták a munkatársaik halálát, ők kizárólag a számukra előírt vezetői feladatokat látták el, és mindössze a vállalat egészen nyilvánvaló érdekeit tartották szem előtt. Egyesek számára, és talán a bíróság számára is ez a védekezés igencsak hasonlít a civileket gyilkoló katonákat vezető csapattisztek védekezésére. De vajon mit kellett volna tenniük a vezetőknek? Hagyták volna a céget összeomlani? Hiszen akkor is sokezer ember munkahelye szűnt volna meg, és azok között is sokan tragédiának érték volna meg a sok éve felépített egzisztenciájuk összeomlását.

Nagyon nehéz kérdés, hogy mi helyes: tenni, amit jónak, helyesnek, előre vivőnek látunk, vagy várni, várni és várni, hátha az idő, vagyis a körülöttünk lévő többi ember majd megoldja helyettünk a problémákat? Erre a kérdésre az emberek már sok-sok éve keresik a megfelelő választ. Ezen töprengett Hamlet is híres monológjában, és nagyon hasonló problémával szembesült Voltaire is kétszázötven éve, a Candide-ban: „Szeretném tudni, mi rosszabb: az-e, ha néger kalózok százszor meggyalázzák az embert, az-e, ha levágják a fél farunkat, ha megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek és felkötnek bennünket egy autodafén, ha elevenen felkoncolnak, ha gályára kényszerítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt, amin keresztülmentünk, vagy pedig az-e, ha itt ülünk, s nem csinálunk semmit se?”

Kellő szakmai felkészültség nélkül az ilyen problémákat aligha lehet jól megoldani. Ilyenkor kell nagyon alaposan felmérni az aktuális helyzetet, előre pontosan kiszámolni a várható következményeket, helyesen mérlegelni kockázatokat, és a lehető legkisebb kárt okozva vinni véghez a valóban szükséges változásokat. Ehhez megfelelő képzettség, jó elemzőképesség és általában nagy szakmai tapasztalat szükséges, amely segítségével a vezető részben tanulmányai, részben az átélt emlékei alapján képes megjósolni a bekövetkező helyzeteket. Ilyen képességekkel, ilyen gyakorlattal lehet vállalni, hogy a szükséges változások megfelelő gyorsasággal megtörténjenek, miközben a változás az érintettek számára inkább pozitív, az életüket, karrierjüket előre vivő élménynek, mintsem szörnyű ámokfutásnak tűnik.

Manapság szerencsére vagy sajnos egyre könnyebb vezetővé válni, magas pozícióba jutni. Szerencsére akkor, ha a fiatal valóban tehetséges, és felkészülten végzi a feladatát. Sajnos akkor, ha a magas pozícióba a szülők vagyona vagy politikai, baráti összeköttetések juttatnak valakit. Ráadásul ma már egy színjeles abszolutórium, egy szép diploma sem igazol szinte semmit. Ma egyre könnyebb, nagyon könnyű, túl könnyű szép rajzú bizonyítványokat szerezni. Egyszer egy igen okos medika mondta blogírónak beszélgetés közben: „De hát kettessel is lehet valaki orvos!” És valóban: manapság már egyre több az olyan egyetem, ahol szinte csak fizetős szakok indulnak, és a diákok a kipengetett forintjaikért, euróikért, dollárjaikért csak jól kinéző diplomát, doktori címet akarnak, nem tudást.

Na, de izgalmas kérdés az is, hogy lehet-e egyáltalán iskolából, könyvből megtanulni egy intézmény, egy ország vezetését? És ha igen, akkor melyik iskolából, melyik könyvből? Mint Vörösmarty kérdezte volt: „hol a könyv mely célhozvezet?” Manapság alapvetően kétféle könyv, kétféle képzés forog, kavarog körülöttünk: az egyik, amelyik elgondolkodtat és felkelti az érdeklődésünket valamely probléma iránt, amelyik könyv elolvasása, iskola elvégzése után rohanunk a könyvesboltba vagy az internetre fel, hogy még többet tanulhassunk az adott témáról. De itt van a másik fajta is, amelyik könyv elolvasása vagy a tanfolyam elvégzése, a szépen cizellált diploma átvétele után a jól kidolgozott pszichológiai technikák eredményeképpen abban a boldog tudatban ringathatjuk magunkat, hogy igen, most már mi is azon kiváltságosok közé tartozunk, akik mindent tudnak. Az első csoportba tartozó könyvek, képzések azt az érzésünket erősítik, hogy milyen szép és izgalmasan bonyolult a világ, milyen rengeteget kell tanulni. De talán érdemes lesz, mert hátha legalább egy picike részt megértek a köröttem zajló eseményekből. A második kategóriába tartozó könyvek, képzések, egyetemek elmagyarázzák, hogy mi milyen borzasztó okosak, jól képzettek vagyunk, mindenki más pedig, aki még nem fizetett be erre a kiváló lehetőségre, milyen nagyon együgyű. A képzéseken részt vett kiváltságosok számára könnyen elsajátítható a recept, amely alapján minden lehetséges: tudunk bánni a nőkkel, a férfiakkal, gazdagok, szépek, befolyásosak és sikeresek leszünk. De legfőképp: kiváló vezetők, kiérdemeltük a legjobb pozíciókat. Sőt, még klubot, egyesületet, érdekképviseletet is alakíthatunk, hogy a réges-régi, de jól bevált céhek mintájára kizárólag a jó pénzért vizsgáztatott tagok számára biztosítsunk bizonyos lehetőségeket.

Félre ne értsük: nem szabad kizárólag a vállalatvezetőket kipécézni. Hasonlóképpen könnyen és gyorsan meg lehet tanulni egy-egy párszáz oldalas könyvből, pár órás internetes tanfolyamból gyereket nevelni, rákot gyógyítani, egy hét alatt meggazdagodni, a világot megváltani és persze: örökké élni. Manapság csak a nagyon nagy tudású tudósok merik kijelenteni, hogy „Halványlila gőzünk sincs” valamihez.

Pedig ha megnézzük a valóban nagyon sikeres, híres vezetők, tudósok életrajzát, azokét, akiknek cége, találmánya nem csupán kérészéletű felfutást tudhat magáénak, akkor meg kell lássuk, hogy bizony nagyon nem igaz a nem véletlenül sulykolt sztereotípia, miszerint csak a tanulatlan őstehetségek sikeresek. Sőt. Ha figyelmesen olvassuk az életrajzokat, akkor láthatjuk, hogy a valóban sikeres emberek igen sokat tanultak. Legtöbbször a szüleiktől (esetleg nevelőszüleiktől), rokonaiktól, barátaiktól, sokan egy-egy jobb iskolában, néhányan nagynevű egyetemen, és bizony, nem egy közülük, a saját kárán. Sok-sok később sikeres csúcsmenedzser bukott meg egyszer vagy többször fiatal korában, ment csődbe keze alatt cég, amivel már nem lehetett mit kezdeni. (Persze, azért ebbe nem szabad senkinek belehalnia...) Sok-sok később nagyon sikeres kutató egészen más területen tervezte életét, és számtalan furcsa csavart, kanyart tett pályája, míg végül mégiscsak Nobel-díjat kapott. Maga blogíró is többször került komoly dilemmába, hogy egy-egy általa vezetett szervezetben, csapatban vajon még mennyi a munkatársak tűrőképessége? Meddig lehet terhelni a kollégákat? Mit szabad elvárni és mit nem? Mikor kell következetesen szigorúnak lenni és mikor kell engedni?

Az ember élete igen jelentős részét tölti kollégáival. Nagyon nem mindegy, miképpen vagyunk képesek ezt az időt társainkkal eltölteni. Az sem mindegy, hogy ha véget ér a munkakapcsolat, akkor majd ki, miképpen emlékszik vissza az együtt lehúzott évekre, esetleg évtizedekre. Sokan mondják, hogy egy vezető igazi sikerét nem is az jelzi, hogy ő mit ért el az életében, hanem az, hogy a fiatalabb munkatársai mit tanultak tőle, és a saját karrierjük során később ők milyen sikereket értek el. Ebben lehet valami igazság. Egy igazi vezető számára tényleg az a nagy kérdés, hogy miképpen emlékeznek vissza rá tíz vagy húsz év után a régi munkatársak? Örülnek-e még, ha a régi főnökkel találkoznak egy rendezvényen, vagy kínosan feszengenek, nem tudják miről beszélgessenek, és lehetőleg gyorsan elmenekülnek a terem másik végébe?

És ha valamikor egy-egy régi sikerünkre örömmel emlékszünk vissza a régi bandával, akkor feladhatunk egy jó kis feladatot a nyelvészeknek, dzsenderkutatóknak: hogy kellene ma megírnia Vörösmartynak a jó könyvek hasznáról szóló híres versének utolsó sorát, amelyben ez áll: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”? Mert kizárólag az lehet a jó vezető egyetlen helyes célja, hogy munkatársai örömmel gondoljanak vissza az együtt elvégzett feladatokra, és semmiképpen ne pusztuljanak bele a munkájukba.