Soha többé kán-kán!

A 12. budapesti cirkuszfesztivál ürügyén

Blogíró nem túl következetes ember, szereti a dolgok könnyebbik oldalát megfogni, de egy dologhoz mégis ragaszkodik: eddig még minden budapesti cirkuszfesztiválon ott volt. Idén különösen örült annak, hogy nem hagyta ki ezt a nem túl gyakori ünnepet, mert egészen kiváló műsort lehetett látni. Az, hogy a Richter család lovas száma hihetetlen, azt minden alkalommal meg lehet csodálni, ahányszor csak nagy ritkán hazalátogatnak. Az, hogy a klasszikus számok magas színvonalú munkák, az ilyenkor természetes. De hogy a bohócszámok, amelyek manapság igen ritkán nézhetőek, azok is kiválóak, az már meglepetés. A jó cirkusz el tudta feledtetni a nézők minden bosszúságát, de erről blogíró már réges-réges írt, ebben semmi újdonság nincsen. 

De a sok jó néznivaló között volt egy romantikus szám, a „DuoSolys”, ami roppantul hajazott a Rippel testvérek régi-új számára. De a Duo Solys azzal az „apró” eltéréssel mutatott be szép gyakorlatokat, hogy az erőszámot egy házaspár adta elő, ahol nem egy kunszt esetén az asszony volt a tartóember. Erről a teljes egyenjogúságról (amihez az akrobaták részéről a mechanika törvényeinek magas színvonalú ismerete is párosult) az jut az ember eszébe, hogy a világ mennyire nekiment Catherine Deneuve-nek a napokban. Az ördög vigye el. Nem lehetne végre észre térni? 

Blogíró az előző cirkuszfesztivál utáni lelkendező cikkét éppen tíz évvel ezelőtt írta. Akkor még minden olyan egyszerűnek látszott. Akkor még az ember nem szégyellte magát, ha gyönyörködött a kubai tornászlányok mesés alakjában, de akkor sem, ha az ugyanolyan rúdszámot előadó magyar fiúk meztelen felsőtestének kidolgozottságát imádta. Miért kell ma zavarba jönni, ha a csillogó flitter mögött megtetszik egy másik nemhez tartozó izomcsoport? Miért kell ma zavarba jönni, ha a vakító reflektorfényben megtetszik egy szép mozdulatsor?

Erről rögtön beugrott, hogy van egy régi film, amit itt eddig még soha nem gondoltunk végig, és lehet, hogy talán jobb lenne elfeledni. Mert ma már nem illik megnézni. A Dirty dancing 1963-ban játszódik, de 1987-ben, már több, mint harminc éve készült.

Vajon mi lenne ma Johnnyval? Táncolhatna ma úgy, ahogy a filmben tette? Vagy bilincsben vinnék el, szigorú őrizet alatt, mint szexista zaklatót? Mert Johnny nem jó fiú, Johnny még csak nem is jó ember. Johnny és Baby soha nem lesznek férj és feleség. De az bizonyos, hogy Baby boldog volt pár napig, és jól választotta meg első szerelmesét. Baby, aki ma 50 körül járhat, valószínűleg emiatt boldog lett egész életében, akármi is lett belőle. Lehet, hogy gyárigazgató lett, mert sok, igazi, sokezer embert foglalkoztató nagyvállalatot irányítanak női vezetők. Lehet, hogy politikus lett, mert sok, igazi, nagyformátumú női politikus van a világon. Ezek a gyárigazgatók, politikusok, akár férfiakat, akár nők, boldogok a saját szerepükben, mert megtalálták a „működési modellt”, amiben jól érzik magukat.

„That was before President Kennedy was shot, before the Beatles came, when I couldn't wait to join the Peace Corps, and I thought I'd never find a guy as great as my dad.”

Hát ez régen volt. Ma miért gyávítjuk el a fiúkat, ma miért nem szoktak kiállni a szerelmükért, ma miért nem kiáltja oda senki egy nőért, hogy „Nobody puts Baby in a corner”?

A férfiak, akik nem Johnny-k, akik nem lesznek vezetők, legtöbbször jól megtalálják helyüket a papucsférj pozícióban, és egy okos feleség mellett otthon eldönthetik, hogy először bevásárolni menjenek, vagy inkább takarítsák ki a lakást. De papucsfeleség nincs. Mi lesz azokkal a vezetőnek nevelt lányokkal, akikből nem lesz gyárigazgató? Akik látva a kíméletlen könyöklést, ami egy-egy vezetői pozícióért zajlik mind a férfiak, mind a nők között, inkább egy kis nyugalomra vágynak?

Ma miért tekintünk alacsonyabbrendűnek egy nőt, ha megkísérel klasszikus (régimódi, romantikus…) nő maradni? 

Ma miért tekintünk alacsonyabbrendűnek, miért tekintünk kiközösítendőnek egy férfit, ha megkísérel klasszikus (régimódi, romantikus…) férfi maradni? 

Ma miért nem írhatjuk le József Attila verssorait, miszerint: „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek”…? 

Pedig utána ez jön: „s mind ember, mert az egyre kevesebb...”

Tanulságos téli történet

Ma már bármennyire is hihetetlen, blogíró is volt valaha fiatal. Sőt, volt fiatal, háromgyerekes apuka, aki, mint minden felelős hím, el kellett lássa családját, akkor is, amikor a gyermekek mamája a harmadik kölköcskét éppen csak megszülte, és ki sem tud mozdulni a lakásból. Apa ilyenkor reggel már hat előtt felkelt, lement a közelben lévő piacra, vett friss kenyeret, hazahozta a nyolcvanas évek középén még bőven létező jegyes tejet, majd óvodás és iskolás gyermekeit leszállítva rendeltetési helyükre sietett a munkahelyére, ahol komoly tudományos dolgozóként helyt kellett állnia. Sajnos a nagy tudósokat semelyik rendszer nem fizeti agyon, a kicsiket meg mégannyira sem, így aztán a fizetéséből családot eltartani nemigen lehetett. Mellékmunkát kellett vállalnia. Ez a nagy változások korában elég könnyű volt, és a tudására már akkor is elég jó kereslet volt. Dolgozott is elég sokat, de, és ez hihetetlen, még szerette is a munkáját. A hivatalost, a tudóskodást is, a mellékest, az érdekest is. A mellékesben volt egy kedves ügyfelük, akinek éppen egy kisebb rendszert raktak össze, amikor elég kellemetlen helyzetbe kerültek.

A rendszer készen volt, jól működött, az ügyfél mégis még egy extra oktatást kért az ország legszélén. Ez nem volt benne a megegyezésben, és mivel egy ilyen kirándulásra szabit kellett kivenni, amiből három gyerek mellett mindig kevés van, nagyon nem akartak kötélnek állni. Az ügyfél viszont mindent megígért, neki a cégen belüli okokból fontos volt ez a kirándulás. Megígérte, hogy hozzák-viszik őket kocsival, nekik még vezetni sem kell, kapnak finom ebédet, csak vállalják el. Blogíró szíve mindig is lágy volt, végül is ráállt.

A kirándulás egy szép decemberi napra lett megbeszélve, Csornára. Autópálya akkor még csak Tatabányáig volt, onnan országút Győrbe, majd onnan 40 kilométer a rémségesen nagy forgalmú 85-ösön. Reggel ötkor indultak a Krisztina körútról, és egy kolléganő vezetette a szinte új 1200-es Ladát. Indulás előtt blogírót félrevonta a nagyfőnök, és megkérte, hogy legyen kíméletes a munkatársnővel, mert neki most nagyon nehéz. Reggel ötkor már az sem érthető, hogy mi az ördögöt keres benn az irodában a nagyfőnök, de hogy mire gondolhatott, az teljesen rejtély volt, hiszen blogíróban még csak két kávé dolgozott.

Az út borzasztó unalmasan indult, kolléganő nyugodtan vezetett az üres úton, és csak az asszony erősen kisírt arca volt furcsa. Blogíró mindig visszahúzódó típus volt, eszébe sem jutott kérdezősködni. Egy idő után bekapcsolták a rádiót, hogy ne legyen akkora a csend. Mire világosodni kezdett, már vége lett a pályának, és eleredt a hó. Ez még hiányzott. A sebesség rögtön lecsökkent, de forgalom nem volt, a hóesés még nem volt zavaró. Ekkor jött az első kérdés:

• Nem akarsz venni egy motort?

Blogíró soha életében nem ült motoron, és most már nyugodtan kijelentheti, hogy nem is fog. Ez akkor még nem volt biztos, de friss háromgyerekesként nem igazán egy használt motorbicikli kellett a családba.

• Nagyon olcsón adom. Van mindenféle. Összesen négy darab. Ha még nem motoroztál, akkor legjobb lenne a kis MZ, de viheted a P20-ast is. Vagy a nagy versenygépet…

Ez már zokogásba fulladt. A helyzet kezdett kissé nehéz lenni. A hó ömlik, a Lada híresen csúszós, összevissza rázza a fenekét, a sofőr zokog. Blogíró összeszedte minden nyugtató képességét, halk, lassú, dörmögő hangját, és miközben határozottan jelezte, hogy esze ágában nincs motort venni, megkísérelte kideríteni, miért is eladó az a sok motor.

• Nagyon jó gépek. Tudod, a férjem imádta a nagy vasakat, amatőr versenyző is volt. Ezért dolgozott mindig éjjel a hajógyárban a sójatéren, mert akkor dupla a bére. Pedig a hegesztőket anélkül is jól megfizették. De hát a sok gép vitte a pénzt. Én is imádtam a száguldást. Éjszakánként kimentünk a hetesre, és húzta neki a gázt. Néha majdnem kétszázzal téptünk. Csodásan vezetett, olyan biztonságban ültem mögötte, mint apám a tévé előtt a fotelban.

Blogíró kicsit értett a motorokhoz, mert egy szörnyű szocialista pedagógiai tévedés miatt négy évig gépjárműlakatosnak tanult heti egy napban kinn, a Vörös Csepelen, annak érdekében, hogy megismerje a munkások életének minden szépségét. Ha a szépségét nem is, az életüket sikerült alaposan megismerni, no meg a Pannónia motorkerékpárok jó néhány alkatrészét. De kétszázzal menni a nyolcvanas évek közepén nagy ritkaság volt. Közben újabb zokogás hullám csapott fel.

•  És most nincs többé.

Mi nincs többé? Karamboloztak? Összetört a méregdrága gép? Már nyitotta a száját egy buta kérdésre, mikor kolléganő szerencsére folytatta.

• Harmincegy éves volt. Most akartunk gyereket.

Blogíró akkor volt harminchárom. A srác ezek szerint két évvel volt fiatalabb. Borzasztó. De hát ide vezet az őrült száguldás. Most mit mondjon?

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen?

A helyzet lassan tarthatatlanná vált. A hó ömlött, hókotró már akkor sem volt soha, amikor esett a hó. Látni semmit nem lehetett, igaz, a lány a zokogástól amúgy sem látott volna semmit. Hússzal cammogtak, de a Lada még így is riszált. De most már látszott, hogy az asszonynak van érzéke a kocsihoz, mert mindig stabilan ellenkormányzott. Blogíró többször próbálta javasolni, hogy átveszi a volánt, de a kolléganő nem adta, mert a vezetés legalább eltereli a figyelmét. Nagy nehezen elcsúszkáltak a célig, ahol kiderült, hogy semmi igazi dolguk, csak egy kis lélekápolás. De így is lett három, mire elindultak vissza. Az ügyfélnél persze mosolyogni kellett, és a smink csodákra képes. 

Húsz centinyit takarítatlan hóban indultak vissza. Az útról eltűnt, aki csak tehette. Úgy nézett ki, mintha maga az út is követte volna az eltűnőket, mert néha az út sem látszott. Újra elkezdődött a nyúzás, hogy blogíró vegye meg legalább az egyik gépet. De úgy látszott, a kikapcsolódás segített, kicsit kevesebb lett a zokogás, és blogíró meg merte kérdezni hogyan is történt a baleset.

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen? Nem rögzítette rendesen a munkadarabot, és hat méter magasról kioldott. Egyenesen a fejére. Azonnal meghalt.

Vagyis nem motorosbaleset volt. A kétszázzal száguldást mindig túlélték, sőt, a rendőrök sem kapták el őket soha. Előző éjjel, a hajógyárban, egy részeg darukezelő a férje fejére ejtett egy hattonnás vasdarabot.

Ez volt az első történet, ami alapján blogíró elhatározta: kockáztatni kell. Mindig kockáztatni kell. Amíg csak élünk.