Hölgyválasz

Ha mostanában a bécsi emlékek sorakoznak, akkor jöhet egy grazi is.

„Mint az közismert” blogíró három évet élt Bécsben, és mint már az is kiderült: egy picike kis csapatban, „team”-ben dolgozott, amiben hárman voltak. Egy igazi, vérbeli, bécsi kispolgárral (egyszer majd róla is lesz szó…) és egy fiatal görög sráccal írogatták programjaikat az osztrák nagyvállalatok által megkövetelt hatalmas tempóban, vagyis elég kényelmesen. Ugyanakkor azt kellett megtanulnia, hogy ez a számára végtelenül kényelmesnek tűnő munkatempó sokkal, de sokkal több eredményt termel, mint az otthonhagyott ész nélküli rohanás. Nehezen találta meg ennek az okát, de amikor rájött, megdöbbent: itt mindenki megbízik a másikban! Ezek nem ellenőrzik a szomszéd asztalról származó munkadarabot, programrészletet, nem marják egymást, nem töltenek idő egymás bírálgatásával, ezek elhiszik, hogy a kolléga legjobb tudása és képessége szerint hibátlanul dolgozott. Sőt, még segítik is egymást! Azt a csodás jelenséget kellett megtapasztalnia, hogy ha egy osztrák kollégának semmiféle érdeke nem fűződik egy döntési helyzetben a választáshoz, akkor egészen biztosan azt a megoldást választja, amelyik a többi munkatársa számára előnyösebb. Persze, ha lehet egy kis előnyhöz jutni, azt azért kihasználják. De Sotos, a görög srác, aki az átlósan szemben lévő íróasztalnál verte a billentyűzetet, még ez alól is kivétel volt: ő folyamatosan segített. Alighanem visszaemlékezett arra az időre, amikor ő is újonc és idegen volt abban a szobában… 

Így aztán jó cimborák lettek, de világraszóló barátság, nagy sörözések sorozata nem lett a dologból, mert hétvégén ki-ki utazott, nem volt idő közös programokra. Blogíró Bécsből ingázott haza elég rendszeresen, de Soti még nála is fürgébben rohant elérni péntekenként a 13:40-es vonatot Grazba, ahol a kedvese élt. Többet nem is lehetett erről tudni, csak, hogy minden péntek reggel egy kis táskával érkezik irodába, délben elrohan, és hétfőn nyolckor ismét a kis táskával jelenik meg, egyenesen a hajnali vonatról. (Bécs és Graz között már akkor is hihetetlen jó volt a vonatközlekedés…)

Egyszer aztán eljött az a szép januári nap, amikor blogíró végleg elbúcsúzott a bécsi kollégáitól. Ennek is szép kis története van, és persze nagyon „gemütlich” ez is. De ezt majd máskor. Jelen történetünk szempontjából csak annyi fontos, hogy a következő állomáshely, némi németországi kitérő után, a rendkívül kedves osztrák kisváros, Stájerország fővárosa, Graz lett.

Csodás hely! Minden őrült értelmiségi számára maga a paradicsom. Ez az icurka-picurka, hihetetlenül szép játékváros igen sokat ad a művészetek, különösen a modern művészetek ápolására, és akkoriban éppen az Európa kulturális fővárosa feladatra készült. Lehet ott nagyokat mászkálni, kiállításokat nézni, csellengeni a Mura partján vagy fenn, a várhegyen. Blogírónak itt nem volt saját lakása, mert az adott feladat megvalósítása már jelentős részben Budapesten folyt, a fejlesztő srácok itthon dolgoztak, egyedül blogíró járt ki két-három hetente, általában keddtől péntekig tárgyalni, tesztelni, egyeztetgetni. Ilyenkor egy nagyon kedves, háromemeletes panzióban szállt meg, nem messze a városközponttól. A kicsi szállodát egy idősebb úr vezette, és a reggeliző szobában legalább tíz serleg állt, melyeket többször is, mint az év legjobb szállodája nyert el, megérdemelten. A csendes, barátságos és cseppet sem drága mini-hotel igen kényelmes volt. Amikor pedig a tulajdonos szépen lassan kivonult a vezetéséből, teljesen természetes lett, hogy lánya veszi át az üzletet, akinek eszébe sem jutott, hogy ne vinné tovább édesapja hagyományait. (Most ránézve a honlapjukra, azóta annyi történt, hogy nyitott egy kisebb szállodát, amelynek nevét kiegészített a saját keresztnevével. Mégsem lehet két azonos nevű szálló egy városban… Ez itt a reklám helye volt, de megérdemlik.)

A panzió este viszont hihetetlen unalmas, nem is érdemes benne lustálkodni, inkább irány a város! Egy egyedül szenvedő, még nem túl öreg pasi számára általában két megoldás létezik: vagy eleve haza sem megy és leül a főutcára meginni egy-két sört, szemlélendő az előtte elvonuló népeket, vagy hazamegy, kicsit rendbe szedi magát és visszasétál egy rendesebb helyre, ahol főznek valami finomat. A szálló környékén természetesen számtalan kisvendéglő volt. Az egyik ilyen egy görög étterem volt, de blogírónk erre nem nagyon fordított figyelmet, mert alig-alig ismerte a görög ételeket. Azt is említettük volt, a panzió a városközponttól nincs messze, teljesen természetes tehát, hogy az utat sétálva kell megtenni. Ezen séták alatt többször is látott a görög vendéglő előtt egy göndör hajú fiatal férfit dohányozni, aki nagyon hasonlított az ő bécsi barátjára, de hát minden görög férfinek fekete göndör haja van, és egyébként is: sötétben minden görög fekete.

Egy napon a kisvendéglővel szemben építkezés kezdődött, lezárták a járdát, át kellett menni a másik oldalra. Mindenképpen el kellett haladni a vendéglő előtt, és immáron szemtől szembe kerülni a göndör hajú göröggel. Aki azonnal blogírónk nyakába ugrott, és éktelenül hangos „dzsordzsi, dzsordzsi” üvöltéssel már rángatta is befelé.

Ilyen jelenetek csak a filmekben léteznek. Természetesen Sotos volt, a görög cimbora. Otthagyta az informatikai szakmát, otthagyta a császárvárosi albérletét, feleségül vette grazi barátnőjét, aki ennek az étterem a tulajdonosa volt, és immáron ketten vezették a kis görög kocsmát. Lejátszódott a filmeken túlzásnak tartott jelenet, blogíró éktelen zajjal be lett mutatva a feleségnek, a pincérlánynak, a szakácsnak, de még a vendégeknek is, akik nagyrészt törzsvendégek voltak, a kis grazi görög kolónia tagjai. Soti rögtön kifaggatta vendégét, mit csinál a városban, hol lakik, mit eszik, és közben természetesen hozatta a különlegesebbnél különlegesebb falatokat és igencsak jó borokat. Nem is lehetett szabadulni tőlük záróráig, és megígértették vendégükkel, hogy minden csütörtökön, amikor csak Grazban jár, eljön a vendéglőbe. Azért csütörtökön, mert akkor van zene! Blogírónak egyetlen feltétele volt, hogy ha már ennyit etetik, itatják, akkor kifizethesse a vacsoráját. Soti persze beleegyezett, fel is számolta rendre a legolcsóbb menüt és a legolcsóbb osztrák lőrét, amiből persze soha nem ittak, hanem általában testes, illatos görög vörösborokat volt kötelező fogyasztani, lehetőleg nem is keveset (az osztrák borok, minden ellenkező reklám ellenére, igencsak „érdekesek”).

Kellemesen teltek a csütörtök esték, ott ültek a konyhához legközelebb eső „családi” asztalnál. Soti néha le-le ült kicsit pihenni, beszélgetni, visszaemlékeztek a régi szép időkre (volt annak akkor már két éve is, hogy eljöttek Bécsből…), találgatták, mi lehet a kollégákkal, mi lehet a gyönyörű és félelmetesen okos kolléganőjükkel, sikerült-e a babaszépségű szőke „Napsugárkának” férjhez mennie a kinézett sráchoz, ki dobott ki kicsodát, pontosan úgy, mint a világ bármely táján történt volna. A „zenét” ezeken az estéken két egyetemista srác szolgáltatta egy gitárral és egy buzukival, eleinte csendesen, hogy mindenki szép kellemesen magába tömhesse a kiadós vacsoráját, majd 10 óra környékén már vadabbul, kicsit felrázni a jóllakott közönséget, nehogy előbb haza találjanak menni, minthogy megittak volna fejenként legalább egy üveg borocskát. Legtöbbször egy-egy pár is elkezdett táncolni, de sokszor csak valamelyik magányos lány állt fel és magában hajladozott a zene pörgős ütemére. Előbb-utóbb, ha senki nem csatlakozott hozzá, kirángatott egy magányosnak látszó férfiút is maga mellé, ami aztán beindította az estét. A harmadik-negyedik alkalommal már tisztán látszott, hogy itt nagy baj van: itt mindig akad egy magányos lány, hol szőke, hol barna, és ezek itt rendszeresen táncolnak!

Blogíróról fontos tudni, hogy végtelenül ért mindenhez, de táncolni, azt nem tud. Táncolni nagyon nem tud. Nem egyszerűen csak esetlen, nem egyszerűen csak ügyetlen: reménytelenül és kilátástalanul nem tud táncolni. Ez komoly gondokat okozott ifjúkorában, mert az igazán csinos lányok mind kiválóan táncolnak, sőt a jól táncoló lányok mind igazán aranyosak, de az ilyenek szinte elérhetetlenek voltak számára. Rendszeresen akadt persze kivétel, voltak olyan elvetemült nőszemélyek, akik valami teljesen érthetetlen késztetés vagy talán a jelentős mennyiségű rumos kóla hatására képesek voltak vele közös mozgásformákat megkísérelni, legtöbbször vesztükre. Egyetemi évei alatt számos buliban megfordult, olyan együttesek zenéjét csúfolta meg teljes mértékben ritmustalan lötyögésével, mint a Kex, a Bergendi vagy az Illés, megfordult a régi Citadellában, a régi E-Klubban és természetesen a régi Vár-klubban, ahol szinte otthon lehetett. Szerencsére akkoriban ezeken a helyeken szinte korom sötét volt, és felvétel sem tudott készülni reménytelen vergődéséről.

Így aztán nem csoda, hogy egyik este beütött a gigantikus grazi görög katasztrófa. Egy magányosan táncoló lány ahelyett, hogy egy vendéget kért volna fel, kicsit imbolyogva bár, de egyenesen a családi asztal felé vette az irányt. Blogírón kitört a frász, hiszen akkor éppen egyedül ült az asztalnál. Mi lesz itt? A szirtaki nem túl bonyolult, általában mindenki pár perc alatt könnyen megtanulja, de ő nem mindenki. Ha táncról van szó, akkor aztán különösen nem… 

A lány azonban egy nem túl stabil kanyarral egyenesen a konyhába ment. Ki sem jött onnan többet, és csak később derült ki, mi is történt. A lány különösen szomorú volt, aznap kicsit többet ivott a vacsorához, mint illett volna, és engedélyt kért, hogy előbb befejezhesse a munkát, majd a hátsó kijáraton csendben meglógott. Igen, a munkát, merthogy az étterem alkalmazásában állt, valójában minden csütörtökön dolgozott, de nem prosti volt, nem is konzumlány, neki ez a hangulat-beindító tánc volt a munkája. És hogy a visszatérő vendégek ne ismerjék fel olyan könnyen, mindig másképpen maszkírozta magát, más jelmezt, parókát vett magára. Ez volt a mestersége: profi balett-táncosnő volt, 68-as orosz menekült. Sok éve élt Grazban, már nem táncolt, csak tanított, de ez a csütörtöki ingyen vacsora és a kis fizetés-kiegészítés nagyon jól jött.

 

Krtek

A gyerekek normálisak.
És a felnőttek?

Régi-régi történetek II.: Az első nap

Mint az az előző bejegyzésből kiderült: blogíró hosszabb ideig élt Bécsben. De hogyan és miért került oda? A miértet egyelőre hagyjuk, de a hogyan talán elég szórakoztató. Utólag…

A nyolcvanas évek közepén blogíró egyre inkább úgy érezte, hogy nem igazán érzi jól magát a saját bőrében. Még bőven előtte volt a kötelező „mid life crisis”-nek (az is eljött a maga idejében…), rendes, háromgyermekes családapa volt, rengeteget dolgozott, tisztességesen keresett, elismerték a munkahelyén, de mégis: egyre-másra kerültek elő nyavalygásai. Akkoriban már lehetett sokat keresni, de a sok pénz már akkor sem minden esetben a sok észhez szeretett csapódni. Blogíró viszont, nagyon természetesen, azt gondolta magáról (és gondolja mind a mai napig…), hogy sok esze van, ezért ha valakinek, hát neki itt az ideje valahol máshol és nagyon másképpen boldogulni. Ennek a nyavalygásnak első eredménye az lett, hogy beiratkozott egy német nyelvtanfolyamra, még magának is csak annyit mondva róla: „hátha jó lesz valamire”. Elvben akár az előmeneteléhez is szüksége lehetett volna rá, de azért aki kicsit is ismerte, már nem nagyon gondolta róla, hogy akadémiai karrierre vágyik.

Idegen nyelvet akkoriban még vagy méregdrága magántanárnál, vagy meglehetősen szigorúan felügyelt állami tanfolyamokon lehetett tanulni. A legfontosabb kérdés pedig az volt, amire szinte minden órán válaszolni kellett: „na, kedves tanuló, te miért jöttél ide?” Ha aztán esetleg egyszer véletlenül elbambul a diák, és a semmitmondó válasz helyett valami érdekeset mond, már ment is a jelentés az útlevélosztályra… Ehhez a szigorú odafigyeléshez jól felkészült tanárok kellettek. Blogíró is azt hallgatta két éven át a Kelet-Berlinben tanult kiváló némettanárától, hogy a német egy igazán könnyű nyelv, mert igaz, hogy a ragozása egy kicsit zűrös, de beszélni könnyű, mert a ragozás nem is fontos, és mindent úgy mondanak, ahogy az le van írva. Magolták is a der-die-das-t lelkesen, beszélgetni meg nem sokat beszélgettek, hiszen mi sem könnyebb annál.

Gondolták Pesten.

Mint ahogy a hűtlenkedni készülő asszony addig incselkedik a házibaráttal, míg előbb-utóbb csak elszabadul az első ölelés, blogíró is addig-addig tanulta a németet, amíg végérvényesen el nem határozta magát, hogy otthagyja a „todományos” pályát. El kellett végre dönteni a sok nyafogás után: valóban ő látja helytelenül a világot és „mindenki szembe jön” (mint a Pistikés viccben mondják), vagy igazak a külföldi szakirodalomban megjelentetett írások, és a világ már másképpen gondolkodik, mint ahogyan azt akkoriban szocializmust még oly lelkesen építő Magyarország kutatóintézeteiben kötelező volt gondolni. Az mind a mai napig kideríthetetlen, hogy honnan vette bátorságot, de felmondott, és három kisgyermek atyjaként közveszélyes munkakerülővé, „káemkássá” vált. Akkoriban ez még komoly büntetőjogi tényállás volt, akár egy év letöltendőt is lehetett kapni érte.

Ekkor ismételten kiderült (amit azóta is folyamatosan hangoztat, hiszen azért is ír mindig a nőkről), hogy blogíró minden jót feleségeinek, gyermekeinek és szerelmeinek köszönhet. Egy komoly háromgyermekes családapa, még ha szakállas is, nem teheti meg, hogy elkomolytalankodja az életet, pénzt kellett keresnie, méghozzá sokat. Kiváló szakmája lévén gyorsan kapott kiváló ajánlatot: nyár végén kezdhet Bécsben, egy nagy multinál, és szinte ugyanazt kell csinálnia, csak egy kicsit más területen, mint itthon. Óriási öröm, óriási készülődés, útlevél (persze szolgálati, jól ellenőrzött), vonatjegy, indulás!

Kinti Cicerónéja, a külképviselet felelőse már jól ismerte az új állásában a leendő nagyfőnök urat, ezért aztán az első nap reggelén, amikor kifelé mentek a hatalmas céges autóval az új munkahelyre folyamatosan azt próbálta blogírónak magyarázni, hogy mennyire nem baj, ha még nem teljesen tökéletes a nyelvtudása. Blogíró gyanakodhatott volna, de meglehetősen ideges volt, életében először nyugaton, életében először nem biztos alkalmazotti állás, teljesen idegen környezet, ilyen helyzetben még sosem volt. A nagyvállalat fejlesztő központja kinn volt a város szélén: a gyártórészleg mellett vettek egy hatalmas földterületet és arra húztak rá egy kisebb falunyi irodaparkot. Legfeljebb kétemeletes, abszolút modern épületek, rengeteg, csodálatosan ápolt és minden éjjel gondosan öntözött zöld, hibátlan irodabútor, szóval minden, amit akkor otthon nem lehetett tömegesen látni. Már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy a Pestről szalajtott kutató ész nélkül megfutamodjon, de erre már nem volt lehetőség. A két magyart a nagyfőnök titkárnője fogadta, aki tréfás módon az Ursula névre hallgatott, és csak remélni lehetett, hogy soha nem látta a Bubó sorozatot, mert akkor bizonyosan feljelentette volna a készítőket: tökéletes testi mása volt filmbéli asszisztensnőnek. Még az is stimmelt, hogy titkon halálosan szerelmes volt a főnökébe, de ez csak jóval később derült ki.

Nagyfőnök úr kedvesen, mosolyogva fogadta a magyarokat, váltott pár szót a közvetítő iroda képviselőjével, hiszen jól tudta: ezek a kiszabadult fehérgalléros rabszolgák igen komoly hasznot hoznak neki, garantáltan megtermelik nemcsak a fizetését, de még a kiemelkedő prémiumát is, a rendszeres matyóbaba ajándékról már ne is beszéljünk. (Azt csak a rossznyelvek mondták, hogy a babák némelyike 180 magas volt és 96-os mellbőséggel rendelkezett…) Szóval a kezdeti csevegés után őszinte kíváncsisággal fordult a sötét öltönyben feszítő szakállas blogíró felé, hogy megtudakolja, mit is tud ez a doktor, akiért a többi srác fizetésének többszörösét kellett fizetnie?

És ekkor egy kisebb probléma merült fel.

Ez a „kisebb probléma” mindössze annyi volt, hogy a jólképzettnek mondott, csodás életrajzú, valóban sokat tudó, méregdrága óradíjú mérnökkel képtelenség volt kommunikálni. Blogíró tudniillik egy árva szót, de valóban egyetlen egy szót, még a híres kötőszavakat sem értette abból, amit a mosolygó, nagydarab mackó mondott. Semmit. Még a saját nevét sem ismerte fel.

A mackó mosolygott, még egy keveset próbálkozott, majd behívott egy fekete hajú, tűzpiros kiskosztümös, félelmetesen tökéletes alakú fiatal hölgyet, azzal, hogy akkor inkább bemutatja a kolléganőt, aki majd elvezeti blogírót a munkahelyére.

Kész, vége, halál. Ennél már a tüzes pokol is csak jobb lehet.

Délután magyarázták el a régóta kinn dolgozó kollégák, hogy főnök úrnak ez a standard módszere, ezzel töri össze az új belépőket. Erre külön kifejezés van: „wienerisch”. A wienerisch (ami egyébként borzasztóan hasonlít a Dél-Németország egy részén és nálunk is beszélt „sváb” dialektusra) egy általános elfogadott beszédstílus, sokan, több százezren beszélik mind a mai napig. Egyetlen baja van, hogy aki ezt nem tanulta meg gyerekkorában, annak még német bennszülött létére is kemény harc megérteni. Külföldiként meg gyakorlatilag lehetetlen. A magyarok közül senki sem értette, ez később kiderült, csak a többieket már nem zavarta ez az apró nehézség.

Ewa, akinek átadták, szerencsére már a hivatalos németet beszélte, azt is lassan, kedvesen, és hihetetlenül segítőkészen. Később kiderült, hogy burgenlandi cigánylány, és megjárta már a kisebbségek minden kálváriáját, így aztán nem csoda, hogy az elesettnek természetes módon segít. Később még az is kiderült, hogy Éva nem csupán gyönyörű és nagyon okos burgenlandi cigánylány, de Ewa gyönyörű, nagyon okos és nagyon magányos burgenlandi cigánylány. De ez, mint mondani szokás, már egy másik történet.

Most még csak ott tartunk, hogy sétálnak vissza a főnöki irodából leendő közös szobájuk felé, és Ewa szépen lassan, tagoltan mesél a feladatról, amiben már megint egy teljesen ismeretlen szó is szerepel. Később a szótárból keserves munkával ki lehetett bányászni, hogy alighanem a környezetvédelemről beszélt a kolléganő. (A Duna Kör akkoriban még három éves sem volt, és igen erősen támadott, kislétszámú, kevesek által ismert, de azért múlhatatlan érdemű csapat volt…)

Fél óra alatt Ewa bemutatta neki leendő közvetlen munkatársait, megmutatta íróasztalát, az asztalon lévő számítógépét, megkapta azonosítóját, belépőkártyáját, megmondták neki saját egyéni telefonszámát, és gyorsan elkezdtek beszélni a leendő feladatról, amihez a gépben már rengeteg anyag elő is volt készítve. Pontban tízkor azonban az egész csapat felpattant (blogírón kívül még hatan dolgoztak a hatalmas irodában) és közölték, hogy hétfőn tízkor mindig heti rendszeres értekezlet van, amire ezen a héten neki még nem kell jönnie, tehát nyugodtan maradhat és olvasgathatja a dokumentációkat. Majd megkérték, hogy ha bármelyik telefon csörög, „vegye át”, és intézze el. A „vegye át” kifejezést persze blogíró csak hetekkel később értette meg, hiszen itthon akkor még javában a fekete bakelit készülékek uralkodtak és csak a Belügyminisztérium engedélyével lehetett telefon-előfizetéshez jutni. Egy-két kiváltságos „rendszerbarát” vállalkozónál már megjelentek az első, aktatáska méretű hordozható „CB” telefonok, de még bőven az első igazi, analóg „450”-es mobilok előtt vagyunk. A bécsi íróasztalon pedig egy 16 nyomógombos szörny pöffeszkedett, olyan nyomógomb-feliratokkal, melyek jelentése kikövetkezhetetlen volt a hivatalosan kiadott német-magyar kéziszótár szavaiból…

Hatvan perc. Tizenegyig hatvan perc telt el, blogíró életének egyik legemlékezetesebb hatvan perce (ezúton is elnézést kérve blogíró minden szerelmétől, akik ugyancsak számtalan feledhetetlen hatvan perccel ajándékozták meg…). Ember annyira még soha nem reménykedett csodában. És a csoda be is következett: a nyolc telefonra egyetlen hívás érkezett, Ewa asztalán csörgött egyetlen egyszer a készülék. A szegény űzött magyar odarohant (fel sem merült, hogy ez felesleges…), felvette, bemutatkozott és micsoda megkönnyebbülés: a vonal túloldalán egy érthető mondat hangzott el: bocsánat, majd hívom Ewa-t később…

De blogíró még azon a héten beiratkozott egy helyi, kezdő német nyelvtanfolyamra…