Előre közlöm: demagógia következik. De manapság egy kis demagógiért nem nagyon kell a szomszédba menni. Akkor hát: rajta!
Nem is olyan nagyon régen már
egyszer írtunk egy történetet a polgári gondolkodásról. Akkor egy bajor polgárgondolatait élvezhettük, most legyen egy másik: szintén német nyelvterületről,
Ausztriából. Egészen konkrétan Stájerországból, mert persze ott minden régió
nagyon is különbözik (gondolják ők).
Mint az immáron közismert,
blogíró jópár évet dolgozott sógoréknál. A bécsi egerészés élményei már
megtalálhatók itt, de most egy grazi, pontosabban egy, a Graz felé tartó
autópályáról származó élmény következik. Bécsbe blogíró amikor csak tehette
vonattal járt, de Grazba ez akkor még nem működött. Az alig 350 km-es út vonattal
ma is 5-6 óra, de akkor még legalább 7 óra volt, és közvetlen kocsi csak
naponta egy járt, a szombathelyi átszállás pedig igencsak bizonytalan volt. Ugyan
autópálya még csak az osztrák oldalon volt, de ha az ember nem rohant, kocsival
akkor is 4 óra alatt megvolt az út. Blogírónak akkor már egy meglehetősen
kényelmes autója volt, ami száguldozásra ugyan teljesen alkalmatlan volt, de
bárhonnan bárhova nagy biztonsággal elvitte az utasait. Később majd annak is lesz
jelentősége, hogy a hatalmas dögöt a hátsó kerekek tolták előre.
Az ember elment előbb Székesfehérvár,
majd Veszprém mellett, érintette a vasutas nagypapa határ menti szülővárosát,
és utána keveredhetett rá az általában meglehetősen forgalmas Bécs-Graz A2-re.
Ez a pálya a dimbes-dombos Alpokalján vezetett keresztül. Azon a szép, jó
hideg, januári hétfői napon, amelyről szó van, egész úton szakadt a hó. De ez
azért Ausztriában elő szokott fordulni, meg lehet szokni. Még az sem volt
csoda, hogy az egyik dombocska lefelé tartó oldalán a pálya egy merő jég volt. Nem
kicsit, hanem az a bizonyos tükörjég, amin vezetni meglehetős művészet. Blogíró
egy kicsit tartott az úttól, mert addigra már különféle kocsijaival elég sokat
csúszkált össze-vissza. Ő még sárga keramiton tanult vezetni egy három (!)
sebességes, 403-as Moszkviccsal, ami esőben többször is piruettezett alatta.
(Valójában az oktató volt rendes,
és megmutatta, hogy milyen az, amikor az autó azt csinál, amit ő akar, és a legkevésbé
sem azt, amit a sofőr szeretne.)
A forgalom szerencsére nem volt
túl nagy, aki tehette, talán otthon maradt, aki pedig nem tehette meg komoly követési
távolságokat tartott, és nem is nagyon száguldozott. Blogíró előtt egy gyönyörű,
talán vadonatúj, modern Mercedes, természetesen ABS-sel, ami akkor még annyira újdonság
volt, hogy ezt ki is írtak a kocsi fenekére. Szépen libasorban felcsúszkáltak a
„hegytetőre”, ami talán Arnwiesen volt, talán egy másik dombocska, de amikor
elkezdtek ereszkedni, akkor már mindenki érezte, hogy ennek a fele sem tréfa.
Csúszik, mint a veszedelem.
A lejtő alján, a leálló sávban
már araszolt felfelé egy rendőrautó, szép karácsonyfa módra villogott minden
lámpa ami csak volt rajta, és még a tetején is cipelt egy messziről jól látható
hatalmas feliratot: „Glatteis, Achtung Rutschgefahr!” („Tükörjég, vigyázat,
csúszásveszély”). Kösz, jókor mondod. Kicsit el volt késve, mert neki a domb
túloldalára kellett menni villogni, hogy a kocsik felfelé jövet, még időben
észrevegyék. De még csak itt tartott.
A merci féklámpája lefelé fel-fel
villant. Persze neki szabad volt, benne dolgozott az automatika. Blogírónak
ilyesmi nem volt, tudta, neki a fékre lépnie nagyon nem szabad. De a köztük
lévő távolság egyre csökkent. Visszakapcsolni már nem volt hova, de a
hathengeres diesel motor amúgy sem a motorfék hatékonyságáról volt híres (hanem
a végtelen megbízhatóságról). A belső sáv nem létezett, belepte a friss hó,
amit még nem volt idő eltakarítani, oda senki nem merészkedett ki, a
leállósávon meg jön felfelé a rendőrautó. Egy idő után ha nem akarta megtörni a
gyönyörű autót, rá kellett lépni a fékre. A kicsit több, mint két tonna
svédacél tudta a dolgát: azonnal körbefordult. Utána még pár métert csúszott lefelé
a lejtőn fenékkel előre, de a forgás le is fékezte, senkit nem tört össze és
megállt. Az utána jövő azonnal bevágta a vészvillogót, szerencsére meg tudott
állni. A merci is rendes volt, ő is megállt, hátha történt valami, amiben segítenie
kell, és mindenki kezdte összeszedni magát: hol is vagyok, ki is vagyok, mi
történt? A látvány felejthetetlen: felfelé hófehér út, szakadó hó, naplemente, és
szinte végeláthatatlan hosszban vészvillogó autósor.
Így álltak talán egy, legfeljebb
két percet, amíg a rendőrautó felcsoszogott blogíró kocsija mellé, és az egyik
rendőr kiszállt belőle. Blogíró is kilépett, várta a büntetést. De a rendőr
először még nem büntetni kezdett, hanem kérdezősködni. Azt látta, hogy
blogírónak kutya baja, a kocsin sem volt semmi törésnyom (hozzá sem ért
semmihez), a többi kocsi is rendben van, hát akkor más irányba kezdett kíváncsiskodni.
Szép stájer tájszólásban beszélt, de blogíró addigra más sok éve dolgozott
kinn, meg lehetett érteni:
„Tönkrement az autója?”
„Nem, semmi baja” válaszolta
blogíró.
„Akkor miért nem megy tovább?”
kérdezte, immáron kis nehezteléssel a hangjában, mert a sor fenn a dombon
kezdett egyre hosszabb lenni, neki meg dolga van, nem ér rá itt csevegni.
Most blogírón volt a sor, hogy
értetlenkedjen: „Dehát az autópályán hogyan forduljak meg?” Mert hiszen szabály,
az szabály, „Ordnung muß sein!”
Ez már szegény jól idomított rendőrnek
sok volt. Nem szólt többet, csak méla undorral kisétált az autópálya közepére,
és noha az álló és a sűrű hóesésben csendesen vészvillogó autóknak eszükbe sem
jutott megmozdulni, felemelte a kezét, majd intett blogírónak, hogy akkor igencsak
ideje lenne már eltűnni az útból. Ez meg is történt egy elegáns Y fordulóval,
és onnantól a szállodáig már nem is történt semmi, csak blogírónak remegett a
lába még elég sokáig.
Büntetésről szó sem volt, merthogy
arrafelé a rendőrt azért fizetik, hogy segítsen, és gondoskodjon arról, hogy a
polgárnak, ha megtartja a törvényeket, ne kelljen félnie senkitől és semmitől.