Blogíróról meglehetősen
köztudott, hogy pályaválasztását a soha nem látott, csak a családi legendákból
ismert nagypapáról szőtt álomkép határozta meg. A háborút rengeteg szerencsével
és a teljes családi vagyon feláldozásával túlélő nagymama szerint férje kiváló
mérnök volt (ez akár igaz is lehet), mint vezető MÁV tisztviselő nagyon sokat
keresett (ez tény), és a bajai hidat ő tervezte (ez legenda, mert bár élt a
család Baján, de a híd akkor született, amikor nagypapa még be sem iratkozott a
bécsi műegyetemre). Így alakult ki az unokában a döntés: mérnök lesz, méghozzá az
akkoriban könnyen elérhető NDK villanyvasút hatására villamosmérnök. A
családban akkor persze senkinek fogalma sem volt arról, hogy mit is csinál egy
villamosmérnök, annyira, hogy az egyik jól felkészült unokatestvér arra gondolt:
a villamosokat vezeti. Nem kizárt, hogy ez talán jobb foglalkozás lett volna… A
BME-re nehéz volt bejutni, ezért már az általános iskola végén megszületett a
döntés: próbáljon meg felvételizni az egyik jónevű belvárosi gimnázium
matematika tagozatára. Azt nem tudhatta, mert otthon ilyesmiről soha nem
beszéltek, és számára csak évtizedekkel később lett világos, hogy mivel nem
volt „F”-es, vagyis fizikai dolgozó vagy termelőszövetkezeti tag gyermeke, és
szülei pártkáderek sem voltak, semmi esélye sem volt bármilyen elit csapatba bejutni.
De a felvételije nem sikerült rosszul, ezért betették a suli egyik „futattak
még” osztályába, ami végül óriási szerencsének bizonyult. (Ezért tessék minden
kudarcnak mindig a jó oldalát látni!) Az sem tudhatta, hogy ez egy különösen „reakciós”
iskola, ami szónak a félelmetes jelentőségét ma már szerencsére szinte senki
nem érti. A sok nagyon elvhű pártkáder mellett számos kiváló tanárelme is
került oda „számüzetésbe”, megfigyelésre, „átnevelésre”, és tőlük rengeteget
lehetett tanulni. Az egyik kiváló pedagógusnak már próbáltunk is emléket
állítani régebben. (Azt azért halkan megjegyezzük,
hogy a régen volt tanárok névsorát böngészve sok további ismert és tisztelt névre
bukkanhatunk, köztük például egyik hajdani miniszterelnökünk nevére, akinek
nevét ma a pesti rakpart igen-igen elegáns szakasza is őrzi…)
A suli egyik különös tulajdonsága
az volt, hogy az akkori oktatáspolitika megkísérelte a sok „elkényeztetett”, „semmirekellő”,
„a fizikai munka szépségét még hírből sem ismerő” belvárosi gyerekek számára
bemutatni a munkásosztály boldog életét. (Úgy látszik, a „Körúton belüliek”
minden rendszerben ellenségnek számítanak…). Ez azt jelentette, hogy az osztály
fiú-részének minden csütörtökön reggel hatra meg kellett jelennie Csepelen, a
Pannónia Motorkerékpárgyár tanműhelyében. Ehhez a legtöbb legénynek fél ötkor
kellett kelnie, ami természetesen nagy-nagy örömükre szolgált. De ellógni még
azok sem merték, akik a május elsejei vonulás alól szereztek orvosi felmentést,
mert az már nyílt lázadás lett volna. (Az oktatási formát azért nevezték
„5+1”-nek, mert az első évben még szombaton is volt tanítás, tehát a diákok öt
napot töltöttek a gimiben, és egyet Csepelen. Az egész rémálom akkor és azzal
az ürüggyel szűnt meg, amikor nem sokkal később a szabad szombatot bevezették.)
Egyetlen vígasz az volt, hogy a
Fémművek főbejáratánál lévő HÉV megállóban egy forint húsz fillér (igen,
„fillér”) volt a hatalmas szelet friss, meleg rántott máj, két óriási szelet kiváló
minőségű fehérkenyérrel, és ötven fillér fél liter valódi meggylé (amit akkor sehol
máshol az országban nem lehetett kapni…). Teli hassal azért a kamasz is jobban
elviseli, hogy az egész délelőttöt bezárva kellett tölteni egy terembe, ahol a
falon még piros betűkkel látható volt, hogy „A munka nálunk becsület és
dicsőség dolga.”
(fotó: Wikipedia.hu)
A szakmunkásképzés igen magas
színvonalú volt. A két oktató végtelenül jóindulatú, a munkásmozgalom
történetét jól ismerő, de a szilárd anyagok kristályszerkezetét nem túl magas
fokon értő, teljesen józanul soha nem látott szaki volt, akik az első két
elméleti órában a vas-szén állapotábra rejtelmeibe próbálták bevezetni a
borzalmasan álmos fiúkat. Apró probléma volt, hogy a valóban nem túl egyszerű rajzból
ők maguk sem értettek semmit. De az elméletnél még sokkal látványosabb volt a
gyakorlati képzés. Kalapácsfejet és acélkockát kellett készíteni kézi
reszelővel. A kocka egy aljas térbeli idom, annak minden irányban azonos
méretűnek illik lennie, különben téglatestnek hívják. Ráadásul a fémszakmában
ismerik a „subler” fogalmát, amivel mindezt tizedmilliméter pontosan meg lehet
mérni… A hatalmas fa munkaasztalokra hat satu volt felszerelve,
így egy-egy asztalhoz hat diákot osztottak be. A leendő villamosmérnök mellett a
legerősebb eufémizmussal is csak csekélyke (valljuk be: zéró) kézügyességgel
megáldott, a fúrás-faragás iránt kicsit sem érdeklődő fiút. Ha későbbi
pályájukat nézzük, ezen azért nagyon nem csodálkozhatunk: ezekből a srácokból
később (nem operáló) orvos, ügyész, filmrendező, illetve légi-utaskísérő lett.
Mind-mind csupa olyan hivatás, amelyek művelése a pontosan reszelt acélkockák
készítésének ismerete nélkül elképzelhetetlen. Sejthető, hogy az érdeklődés a munka
iránt különösen magas volt.
De volt a kockareszelésnél
unalmasabb feladat is, amikor is jó szocialista diák módjára „besegítünk a
termelésbe”. Ennek két változata is volt. Az egyik az öntőgép által rosszul
formázott, selejtes „ferodol” fékpofák eladhatóvá reszelése minden
védőfelszerelés nélkül. A teljesen tétova reszelgetés (és minden elszívó
berendezés hiánya) miatt szállt is a vörösesbarna por mindenhova, és akkor
senki nem tudta, hogy vajon van-e bennük azbeszt? (Mind a mai napig csak reméljük,
hogy nem volt…) A másik feladat az ugyancsak selejtes berúgómű-fogaskerekek
sorjázása volt egy kicsi, lapos tűreszelővel. Ez inkább csak végtelenül unalmas
volt. Meg is állapította mindenki, hogy ezért aztán igencsak érdemes hajnalban
kelni…
„Ki lehetett az az eltévelyedett, aki mindezt kitalálta?”
Az osztály diákjai számára ez
talán soha nem derült volna ki, ha blogíró tíz évvel később meg nem nősül. Leendő
apósa akkor már köztiszteletben álló egyetemi tanár volt, több tanítványa ma is
szeretettel emlékszik rá vissza. Azt is tudni lehetett, hogy valaha dolgozott
az Oktatási Minisztériumban is (akkoriban még volt ilyen). Az viszont már csak
közvetlenül az esküvő előtt derült ki, hogy éppen azt a „Középiskolai
Főosztályt” irányította a hatvanas évek közepén, amelyik be-, majd pár dicstelen
év után kivezette ezt az oktatási formát. De akkor más késő volt megszökni… Az
is csak sokkal később, családi beszélgetések során derült ki, hogy a Szalay
utcából nézve sokkal boldogabbnak látszott a vasgyár…
Happy end: szerencsére a fiúk
egyikének sem ment tönkre az élete a csepeli kitérő miatt. Após nagyon szegény
kispesti családból származott, onnan lett a világháború után tanár, és így
nyilvánvaló volt, hogy a kommunisták azonnal kinevezték iskolaigazgatónak, majd
egyenes út vezetett a minisztériumba. És nem ő volt ez egyetlen, akit az
átkosban sikerült nagyon megtéveszteni. Ámbátor, mintha manapság azt látnánk,
hogy a lakosság megtévesztése nem kizárólag egyetlen ideológia privilégiuma…
