A botcsinálta botanikus virágai: Jácint

 

Jácint Győrben született, elvben pedagóguscsaládban. De csak elvben. Már mindkét szülője utálta az oktatást: édesapja a helyi főiskolán tanított politikai gazdaságtant, de csak bosszankodott a diákokkal, akik nem sokra tartották a nagyképű, folyamatosan okoskodó, értelmetlen tárgyat értelmetlenül oktató adjunktus urat. Professzor úrnak kellett szólítani, és aki szakállasan elmert menni vizsgázni, az biztos lehetett abban, hogy nem engedik át. Nőhallgató elsőre mind megbukott, de szerencsére az agrárfőiskolára lányok akkor még alig jelentkeztek. Az az egy-kettő, aki megkísérelt ott diplomát szerezni, igyekezett minden téren elrejteni női mivoltát: rövid haj, nadrág, némelyik még nyakkendőt is kötött a „kollokviumra”. Édesanyja alsós napközis tanárnő a városszéli általánosban, és összesen annyi volt a feladata, hogy vigyázzon, nehogy délután egy és négy között összetörjék magukat a kölykök.

Jácint a családi követelményeknek megfelelően jól tanult, de igazi, valódi sikert soha nem tudott elérni. Nem az esze hiányzott, valójában semmiféle motivációja és semmilyen lelki felkészültsége nem volt semmiféle küzdelemhez. Mivel az egyetemi felvételihez elég volt egy átlagosan jó bizonyítvány és némi tárgyi tudás, kicsit sem okozott gondot egy másik vidéki város egyetemére magyar-angol tanári szakra bekerülni. A nagyelőadóban aztán meg lehetett találni a legvisszahúzódóbb, de hibátlan alakú lányt, aki meg sem kísérelt a fiúkkal szót váltani. Öt év közös egyetem után szinte természetes volt a házasság.

A két lányuk pár éven belüli megszületése után teljesen köddé vált szexuális életük, de ezt nem is nagyon bánták. Tanítani egyikük sem kezdett el. Az asszony nyelvoktató vállalkozást nyitott, és barátaik megszakítás nélkül szállították az ügyfeleket, Jácint pedig, ugyancsak barátaik támogatásával egy állami tulajdonban lévő nagyobb oktató vállalkozás igazgatója lett. Gyorsan a saját képére faragta a társaságot: a fiatalokat mind kipiszkálta, és teljesen logikusan, a „similis simili gaudet” elvet követve, saját magához hasonló munkatársakkal vette körül magát. Kifogást nem lehetett találni a sok unalmas, szürke egérkében, mert noha valós tudásuk fényévekre volt a szakterület aktuális fejlesztéseitől, a cég pénzén sorra adták ki a már megjelenésük pillanatában is elavult könyveket, másodállásban tanítottak ilyen-olyan főiskolákon, tehát tökéletes szakembereknek látszottak. A patinás székházat szépen lassan felújítgatták, a vadonatúj bútorok kifogástalanok voltak, a nagytárgyalóban egymást követték a megbeszélések, ami teljesen ki is töltötte a munkaidőt. Akkoriban kezdett divatba jönni, hogy az érdemi munkát már nem a nagyon elfoglalt „belsősök”, hanem egyre inkább jól fizetett alvállalkozók végzik, és eközben észre sem vették, hogy a munkatársak már csak egymásnak adnak feladatokat, csak a mások által végzett munkát kritizálják óriási vehemenciával, miközben semmi társadalmilag valóban hasznos tevékenységet nem végeznek.

Mivel jogszabály által előírt módon számtalan pozíciót csak az általuk kiállított bizonyítvánnyal lehetett betölteni, a többi, hozzájuk hasonló állami cég rendre szállította a tanítványokat is. Az intézmény virágzott és Jácintot minden támogatója nagyon szerette, mert soha egy másodpercig nem gondolkodott el azon, hogy az általa aláírt közbeszerzési pályázatokat véletlenül miért mindig ugyanazon két cég egyike nyeri, csak arra vigyázott, hogy formailag ott is minden a legnagyobb rendben legyen. Eközben előadásokat tartott fényűző kastélyszállókban megtartott konferenciákon, persze csak magyarul és csak Magyarországon. Tagja lett számtalan provinciális, de a neve alapján nagyon fontosnak látszó szervezetnek, egyesületnek, melyeket hozzá hasonló emberek alapítottak, okleveleket kapott és osztogatott. Munkatársai szerették, hiszen egy idő után csupa olyan ember volt körülötte, aki mind pontosan tisztában volt azzal, hogy hasonló beosztást és akkora fizetést, ilyen szép cégautót ennyire kevés munkáért sehol máshol nem kaphatott volna. Így aztán elég gyorsan elhitte, hogy valóban komoly és sikeres vezető. Ez is lett a veszte. Még feljebb akart kapaszkodni, és olyan valóban fontos pozíciót nézett ki magának, ami már felhívta rá a figyelmet. Vetélytársai a világ legegyszerűbb, leghatásosabb és talán legrégibb csapdáját állították fel neki: egy nőt. Ehhez nem is kellett más, mint egy vállalati karácsony. Igazgató úr aznap felöltötte azt a nagyon drága, vékonycsíkos, mellényes „bank” öltönyét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. Megkötötte azt a tiszta selyem, kézzel festett, Hundertwasser nyakkendőjét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. Kifényesített azt a méretre készíttetett lakkfekete „Oxford” cipőjét, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen magas beosztású férfiúnak hordani kell. És elmondta azt a semmitmondó, teljesen üres ünnepi beszédet, amiről azt gondolta, hogy egy ilyen beosztású férfiúnak el kell mondania.

Az egyetlen, ami kicsit szokatlan volt, hogy egy szőke lány az egyik hátsó asztaltól az egész beszéd alatt le sem vette a szemét róla. Nem tapsolt túl feltűnően, de a mosolya… A mosolya tényleg mennyei volt. És noha messze, az egyik lényegtelen informatikus munkatársakkal teli kerek vacsoraasztalnál ült, valahogy mégis úgy alakult, hogy igazgató úr éppen rálátott. Semmi feltűnő nem volt benne. A szolid, fekete „LBD” ruha nem volt túlzottan kivágott (csak méretre készült, és nagyon rafinált szabású), a szőke haj talán nem is volt festett (dehogynem…), a hibátlan smink alig látszott, a fekete keretes szemüveg pedig határozottan okos tekintetett kölcsönzött a valóban eszes nőnek. A vacsora alatt nem is történt semmi feltűnő. A távoli asztalnál nagy volt a jókedv, messziről is látszott, hogy a lányt már pár hét alatt megszerették a kollégái. Igazgató úrnak eszébe jutott, hogy a HR-es kolléganő még mesélt is lelkesen erről az új szerzeményéről, aki hajlandó volt eljönni meglehetősen alacsony fizetésért a távközlési terület adminisztrátorának. Jó unalmas munka, még nyugdíjast sem találtak rá sokáig, ráadásul azzal, hogy lányt sikerült felvenni, még a női kvótát is javították. A hangos vihorászások közben azért igazgató úrral néhányszor összekapcsolódott a tekintetük. Ilyenkor igazgató úr mindig kapott egy szende kis mosolyt, de ez természetes volt, hiszen őt minden nő imádta a cégnél. Legalábbis a titkárnői mindig ezt mondták. Amikor később már sokadszor összemosolyogtak, a lány üdvözlésre emelte a poharát, amit Jácint nagy kegyesen viszonzott, de csak megízlelte a drága vörösbort, mert az ilyen rendezvényeken nagyon vigyázott, nehogy úgy nézzen ki, mintha szeretné az italokat.

Amikor vége a hivatalos programnak, igazgató úr el szokott vegyülni a szórakozni vágyó munkatársak között. Már vagy húsz perce beszélgetett hol az egyik, hol a másik asztal körül üldögélő, jól láthatóan kínosan társalgó kollégákkal, amikor az egyik helyen, véletlenül nem is ott, ahol az étkezés alatt látható volt, megtalálta a lányt. Közelről nézve is nagyon kedves volt. Ráadásul rendkívül felkészült, hiszen ismerte a főnök úr által előterjesztett összes kormányzati javaslatot, és kifejezetten nagyra értékelte azokat. A beszélgetés rövidesen az éppen futó egyik nagy projektre terelődött, amit teljesen véletlenül maga az igazgató úr indított útjára. Kiderült, hogy a hölgyet Editnek hívják, és az előző munkahelyén éppen egy hasonló átszervezésben vett részt. Ám az annyira bután volt megvalósítva, hogy ő azzal nem tudott egyetérteni, felmondott, és milyen helyesen tette: itt minden sokkal okosabban van szervezve. Észre sem vették, hogy már majdnem egy órát beszélgettek. Igazgató úr annyira belemelegedett a magyarázatba, hogy el is felejtett átülni a többi asztalhoz. Mikor a langyoska buli véget érni látszott, ők még mindig beszélgettek, igaz, már csak ketten maradtak a tízszemélyes kerek asztal mellett. De még sok érdekes részletkérdés volt, amire a lány kíváncsi lett volna. Nem lehetne folytatni a beszélgetést? Esetleg nála, véletlenül épp itt lakik a szomszédban, szívesen főzne egy teát. Persze, miért ne, ritkán találkozik az ember ennyire hozzáértő munkatárssal…

A férfi kicsit meglepődött, amikor átérve a valóban pár háznyira bérelt kis lakásba a lány tényleg a teafőzésnek látott neki. A tévéfilmek alapján nem egészen erre gondolt. Edit a majd 12 centi magas sarkú cipőjéből ugyan kibújt, de ezen kívül a legkisebb jelét sem adta bármiféle illetlen viselkedésnek. A tea mellé kerekedett egy kis sós sütemény, a beszélgetés viszont továbbra is a céges ügyekről folyt. Azt azért nem lehetett nem észrevenni, hogy igazgató úr összes eddig megírt könyve ott van a polcon, és az egyik mintha az ágy melletti éjjeliszekrényen lenne. Mert a lakás picike volt, át lehetett látni a hálóba, ami nem is volt ajtóval elválasztva. Az ágy dupla volt, de csak egyetlen párna feküdt benne. Hogy hogy nem, egyszer csak kiderült, hogy Edit már régóta egyedül él, mert nem talál olyan férfit, aki elég intelligens lenne számára. Hiszen ő egy régimódi nő, aki még szeret felnézni a párjára. Mert ő sincs ám fából, ő is szeretne boldoggá tenni egy igazi férfit. De ez már azután hangzott el, hogy a jófajta házi pálinka is előkerült, amit az édesapja főzött Zemplénben. És azt természetesen csak meg kell kóstolni.

Szegény ember, akinek semmi valós gyakorlata nem volt az asszonyok terén, első szóra elhitte a furcsa, gyönyörű nőnek, hogy kizárólag a két szép kék szemét szeretik. Ennek ellenére még sokat locsogott, és már erősen világosodott, mire szegény lány végre legördíthette magáról a meglehetősen nehéz pasit. Amikor Jácint meglepően jól értesült ellenfelei szervezett módon az egész szakmában elhíresztelték a történetet, a teljes pánikba esett házaspár még hosszú ideig próbálta a látszatot fenntartani. Mindent tagadtak. Jácint felesége egy darabig maga is elhitte, mert el akarta hinni, hogy férjéről kizárólag üzleti rosszakarói terjesztenek ilyen aljas rágalmakat. Csak amikor a következő december egyik csendes vasárnap délelőttjén, szilveszter előtt pár nappal Zsófi, a nagyobbik lány bevezetett a panorámás nappaliba egy rendkívül szolidan öltözött, udvarias fiatal hölgyet, aki a férjével szeretett volna beszélni, akkor már el kellett gondolkodni.

A férfi először ki sem akart jönni a szobájából. Feleségére bízta volna a feladatot, hogy távolítsa el a hívatlan vendéget a lakásból, de erre azért már az asszony sem volt hajlandó. Hosszasan veszekedtek a másik szobában míg végül a férfi vette a bátorságot, és előmerészkedett. Csakhogy eközben a kezdeti kölcsönös, és igencsak érhető gyűlölködés és egymás méregetése elmúltával Zsófi elbeszélgetett a látogatóval. A korkülönbség nem volt igazán jelentős, csak éppen a vendég nem egy kétszázötven négyzetméteres reprezentatív lakásba született. Kiderült, hogy a „kurva” egy zempléni kisfaluban élt gyerekkorában, naponta két és fél órát utazott, hogy eljusson a középiskolába. Saját produceri vállalkozásra gyűjti a pénzt, és pár hete született picurka lányát szeretné tisztességesen felnevelni, hogy neki ne legyen ennyire nehéz az indulás az életben. Noha bakfisként ő sem ilyen szerelemről álmodott amikor a muflonok között sétált az erdőben, a nem igazán szokványos feladatot környezettanulmánynak fogta fel: szerette volna megismerni, hogyan is élnek a mai gazdagok (Vacakul. A blogíró megjegyzése…). Egy korai, nagyon kellemetlen emléke miatt a férfiakat amúgy sem igen kedveli, és ezzel a történettel adódott egy pompás lehetőség, hogy lehessen saját édes gyereke.

Amikor apja megjelent, Zsófi nem ment ki a szobából, átült az egyik fal melletti hatalmas fotelba, és csendben szemlélte az eseményeket. Másodéves pszichológia szakos hallgató létére már elég jól fel tudta ismerni a helyzeteket, és meg kellett állapítania, hogy az apja igencsak ocsmányul viselkedik. De minél hangosabban üvöltött a férfi, annál halkabb lett Edit, és végül nagyon halkan, de nagyon határozottan közölte, hogy anyagi követeléseit bírói úton kívánja érvényesíteni. Ha az igazgató úr nem óhajtja megismerni a harmadik lányát, nem lesz kötelező.

A bírósági tárgyalást persze nem lehetett megengedni, hiszen akkor ki kell állni a világ elé, és elismerni, hogy a házasságuk nem minden szempontból tökéletes. Akkor oda a látszat. Ha a gyerek esetleg nem is a férfitől lenne, azért az éppen nagy nehezen elcsitult szóbeszéd ismét lábra kapna. Inkább eladták az asszony szüleitől örökölt kis balatoni nyaralót, és hogy ne kelljen folyamatosan tartásdíjat fizetni, a pénzt egyben átadták. A nagylány annyira szégyellte magát apja viselkedése miatt, hogy vállalta az összekötő szerepet. Eközben természetesen elkezdett találkozgatni a kislánnyal is. Hosszú hónapokig tartott, mire minden papír a helyére került, és eközben a kis Julcsa egyre jobban megszerette nővérét. Mivel Edit rengeteget dolgozott, sokszor kellett esténként vigyázni a kicsire, és adódott, hogy ezt a feladatot egyre többször a féltestvére látja el. Zsófi és Julcsa csodásan összebarátkoztak, és amikor Zsófinak nemsokára saját lakása lett a szülei jóvoltából, egy picike szobát fenntartott benne húgának. A testvérek az állatkertbe és a budai hegyekbe mentek csavarogni, közben nagyon hamar rákaptak, hogy villamoson, metrón, úton-útfélen folyamatosan verseket mondjanak. Weöres Sándorral kezdték, aztán jött Petőfi, Arany János, József Attila. A megtanult versek sokasodtak, és Zsófi szépen lassan szinte teljesen elorozta vér szerinti anyjától az addigra már nagycsoportos gyereket. Eleinte csak heti két estét töltött nála, amíg Edit a forgatásokon dolgozott. De amikor Julcsa iskolás lett, megbeszélték, hogy anya most tényleg nagyon-nagyon elfoglalt, Zsófi úgyis otthon dolgozik, az iskola is közelebb van hozzájuk, okosabb lesz, ha a hétköznapokra teljesen átköltözik. Mondjuk, ezt még a törpike sem hitte el, mert tizenkét éven át a fél városon át kellett villamosoznia az ország egyik legerősebb sulijába, ahova Zsófi beíratta… De mivel a gyerek rendkívül intelligens volt, még ebben az igen kemény iskolában is gyorsan osztályelső lett. A verstanulásból könyvolvasás és filmnézés lett, a kishúg lassan az egész világirodalmat megismerte. Amikor Julcsából Júlia lett, tizenkét évesen teljesen visszaköltözött az édesanyjához. Edit addigra már jól ismert szereplő volt a szakmájában, saját stúdióval a város szélén, méretes villában lakott jó messze a Rózsadombtól, és a házban bőven volt hely nem csak a lányának, de arra is, hogy Zsófit és férjét, majd a szép sorban megszülető gyerekeiket is rendszeresen vendégül lássa. Zsófi pedig rendületlenül hozta a könyveket, rövidesen az egyik szép nagy szobát nyugodtan könyvtárszobának is lehetett volna hívni.

Jácint a fényesen sikerült karácsonyi rendezvény után még három évig megmaradt székében. Eközben számtalan kegyetlen és ízléstelen célzást, ugratás kellett elviselnie, és még a feleségét sem nagyon kímélték. A minden este eltüntetett félüveg vörösbor végül is megtette hatását: a következő kormányváltás során repült. Vezetői állást sehol nem kapott, beosztottnak pedig nem volt hajlandó elmenni, de ezt már nem is bánták. A nagy lakást eladták, és feleségével leköltöztek egy Dráva melletti kis házba. A lakásért kapott pénzből, meg az asszony kevéske angol óráiból ott élték napjaikat, ha nem is szegénységben, de a rózsadombi bejárónős kényelemnél sokkal szerényebben. A szomszédok megszerették őket, mert nagyon szépen rendben tartották a kis kertet, és ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolgában segíteni kellett, valóban bármikor becsengethettek hozzájuk. Jácint egy monográfiát kezdett el írni Arany János Shakespeare fordításainak elemzéséről, és helyi Háry Jánosként a kerítésen keresztül mesélte hajdani pesti kalandjait, és kommentálta a mindenkori politikai helyzetet. Lányaik alig látogatták őket, mert a kisebbik szégyellte szüleit a férje családja előtt, Zsófit meg ők nem látták szívesen, mivel Edittel rendszeresen és látványosan felvonult a Pride-on. Igaz, mindketten a férjükkel karonfogva, merthogy egy idő után Edit is talált egy kedves és jókedélyű párt magának a szakmából.

Júlia végül soha nem találkozott az édesapjával, pedig Edit is, Zsófi is néhányszor megkísérelte őket bemutatni egymásnak. A nagy gondossággal felnevelt lányból már a gimnáziumi évek alatt sikeres írónő lett, de édesanyja végül is csak akkor mondta el neki minden részletében a teljes igazságot, amikor az első könyve megjelent nyomtatásban. Akkor is csak azért, nehogy valamelyik jól értesült riporter zavarba hozhassa. Egy álló éjjel beszélgettek, boroztak együtt, és addigra már mindketten tudtak nevetni is, zokogni is az egész gusztustalan történeten. A családi vonásként gyönyörű szép, fiatal írónő ennek hatására átírta G. B. Shaw Warrennéját a 21. századba, és ez akkora siker lett, hogy soha senki meg nem merte kérdezni tőle: vajon nem az életből vett-e példákat hozzá?

A botcsinálta botanikus virágai: Hajnalka

 

Hajnalka egy igencsak jól szituált szlovák, vagyis „tót” parasztcsaládból származik. A rokonok nagy részét azonban a második világháború után a „lakosságcsere” keretében kitelepítették. Mivel csak édesanyja volt nemzetiségi, édesapja „magyar” volt, ezért ők négyen, öccsével megúszták a kitelepítést, ott maradhattak a családi fészekben, egy nagyon szép, régi, fehér falú, kékre festett ablakú, tornácos parasztházban. A határ túloldalán a 68-as bevonulás után meglehetősen utálták a magyarokat (igaz, előtte sem mindenki imádta), ezért sokáig nemigen volt okos dolog átlátogatni, így szinte egész gyermekkorát a legszűkebb családja körében élte le. De könnyű dolguk így sem volt. Az ötvenes években a korábban színszlovák faluban már lakni is komoly kihívás volt, főleg, hogy az „üresen maradt” gyönyörűen gondozott tornácos házakba pártkádereket költöztettek, akik közül nem egy még életében soha nem járt a Lehel úton túl. Az újonnan jöttek mindent jobban tudtak, és természetesen kizárólag közülük kerülhetett ki a település összes tisztségviselője. Hajnalka, nem kis részben szülei hatására, igyekezett nem ellenszegülni az aktuális hatalomnak, és ezt a tulajdonságát élete végéig meg is tartotta. Annyira próbált asszimilálódni, hogy szlovákul sem tanult meg rendesen, és ez később nagy hibának bizonyult.

A lány, megfelelési kényszerének köszönhetően folyamatosan kitűnő tanuló lett, noha neki háromszor annyit kellett teljesíteni, hiszen a neve mellett ott virított az „X”. Ez akkoriban minden tanár számára azonnal jelezte, hogy ő nem fizikai dolgozó, és nem is a téesz valamely tagjának a gyermeke, hanem valami gyanús, „osztályidegen” család szülötte. Ez a tisztességesebb tanárok számára nem jelentett sokat, de persze nem mindenki volt ennyire humánus. Középiskolába már a közeli városba járt, minden reggel hatkor kelt, soha el nem késett, a buszon oda-vissza tanult, és a házifeladata is mindig készen volt. Az érettségit követően származása miatt szóba sem jöhetett a jogi kar, pedig nagyon szeretett volna bíró lenni. Mérnöknek, orvosnak nem akart menni, így aztán bekerült egy akkor még kicsit sem divatos budapesti egyetemre: közgazdász lett. Szorgalmasan tanult, de a számára idegen nagyvárosban sokáig nem járt sehova. Az egyetem és a kollégium közötti pár utcát jól ismerte, pontosan tudta hol veheti meg magának a legszükségesebb élelmiszereket, és ez elég is volt számára.

Vidéki lány létére nagyon nehezen szánta rá magát, de egyik szombat este a barátnőjével azért kíváncsiságból mégiscsak átsétált a Duna túlpartján hívogató híres E-klubba. A barátnő aktuális fiúja villamosmérnöknek készült, és ezért nem kellett a hosszú sorba beállniuk. A lányok pedig ráadásul ingyen mehettek be, és ez akkor még nem számított undorító szexista különbségtételnek. Hajnalka soha nem látott még ilyen helyet, amely egészen különbözött a kultúrháztól, ahol jó pár évvel ezelőtt botlábú osztálytársaival táncolni tanult. A műegyetem legmodernebb, sokemeletes épületének három nagyelőadója előtti tér szinte teljesen sötétben volt, az előtér végében lévő színpadon a Bergendy játszott olyan számokat, amelyekre jól lehetett lassúzni. A büfében a rántotthúsos zsemlék helyett kommersz rumot mértek, amiből fogyott is, komoly mennyiség. Hogy az a kotyvalék miből készülhetett? Talán egy-egy ügyes kémikushallgató ki tudta volna bogozni, de jobb volt azt nem tudni. A földszinti, elkerített picike „bárban” a Sakál-vokál énekelt, a lány számára egészen különös külföldi dalokat. Ott botlottak bele pár igazán jóképű fiúba, akik szintén nem látszottak mérnökhallgatóknak. A kedves és csinos srácok valójában „malévosok” voltak, és a bárban iszogató lányok miatt mentek a klubba, mert ez a hely volt a nyugatról behozott, itthon akkor még elég keservesen kapható fogamzásgátló tabletták legjobb felvevőhelye. Hogy miképpen szereztek ezek a fiúk tagságit, ami nélkül férfiember át nem jutott a szigorú beléptetőkön? Borítsa a feledés. Hajnalkáék, noha már régen kinőttek a bakfiskorból, vihogva hallgatták a nagyszájú fiúkat. Életükben nem hallottak arról, hogy a repülőgépeken nem csak stewardessek, hanem stewardok is vannak. De az egyik legény, noha pont annyira volt jóképű és izmos, mint a többiek, megdöbbentően olvasott és művelt volt, kicsit visszahúzódó, és olyan kedvesen mosolygott. Ő volt „a csendes Csaba”.

Csaba pár évvel fiatalabb volt Hajnalkánál, és nagypolgári családból származott, onnan volt a repüléshez kötelező kiváló nyelvismerete. Édesapja jónevű szobrász volt, meglepő módon véletlenül ők is éppen a felvidékről települtek át amikor az lehetséges volt, még a háború alatt. A papa korán meghalt, de a jogdíjakból édesanyja rendszeresen nagy vendégségeket rendezett a legjobb értelmiségi köröknek, és kiváló, de szigorú, katolikus nevelést adott mindkét fiának. Hiába volt az állami önkény, hiába volt a tiltás, minden vasárnap ott voltak a közeli templomban. Persze, ezt csak úgy tehették meg, ha a mama vállalta a feltételeket: mivel ő is több nyelven kiválóan beszélt, ezért idegenvezető lett, és szorgalmasan jelentett minden egyes utasáról éveken át. Ez akkoriban alig okozott lelkiismereti konfliktusokat. Mind a két fiúból művész lett: Béla, az idősebb, festő, Csaba, a fiatalabb, fafaragó, szobrász. Náluk is ugyanaz a játék volt, mint minden családban: az idősebbet még szigorúan fogták, a fiatalabb gyerek felügyeletére már nem jutott energia, ő szabadabban élhetett. A főiskola elvégzése után a „kicsi” elmenekült anyja felügyelete alól, otthagyta a cigarettafüstös nappalit a sok csontrészeg Kossuth-díjassal, és elszegődött a Malévhoz légiutas-kísérőnek. Művészetének később nagyon sokat segített ez a pár szabad év. Ócska, légcsavaros (igaz: „turbó”-légcsavaros) IL-18-asokkal repültek, és mivel édesanyja megbízható káder volt, kapott nyugati szolgálati útlevelet, nyugodtan ki merték engedni Londonba, Koppenhágába. És Csabának valóban soha eszébe sem jutott dobbantani. Szorgalmasan csempészte a nyugati cigiket, csencselt a gépen mért jófajta whiskyvel, hozta a nagyon kapós tablettákat, de ennél nagyobb törvénysértésre soha nem vetemedett. Viszont szabadsága alatt kihasználta az ingyenjegyet, és Európa összes valamire való múzeumát bejárta. Nem egyszer aludt parkokban, padokon, de az is csak jót tett művészetének. Ezerszer mesélte, hogy Berlinben, persze az NDK-s oldalon, az „Alex”-en, hajszál pontosan hatvan percenként jelentek meg a rendőrök és ébresztették fel, hogy a padon nem szabad feküdni, ott ülni kell. Minden egyes alkalommal elkérték az útlevelét, komótosan végiglapozták, mintha akkor látnák először, majd szó nélkül visszaadták, hogy egy óra múlva ismét elkérhessék. El nem zavarták, már csak azért sem, mert keleti turistának ott már nem lehetett szállást foglalni. „Ordnung muss sein”: ha valaki fedél alatt szeretne aludni Kelet-Berlinben, akkor menjen be még otthon, jó előre egy utazási irodába, és ott foglaljon szállást. Akkor jó előre lefoglalják számára a hotelszobát, és persze jó előre gondoskodnak arról is, hogy egy lépést se tehessen meg ellenőrzés nélkül. De az Alexander Platz 1972-es esti nyüzsgése, a rengeteg hosszú hajú fiatal a keleti blokk minden országából, a kedves, készséges német lányok porosz csattogása egy életre szóló emlék maradt.

Hajnalka még szűz volt, amikor megismerkedtek, és soha nem is lett más férfi az életében. Igaz, később sokszor úgy érezte, hogy találna Csabánál hozzáillőbb párt is, de ez a gondolat még annyira sem tudott benne megerősödni, hogy meg kellett volna gyónnia. Nagyon rövid udvarlás után mindketten úgy érezték, hogy egymásnak lettek teremtve, és gyorsan megtartották a szolid polgári, és a még csendesebb templomi esküvőt. Hajni a diploma megszerzése után az Egészségügyi Minisztériumban helyezkedett el, ahol még fehér holló volt a közgazdász. Az asszony gyorsan egyre jobb lett a szakmájában, érdekes előadásokat tartott számtalan konferencián, és meghívták óraadónak is egy főiskolára. Ha beszélt volna legalább tűrhetően angolul vagy franciául, akkor nagyon komoly pozíciót is betölthetett volna: kizárólag a nyelvtudás hiánya akadályozta csak meg, hogy elérje álmai teljes megvalósulását. De volt egy borzasztó tulajdonsága neki is, mint sok, hozzá igencsak hasonló „fontos” embernek: képtelen volt másokra figyelni. Amint a saját mondatát befejezte, már el is kalandozott a figyelme, szinte meg sem hallotta a választ, a reakciókat. Reménytelen volt bármiről meggyőzni, egy vitában minden érvelés ellenére képes volt változtatás nélkül megismételni előző álláspontját. Ezt a minisztériumban következetességnek vélték, és sokat segített pályáján előre haladni, de a privát életében elviseltethetetlen lett. Akkoriban ezt még csak egy kellemetlen viselkedésnek tartották, manapság ez már betegség, és szép neve is van: „ADHD”.

Pár éven belül két fiuk született, akiket már picike koruktól kezdve elsősorban Csaba látott el, mert Hajni a karrierjével volt elfoglalva. Előadási valóban sokat segítettek az éppen kialakuló magánvállalkozói rétegnek, ezért rendre meghívták kisebb-nagyobb tanácsadói munkákra is. Ezek nem voltak összeférhetetlenek a hivatali beosztásával, és minden egyes esetben be lettek jelentve, pontosan ahogyan azt a szabályok előírták. A 89-es rendszerváltás idejére a fiúk már bőven iskolások lettek, a szomszédasszony főzött minden nap, így Hajni rengeteget tudott túlórázni, és ő lett az új kormány által bevezetett (sok közül az) első egészségügyi reform arca. Sorra hívták a tévébe magyarázni az újdonságokat, érdekesnél érdekesebb előadásokat tartott szerte az országban, és persze egyre jobban megtetszett neki a népszerűség. Sokat jártak férjével együtt társaságba, de mindig csak Hajnalka kollégái vagy az éppen regnáló politikusok közé, mert a művészvilág Hajnalkának nem nagyon tetszett. A művészek messze nem voltak olyan befolyásosak, mint a miniszteriális tisztviselők, és ott mindig olyan témákról beszélgettek, amihez ő nemigen tudott hozzászólni. Márpedig Hajni mindig a társaság középpontja akart lenni. A közgazdászok és jogászok között viszont Csaba lógott ki a sorból, de mégis szerették, mert nagyműveltségű, okos és nagyon jóképű férfi volt, akivel bármiről lehetett értelmesen beszélgetni. Néha bele is folyt a beszélgetésekbe, általában nagyon értelmesen, de nem minden esetben az éppen aktuális politika által elvárt szöveget felmondva, ezért felesége legtöbbször gyorsan beléfojtotta a szót.

Hajni egy idő után feladta hivatali állását, és teljes munkaidőben szakértősködni kezdett. Noha a nyelvtudás hiánya itt is probléma volt, de egészen magas színvonalú szakmai felkészültsége révén az egyik neves nemzetközi tanácsadó cég kérte fel az egészségügyi részleg vezetésével. Itt aztán sokat tudott segíteni a magánkórházak indulásánál, hogy a külföldi vagy az adott területen hasonlóképpen teljesen járatlan hazai befektetők eligazodhassanak a jogszabályok számukra átláthatatlan erdejében. Most már ő volt az, aki tisztességes honoráriumért meghívta hajdani kollégáit előadni, akik a könnyű pénzért szívesen el is jöttek, és a kávészünetekben minden fontos információval ellátták vendéglátójukat. Így aztán a változásokról jó előre értesült, mindig tudta, milyen jogszabálymódosításokra kell felkészülni, ki lesz kirúgva, ki lesz kinevezve, kit érdemes meghívni ebédre, vacsorára. A megbecsülés itt sem maradt el, noha igazán soha nem tudta megszokni a multik életét. Egy nemzetközi cégnél a fúrás is nemzetközi. Megtörtént, hogy annyira összerúgta a port az egyik belga kollégájával, hogy az ha őt nem is, de az egyik számára kedves, csak éppen sajnos nem szakirányú végzettséggel rendelkező kollégáját kezdte el nagyon csúnyán piszkálni. Addig-addig ment a kellemetlenkedés, míg elérte, hogy a lányt ki kell rúgni. Hajni főnöke ameddig tudott ellenállt, de aztán eljött a pont, amikor Kelet-Európából már semmit nem tudtak tenni. Megbeszélték a lánnyal, hogy ha már megvédeni nem sikerült, legalább egy komolyabb végkielégítést szereznek neki, ami azért azokkal a szép fizetésekkel egy kisebb, de vadonatúj autó ára is lehet. A felmondás átadásánál a belga is jelen akart lenni, el is jött Budapestre. Az volt a kiosztott szerepjáték, hogy a lánynak védenie kell, hogy ő mennyire jó munkaerő (ami tényleg volt), és ha még el is bőgi magát a nagy csalódottságában, akkor hat havi fizetésének megfelelő összeget tudnak neki biztosítani. A habverés jól sikerült, mert Hajni még egy kolléganőt odarendelt, nehogy az a vád érje őket, hogy a férfiak illetlenül viselkedtek volna a szegény kiszolgáltatott alárendelttel. A bizottság végül is öt főből állt: az ügyvezető, Hajni, mint a terület vezetője, a HR vezető, a belga, és független tanú munkatárs. De a lány, akinek addigra már egészen kiváló állást ajánlottak fel egy másik cégnél, amikor meglátta ezt a színpadot, nemhogy sírni nem tudott, de végigkacagta az egész komédiát, így „csak” négy teljes havi bért sikerült neki kialkudni.

Hajni már docens és tanszékvezető-helyettes volt a főiskolán amikor a kisebbik fiú is leérettségizett. Csaba ekkor még ötven sem volt, és éppen meghívták egy féléves művésztáborba a Dunakanyarba, hogy a fa mellett kezdjen el agyaggal is dolgozni, ha esetleg lenne hozzá kedve. Oda, ahol valaha apja is sok szép alkotást hozott össze, így aztán ennek a felkérésnek nem lehetett nemet mondani. Ráadásul agyaggal is éppen úgy lehetett a motívumokat menteni, mint a fával. A táborban Csaba nagyon jól érezte magát, hiszen végre kiszabadult a számára teljesen idegen világból. Megismerkedett sok, hozzá nagyon hasonló gondolkodású kollégával, köztük egy keramikus asszonnyal, akitől az üvegmáz-készítés fortélyait tanulgatta. Ettől kezdve apró, mázas, nagyon autentikus szobrokat is készített, óriási sikerrel. Hajnalka kollégái is sorra vásárolták azokat, de felesége továbbra sem tudta értékelni, azt gondolta, hogy csak az ő kedvéért veszik meg a kiváló pici kis alkotásokat.

A sok munka közben észre sem lehetett venni az idő múlását. Hajnalka karrierje szárnyalt, a művész úr pedig évről évre visszatért a táborba, munkássága folyamatosan fejlődött, és szakmailag is, érzelmileg is egyre közelebb került a keramikus asszonyhoz. Otthon egyre kevésbé hiányolták. Hajni észre sem vette hiányát, mert a nagyobbik fia már Párizsban, egy jónevű színháznál táncolt, igaz, még a mama pénzén, mint fizetés nélküli gyakornok. Kicsit sem volt ügyetlen, és egy-egy előadásra kellettek érettebb epizodisták is, és lassan-lassan állandó, jól fizetett tagja lett a nagynevű társulatnak. A kisebbik is elvégzett egy egyetemet, és már dolgozgatott. Anyjukat néha heteken, sokszor hónapokon át nem látták, de apjukkal mindkettő még sokáig tartotta a kapcsolatot, sőt, amikor idejük jutott rá már ápolgatták is az egyre jobban csak a műtermében, a munkájának élő férfit. Amikor a kisebbik fia megnősült, és elköltözött az édesanyja által vett szép budai házba, a férfit már semmi nem tartotta otthon. Egyre gyakrabban találkozott a keramikus asszonnyal. Rákaptak, hogy a kora reggeli vonattal kiugorjanak egy napra Bécsbe, beüljenek a Kunsthistorisches Museum valamelyik félemeleti termébe, órákon át nézegessék a szobrokat, ott töltsék a napot zárásig, és csak a késő esti vonattal térjenek haza. Egy idő után egyértelművé vált Csaba számára is, hogy igazi társa nem a felesége. De mivel belénevelt vallása és úri modora elképzelhetetlenné tette a válást, ezt az érzést még az akkor már nagyon idős édesanyjának sem merte bevallani. Az egyszerűbb megoldást választotta: belehalt a ki nem mondható szerelembe. Áttétes rákot diagnosztizáltak nála, ami fél év alatt elvitte. Még megérte, hogy felesége egy díszes kiadású könyvet készíttetett legjobb alkotásaiból, de örülni már nem tudott neki. Már semmi nem kötötte ehhez a világhoz.

Férje halála után nem sokkal Hajni eladta az addigra hatalmasra bővített házat és a kiválóan felszerelt műhelyt. A pénz nagyrészét szétosztotta fiai között, és beköltözött egy picike, de nagyon szép és nagyon egyszerű városi lakásba. Körbevette magát férje addig még el nem adott cserepeivel, és szinte ki sem mozdult otthonról. Néha elutazott kisebbik fiához megnézni az unokákat, és ha a nagyobbik véletlenül éppen Pesten lépett fel, akkor természetesen elment az Müpába is. De rá kellett jönnie, hogy valaki nagyon hiányzik az életéből. Sokat járt ki a temetőbe, és egyre többet beszélgetett a föld alatt fekvő társával. Elmesélte neki mindazokat az emlékeket, amelyek annak idején eszébe sem jutott otthon szóba hozni, de választ már nem kapott.