Mielőtt elfeledjük!

Faludy György: „Villon balladái” és „Jegyzetek a kor margójára” (Digitális Irodalmi Akadémia)

Nem olyan régen a Hair-t néztük meg, és ennek kapcsán merengtünk a 60-as évek végének, a 70-es évek legelejének szépségéről. Lehet, persze, hogy csak a nyáladzó öregek emlékeznek vissza boldogan saját mozgalmasnak álmodott ifjúságukra, és a mai komoly konformista ifjúság számára az az idő maga volt Szodoma, az erkölcsi fertő. Nem is lehet véletlen, hogy a komoly fiatalok közül igen sokan egyáltalán nem is hajlandóak ilyen hiábavalóságokra, mint színházba járás, idejüket fecsérelni. Blogíró fiatal ismerősei között van néhány annyira tökéletesen jól nevelt, hogy velük beszélgetve csak annak lehet örülni: talán még nem voltak tudatuknál saját fogantatásuk pillanatában, mert alighanem frissen osztódó sejtként is rendreutasították volna szüleiket, hogy ilyet még éjjel sem illik csinálni…

Az ő bosszantásukra ma egy nagy magyar nonkonformistára gondolunk. Faludy György már nagyon öreg, 27 éves volt amikor elkészítette a híres-hírhedt Villon átköltését. Amiért is a komoly költők azonnal támadják, Devecseri, Szabó Lőrinc, Vas István soha nem fogadják el munkáját. Mondják, ezeknek a verseknek semmi közük Villonhoz. Lehet. De mi ne döntsük el, hogy helyes vagy helytelen dolog ilyen nagyon újraírni valakinek a verseit. Ezek néhol valóban csak stílusukban hasonlítanak az eredetire, de mégis van, ahol a legszigorúbb fordítási elvárásoknak is megfelelnek. Nézzük például a következő híres sorokat: „Mais ou sont les neiges d'antan!”, amit magyarul nehéz lenne a legkonformistábbnak is jobban fordítani, mint, hogy „De hova lett a tavalyi hó?” (blogíró nagyon keveset, de olvas franciául). De az is igaz, hogy ezek a sorok valóban sehol nincsenek Villonnál:

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár

s ha a parkban csiklandó nevetése

 mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt - mint a tavalyi hó.

(Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról, Faludy György átköltésében)

Lehet, hogy pontosan ilyet nem írt az öreg Francois. De írhatott volna. És aki ezt írta, az ennél a nyolc sornál jobban nem foglalhatta volna össze a párkapcsolatra vonatkozó hasznos javaslatokat. (Platónról legközelebb még Heltai egyik verse kapcsán is elmélkedünk.) Mert Villon „kicsit sem” volt konformista. 30 éves lehetett, amikor a Testamentumot írja, és csak, hogy időben el tudjuk helyezni, ez nem sokkal Mátyás királyunk trónra lépése után történt. Villon akkor született, amikor Szent Johannát, Jeanne d’Arc-ot 1431-ben megégették, formailag azért, mert nő létére nadrágot mert viselni. Villon nagyjából egyidős volt Janus Pannoniusszal, de Villon már franciául ír, Janus Pannonius még latinul. Az első magyarul is író költők nálunk jó száz évvel később születek.

Lehet, hogy Villon a mai jól szabott világunkban nem lehet divatban. Lehet, hogy Faludy átköltései is elfogadhatatlanok, hiszen amikor ezek íródtak még a rendkívüli módon szexista apacs tánc volt divatban, és  akkor még Chaplin csavargóján kívül senki nem akarta megszabadítani aljas kizsákmányolójától a szenvedő rosszlányt. Hogy miért imádta az a nő az erőszakos legényt? Ma már senki nem merné megmondani. Akkor dúlt a (valóságban soha nem létezett, teljesen hamis) kurvaromantika, sorban készültek az értéktelen gengszterfilmek. Ezek valóban nem érnek semmit. De Faludy prózája biztosan mindig érdekes lesz, és a „Jegyzetek a kor margójára” hihetetlenül izgalmas olvasmány. Tessék elolvasni!

És azért Villon verseit, Faludy prózáját olvasva egy dolgot biztosan megértünk. Bizony nagyon is hihető, hogy a férfi, akár konformista, akár nonkonformista, akár szűz, akár túllép Platón elvein és szereti megölelni kedvesét, akár gyámoltalan, akár szereti elkápráztatni rátermettségével, okosságával imádottját (imádottjait…), egy reggel szinte mind arra ébred, hogy egyedül fekszik az ágyban. De Faludy ezt is ismeri:

Mindent, amit magamról s a világról

tudtam, néki, csak néki mondtam el,

felszedtem volna lábnyomát a sárból,

s a holdat néki loptam volna el:

s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,

mért nem szeret és mért nem szeretett?

S akkor felült a pamlagon fehéren,

s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.

(A testamentum)

Faludy 81 éves volt amikor az első magyar kitüntetését átvehette. És amennyire tudjuk, egy nála több, mint hatvan évvel fiatalabb nőre kellett találjon, aki nem unta meg az eszét. Amíg csak élt.

És mikor kezdődik a diáklázadás?

MacDermot, Rado, Ragni: Hair (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Nyíregyháza különösen szerencsés város. Nem túl nagy színházában ismét olyan bemutató volt, amelyet nemcsak Magyarország, de a világ bármely városában nagy örömmel fogadnának. És blogíró ezt most nem csak azért mondja, mert ezzel a darabbal különösen elfogult. De már hogyne lenne elfogult, hiszen ezek a dalok alapjaiban határozták meg fiatalságát, és ezért aztán természetesen az egész életét.

Pedig ez nem szokványos Broadway musical. Már megjelenésének időpontja is izgalmas. 1968. április 27-én mutatták be, igaz, előtte pár hónappal, októberben már volt egy off-Broadway bemutatója. Ez az az év, amikor májusban kitör az a francia diáklázadás, ami alapjaiban változtatja meg az egyetemi oktatást (és kicsit az egész európai politikát is). A magyar néphadsereg annak az évnek augusztus 20-án vonul be tankokkal testvéri segítségképpen Prágába. Miközben skandáljuk, hogy „el a kezekkel Vietnámtól!”

Ez nem szokványos Broadway musical. Hihetetlen sok vonulata van. Már a szereplők is különösen vannak összeválogatva: Berger, a kispolgári család lázadó fia, Bukowski, a konzervatív vidéki srác, Hud, a hatalmas afroamerikai és Woof, akinek ereiben indián vér is folyik. És a lányok is: Sheila, a kőgazdag úrilány, aki jódolgában nem is tudja, mit csináljon, Jeanie, akinek mindegy, hogy ki a gyermeke apja, és Peggy, aki viszont mindenképpen apát akar gyermekének. Ez az összetétel jó a dramaturgiának, de jó az összhangzattannak is: tenor, bariton, basszus, szoprán, mezzo, alt…

Ez nem szokványos Broadway musical. Egyszerre szól a békéért, a háború ellen, a szabadságért a fafejű konzervatizmus ellen, a szerelemért a prüdéria ellen, a faji előítéletek ellen, és hát igen: a drogok üldözése ellen is. Nos, ez utóbbi vonulat azért itt most kimaradt…

Ez ne tetszene nagyon a hatvanas évek végén egy 18 évesnek?

Ez ne tetszene nagyon ma egy 18 évesnek?

De nyíregyházi előadás nem csak a 18 éveseknek tetszett nagyon. Ladányi Andrea, akinek számtalan fiatalkori munkája mind a mai napig felejthetetlen, most is hatalmasat alkotott. A 13 éves elhitte, hogy ő már 18, és érti amit lát, a 63 éves elhitte, hogy ő is még 18, és …

… és a rendőr naponta háromszor igazoltatja, csak azért, mert hosszú a haja.
… és a világ majd megjavul csak attól, ha eleget szeretkezünk, hiszen „make love, no war”. (Persze, akkor már egy éve könnyű volt, hiszen a malévosok hoztak tablettákat…)
… és „easy to be hard”, ezért aztán mindig igyekszik jó lenni. Mindig, mindenkivel.

De 18 évesen persze nem tudja, hogy „will I ever discover why I live and die?”

Ezt 18 évesen nem tudja, igaz, akkor nem is érdekli. Negyvenöt évvel később sokkal könnyebb okosnak lennie, leélve egy életet sokáig hosszú hajjal, majd kopaszodva, de végig szakállasan a „Hair” jegyében. Vénségére azért ad egy kis nyugalmat az ember fiának, ha visszagondolva a negyvenöt elmúlt évre annyit elmondhat: nem kell nagyon szégyenkeznie egyetlen egy tettéért sem. Berger ma sem nevetné ki, Jeanie őrá is kedves-bárgyún mosolyogna. Még talán Sheila is adna egy jéghideg puszit.

…

Aztán visszazökkenve a mába morog egy igazi nyárspolgárit: ez a szép város igazán megérdemelne már egy rendes szállodát!